Háborúsdi

Életem hatodik esztendejében történt, a szennyben úszó bolygónkon. Én még csak be sem léphettem rajta, s már némaságra zárta nyikorgó kapuit az iskola. Csend hullott a mi kis falunkra, és senki nem tudta, hogy mikor lesz újra szabad a hangos szó. A tömegben olykor szűkös utcák, hatalmasra szakadtak az ürességtől, mert tilos volt a sétálás, és kongtak a magukra hagyott boltok, még a mindig zajos kocsma is egyedül árválkodott. Az emberek saját házukba olvadva tűntek el.

Otthon a lehető legfeltűnőbben hullottam hatalmas unalmamba, de ki nem mondott szavaim megértésre találtak. Anyu játékra hívott, s mi játszottunk: háborúsdit. Színhelyül a kopott pincét választottuk, s fél tucat kosarat élelemmel töltve vittünk magunkkal. A földalatti világítás csak szerényen pislákolt, de ez sem volt baj, hiszen játszottunk anyu meg én: háborúsdit.

Nem szűrődött a pincébe se fény, se zaj, a játékunk kedvéért még a tücskök és rigók is abbahagyták a zajongást, csakhogy mi jobban tudjunk figyelmi egymásra. Csupán néha szakított minket félbe a távoli vidékek tűzijátékának sorozatos ropogása. Ilyenkor ki akartam menni, szaladni ég felé emelt arccal, bámulni a színes fényeket, de anyu könnybe lábadt szemei mindig megállítottak. Azt mondta, úgyse látnám. Messze van még. Bántam is, meg nem is, hiszen játszottunk anyu meg én: háborúsdit.

Szédületig fogócskáztak mellettünk a napok a hetekkel, az idő egyetlen végtelenné folyt össze. Zabolátlan őrület lett úrrá rajta, mint ahogy a házunkon is, mely életre kelve ördögi táncot járt, hatalmas fal lábait emelgette, majd fáradtan egy halomba zuhant a fejünk felett. Nem féltem, még akkor sem, hiszen játszottunk anyu meg én: háborúsdit.

Aztán sötét lett, s már csak a fénnyel érkező, zöld ruhás, véres angyalra emlékszem. Igen, angyal lehetett, hiszen magával vitte anyut… a Mennyországba.

Sikolyok ringattak álomba, de nem örökre, hiszen még most is a szennyben úszó bolygónkon vagyok. Csupán az idő szaporázta meg lábait, míg aludtam. Most havas-fehér falak vesznek körül, s az emberek ruhái is mind vakítóak, s azt mondták, meg fognak gyógyítani, pedig ez lehetetlen. Félek, hogy az árván, befejezetten hagyott játékunk magába szippantotta a lelkem. De nem hiányzik, már soha többé nem szeretnék játszani…

Hiszen nem is mi játszottunk anyuval!
A megbolondult világ játszott mivelünk:
Háborúsdit…