Hajnali remény

Hajnali remény

Szerette a hajnali órákat. Figyelte, hogyan lesz a félhomályból szürkés derengés, majd ragyogó reggel.
Ilyenkor még éber volt, a fájdalom szünetelt, nem volt szükség az álmot hozó injekcióra. Tudott gondolkodni, emlékezni. Tervezni már nem. Terveket már nem szőtt, hónapok óta nem gondolt előre. Kibékült a sorssal. Nem lázadt, már mákonyos szendergésben sem kérdezte: miért? Miért én? Mit tettem, hogy én? Elfogadta a változtathatatlant, élvezte a visszalévő órákat, perceket. Nem félt a haláltól. Próbált megbarátkozni vele. Nem kerültek ugyan pajtási viszonyba, de már nem szorította össze jeges marok a gyomrát, ha rá gondolt. Csak az elválás. Az volt nehéz. Itt hagyni a gyerekeket, – ez a gondolat elkeserítette. Aztán arra gondolt, hogy milyen élete volt. Teljes, és egész. A megpróbáltatások ellenére is teljes. Sőt. Szép is. Még mindig szép. Hiszen jön egy újabb nap, ígéretes és reményteli. Ma is megsimogathatja a gyerekek kezét, ma is mondhatja nekik, hogy jó éjszakát.
Világosodik.
Az éjszakára csak az ágyánál alvó kutya szuszogása emlékeztet. A nyitott ablakon bezúdul a napot közöntő madár-dalárda éneke.