Szerette a hajnalokat.
A tuják között megbújó félhomály sejtelmessé tette a kertet.
Mintha levette volna a szemüvegét, elmosódtak a kontúrok. Az embertől még érintetlen volt a csend, csak az ágak között megbújó rigók dünnyögése hallatszott.
Álomba bódult volt minden, csak a lélek kóborolt.
Szárnyalt a gondolat térben és időben.
A fiukra gondolt.
Bevackolta magát álomba készülőn az egyik, kizárva tudatából a nagyváros zaját, ébredezik, lassan motoszkál már a másik, a fáradtságát csillapítja az óceán látványa.
A két világ határán áll ő, kezében a lassan kihűlő kávéval. Hallgatja az ébredező kert erősödő zaját.
Még nyugodt minden.
Csak a lélek kóborol.
1 hozzászólás
Álmos vagyok, szép és hangulatos ez a kis írás.
Delory