A parancsnoki gyűlésen ott volt mindenki. Egy közeli gázóriás dzsungelholdján rendezték be a tanácstermet.
Feszült suttogás hallatszott, a háromszáz száj sustorgása szép lassan hangzavarrá erősödött. A kísérők hallgattak. Csak a parancsnokok beszéltek. Mindenki hozott magával egy testőrt. Az első sorban ültek a jelentősebb flottával rendelkező komolyabb hírnevű admirálisok. Egy-két sorral hátrébb a fiatalabb kapitányok, egy két hajóval rendelkező hajóparancsnokok. Sok volt az üres szék. A harmadik negyedik sor teljesen üres volt. Az eredeti létszámra a berendezést Hannibál rendelte el. A középen elhelyezett szónoki pódium mellé James és Kevin helyezkedett el. Mély csönd lett. Hannibál a terem hátuljában jelent meg. Lassan újra kezdődött a suttogás. A főparancsok elfoglalta helyét a pódiumon. Várt pár pillanatig, majd dörgő hangon szólalt meg.
– Csend! – Dermedt csend lett ismét. De ez valami mást fejezett ki, mint az Equador tisztjeinek érkezése. Félelemmel vegyes tisztelettel néztek Hannibálra. Az várt még egy kicsit, majd beszélni kezdett. Halkan kezdte, együtt érző, hangon. – Csatát vesztettünk. Barátaink, testvéreink maradtak ott. – Hangja most dörgő dühöt tükrözött. – De miért? Mert a Birodalom nagyobb erőt vonultatott fel, mint amire számítottunk? Mert kevesen voltunk? Mert a katonai hajók ellen átépített teherhajókat tudtunk csak felvonultatni? – Kis hatásszünetet tartott. A hangja minden eddiginél dörgőbb lett. – Nem! Azért vesztettünk, mert nem szoktunk hozzá hogy nyerhetünk. Amikor megláttuk a Birodalom erejét, mindenkit elfogott a rettegés. Féltünk! Féltünk attól, hogy a kezdettel vége. Az emberiség történelmében ezen kívül egyszer volt tanú rá, hogy nyílt csatában levert volna kalózflotta birodalmi seregeket nyílt csatában. Az is négyszáz évvel ezelőtt az űrhajózás hőskorában, amikor a problémák többségét nem a fegyverzet, vagy a pajzsok ereje jelentette, hanem a légmentes szigetelés és az űrben való manőverezés nehézkes volta. A fegyverek rakétákból álltak, és gépágyúkból, melyek a súlytalanságban szinte teljesen elvesztették erejüket. Sok minden változott. Egész bolygókat védő pajzsok léteznek, és olyan fegyverek, amiket akkor még elképzelni se tudtak. A korai birodalom szétszórt kolóniarendszere helyett egységes központosított hatalommal állunk szemben. Most már tisztában vannak az erőnkkel. Ha most félbehagyjuk a harcokat, egyenként levadásznak bennünket. – Elhallgatott, leült. Lassan egy ember felállt az első sor legszéléről, és megszólalt. Alacsony, szikár figura volt, de tartása és kiállása jelezte, hogy miért került a mostani helyére.
– Miért nem folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Évszázadok óta működött a módszerünk. A Birodalom nem foglalkozott velünk, mert nem okoztunk neki jelentős károkat. A nagy kereskedőcéhek hajóit elkaptuk, kipakoltuk, majd minél előbb elpucoltunk. Egy-egy őrjáraton rajtaütöttünk, levertük, vagy ők vertek le minket. Erről szól a kalóz szó. Egyikőnk se hős. Nem kergetünk elvont álmokat. Azért jöttünk ebbe a szakmába, mert jól meg lehet belőle élni mindannyiunknak. Ennyi. Én személy szerint nem vágyom másra. – Körültekintett a termen, néhányan egyetértően morogtak, mások csak néztek maguk elé. Az első sor elején volt egyedül néhány szem aki egy kis nehezteléssel és talán szánalommal tekintett a szónokra. Ők nyugodtak maradtak Hannibál dörgő szavai alatt és az újabb megszólaló szónoklata alatt is. Hannibál várt. Joga volt rá, hogy ő legyen az első és az utolsó megszólaló is, illetve, hogy mindenre külön válaszoljon. De nem válaszolt. Megvárta a következő megszólalót. A vélemény ugyanaz volt, mint az első, de sokkal megfontoltabb, finomabb megfogalmazásban. Újabb és újabb emberek álltak föl és bátorodtak meg. Lassan egymás szavába vágva kezdtek vitatkozni a székek fölött. Lassan eluralkodott a káosz. Ekkor szólalt meg a főparancsnok. Hangja átható volt, de nyugodt, szánakozó.
