Lemeztelenedek nektek,
de perfektségetekben a kukacoskodó
léha-Léna, mint gúzsba
köpött múzsa,
zúzza szét a szépségideálba vetett ágyat,
hányat kell még hazudni addig, hogy a szádat
elhagyja a szó, s
hirtelen elmenjen az az üzenet?
Lóhalálában egy üreget
töltött ki a palackpostám!
Na, most már
hirtelenkedhetek egy picit.
Lehajolok, megfogom a bokám,
hidd el, még
mindig ez a szebbik farpofám,
na? Alkalmas vagyok a feladatra?
Átmentem a rostán? Most mán
csak sodródnom kell a csermely lagymatag vizével?
De jó! Hétvégéig elleszek ezzel az izével…
Különböző igék jutnak eszembe,
de múltidőben mind.
Mostani versem int,
a közömbösség csak legyint,
s arra jöttem rá megint,
hogy a vers-sírásaim
mind igétlenek.
Igétlenek…
Ja, pont erre gondoltam,
idétlenek…
pedig titokban azt reméltem,
hogy időtlen leszek,
egy F-E-L-Ü-L-E-M-E-L-K-E-D-E-T-T,
akit milliók követnek az úton.
No, ez egy kicsit bejött nem?
De!
Milliókkal együtt falom az utat,
Ők erre jönnek,
én meg
szembe…
1 hozzászólás
"Ők erre jönnek,
én meg
szembe…"
S most az jutott eszembe,
hogy ez a vers jól múlattat
időt
Az emberek talán mulattak
szövevényes
mondatain…
Tetszik, kedves Ede!
Köszönöm az élményt!
Szeretettel: gleam