Háború az álomban

Már a napja is rosszul indult, akárcsak az előtte lévőek. Felkeléskor semmi késztetést nem érzett arra, hogy kimásszon a jó meleg ágyacskájából és elinduljon a helyre, ahol munkaidejét tengette. Inkább fejére húzta a teste melegével átitatott takarót.
-Egy bárány….Két bárány. – mondogatta magában.
Ez az igen nehéz módszer gyakran bevált, mikor valamilyen betolakodó felébresztette. Most az idő múlása, a fránya ébresztőóra volt a bűnös. De a 18. bárány közelében sikerült visszamerülnie álmai világába.
Repülők zúgása. Bombák zuhanása. Rémült szavak mindenki ajkain. Most nem álomországban kóborolt, hanem a kegyetlen valóság képeit lapozgatta. Emberek feküdtek hanyatt a jéghideg földön, szemükben még látni lehetett a maró fájdalmat. Néhányuknak meg-meg rezzent a végtagja, ők már a végső harcaikat vívták. Az egész utca élénk piros volt a vértől. A pilótáknak a magasból pipacsmezőnek tűnhetett az, ami más számára vértenger. Az égen számos repülő szállt el, akár a délre költöző madarak. Majd ürülék helyett hatalmas tárgyakat dobtak a földre. Minden beleremegett. Az ég, a föld, a fekvő testek és a még életben maradtak egyaránt. A zaj dobhártyát szaggatónak tetszett, és senki nem akadt, aki élvezte volna. Utána néma csend és nyugalom honolt mindenütt. A bombák elszakították az emberek hangszálait is. Kis idő múlva ismét megjelentek a repülök, és minden kezdődött elölről, akár egy soha véget nem érő körforgás A házak faláról a fájdalom vörösen folyt végig. A fák fejüket rázva tiltakoztak az események ellen. A történések immár visszafordíthatatlanná váltak. A föld még mindig forgott, és az emberek más tájakon vígan élték életüket. Míg itt a pusztulás földjén életek tűntek el örökre. A nap sem hagyta az embereket nyugton, kegyetlenül sütött és még a maradék életet is kiszívta a haldokló testekből. Az élettelen testek most üvegszemekkel hófehér bőrrel tekintettek vissza. Körülöttük minden, ami élt elpusztult. A folyótól asszonyok tértek vissza hátukon a súlyos és életmentő tárolókkal. Kétségbeesés és remény, e kettő érzés volt az arcukon. Battyogtak lassan, erőlködtek nagy igyekezetükben. Féletek a bombáktól. Látszott a ruháikon és a házakon, hogy erre a helyre a bőség még nem tette be a lábát. És talán már sohasem fog eljönni számukra a Kánaán. A bombák minden létező értéküket elpusztították. Megölték férjeiket. Eltiporták az életüket. Az eljövendő nemzedékek életét még keserűbbé tették. És mindezt miért? Ásványkincsért, amihez nekik semmi közük nincsen.
Mikor a nap lenyugvóban volt katonák jelentek meg. Méltán nevezhetjük őket fegyveres erőknek, hisz állig fel voltak szerelkezve. Bemasíroztak a faluba, és letelepedtek parancsot várván. Az asszonyok és a megmaradt férfiak odasereglettek köréjük. Csodálták a megizzadt jól megtermett legényeket. Naivan bele sem gondoltak abba, hogy talán ők ölték meg szeretteiket. Bár közös nyelvük nem volt mégis megvendégelték őket. A megmaradt legfinomabb ételeikkel kínálták a kifáradt katonákat. Ekkorra már a tájat fekete korommal vonta be az éjszaka. Mindenki feküdt vagy a homokos földön vagy az ágya poros, véres maradékaiban. Furcsa hangok törték meg az éj csendjét, amik a távolból jöttek. Az összes katona reflexszerűen a fegyveréhez kapott, majd maguk elé tartották lövésre készen.
Valamelyikük keze megremegett. És a golyó, amit kilőtt egy puha, kicsiny testben talált menedéket. Egy kisgyermekben, akinek az életét megszakította a háború, majd véget vetett neki egy látszólag ártalmatlan töltény. Nem sikított, rögtön összeesett, kezéből kiesett a kis műanyag, igazinak tűnő fegyver. Becsukta a szemét álmot remélve, és pihegve távozott. Nem fájt neki semmi. Túl gyors volt ahhoz. Az ég hűvös könnyeivel siratta az újabb elvesztett életet.
Az álom véget ért, és felébredt egy durva ébredéssel. Nem kívánt mást csak a munkahelyét a megszokott életével együtt a borzalmak nélkül. A rengeteg halál nélkül. Az elveszett életek nélkül, amik sohasem lesznek többé.