– Ti annyira ostobák vagytok, hogy még itt is egymás torkának ugrotok. Nem tudom mit vártam tőletek. – Mély csend fogadta a szavait. A veteránok, akik elől ültek csöndben várták a folytatást. Drénei csendben bólintott. Öreg arcán szomorúság látszott. – Igen. Ez vár ránk, ha ez marad a tendencia. Szeretnétek továbbra is úgy élni bujkálva, mint eddig, vagy változtatni akartok, ahogy az előző tanácskozásunkon oly nagy hanggal mondtátok. – Lesütött szemek fogadták a szavait. Várt, amíg mindenki megértette a szavait. – Aki akar, most elmehet. Senki nem fogja erővel visszarángatni a szövetségbe. Ahogy eddig se tartóztattam senkit, és azok után se fogok menni, akik nem érkeztek ide, de tudjuk, hogy elhagyták a harcmezőt. Erősebbek vagyunk most mint azok együttvéve, akik már távoztak. Nem fogok egyetlen gyáva férget sem siratni, ha egyedül kapja el egy megerősített őrjárat amire számítani lehet. – Befejezte, leült. Senki nem mozdult. Egy öreg csoszogó láb hangjai hallatszottak ahogy a pódium elé lépett. A hang reszelős volt, mint minden emberé, aki évtizedek óta masszívan szivarozik. Drénei háta enyhén roskadt volt, lépés helyett inkább csak csúsztatta egymás után a lábait. Egyik kezében botot tartott, arra támaszkodott. Szemében viszont együtt égett a fiatal lázadó tűz és az öregek megfontolt bölcsességének csillogása. Kihúzta magát. Most látszott, hogy egykor milyen hatalmas ereje lehetett. Magasabb volt két méternél. Kiráncosodott vállán még mindig látszott minden izomköteg mozgása. Lassan fojtott tűzzel beszélt.
– Uraim! Hölgyeim! Én most megszakítanám a társalgást és felvetnék egy új javaslatot. – Várt egy pillanatot. – Javaslom, hogy a hajók javításához térjünk meg a Heliok egyre. Vegyünk fel új készleteket, javítsuk ki a hibákat. Majd két nap múlva szedjük újra csatasorba a flottát. A hallgatással itt mindenki beleegyezett abba, hogy folytassuk a harcokat. Nevezzünk ki vezérkart, mert a minden kapitány egyforma szavazati joggal beleszól vitáknak se vége se hossza. Nem vagyok a demokrácia ellensége de ez már nyílt háború. Háborúban parancs van, aminek az ember vagy engedelmeskedik, vagy dezertál. A dezertálás büntetése halál. Javaslom Hannibál parancsnokot teljhatalmú admirálissá kinevezni! Aki mellette van, kérem jelezze. – A szavazás lezajlott néhány tartózkodó fiatal kivételével mindenki megadta magát Drénei akaratának. Hannibál berekesztette a gyűlést. Végeredményben minden úgy zajlott ahogy ő akarta. Nem volt semmi előre megbeszélve, csak ment minden a maga útján. Visszatértek a flottához. Ahogy megérkeztek, tizennégy hajó ugrott el. Hannibál csak megcsóválta a fejét továbblépett a problémán. El akartak, menni, hát elmentek. Nincs szüksége megbízhatatlan kapitányokra. Már kinevezte a parancsnokokat. Drénei felajánlotta hogy ha szükség van rá felbonthatja a tizennyolc hajóból álló flottáját, de ő tudta, hogy arra egy egységben van szükség. Az Equadoron kívül azok voltak egyedül katonai hajók. Az Excaliburon elkészült a térhajtómű. Elrendelte a teljes flotta ugrását. Tudta hogy pszichológiailag is jót fog tenni huszonnégy óra kimenő a legénységnek.
1 hozzászólás
Úgy látom kissé lecsökkent a haderő…de a történet jó.
A másik emglátásom hogy nem fejezed be a regényeket. Nem egy ilyen töredéket találtam itt tőled, amikbe szerintem érdemes lenne időt és energiát fektetni: befejezni és kijavítani a hibákat.