Harc

Ott ült a padon. Maga sem tudta, hogyan került oda, de nem is érdekelte. Nézte az embereket. Úgy vélte mindegyik céltudatosan megy valahová. Neki nem volt célja.
Csak ült. Várt. Igen, várt valamire. Lenézett az árnyékára, mert bántotta a szemét a fény.
Elvégre is éjszakai lény volt. Ujjai között lassan füstölgött egy cigaretta. Nem szívott bele sokat, mégis nagy hamu volt rajta. Egy langyos szellő a szemébe fújt egy hajtincset.
Nem zavarta, ezért nem söpörte félre. Beleszívott a cigijébe. Ahogy megmozdította a kezét, a hamu élettelen, szürke, torz hengerként hullott le. Ült a gondolataiba mélyedve.
Nyugodt volt. És magányos. Egy felhő úszott lassan a nap elé. Örült ennek a kis hűvösségnek, mert meleg volt az évszakhoz képest. Különben is feketében volt. Mint mindig.
Már nem látta az árnyékát, ezért felnézett az emberekre. Jobban tudott figyelni, ha a napnem vakított. Nézte az embereket. A nőket, -némelyik elég kihívóan öltözködött- a férfiakat, az autókat, a fákat, a házakat. Hirtelen mintha az ő nevét kiáltották volna. Odafordult, de nem látott senkit, aki neki kiáltott volna. Visszafordult, és észrevette, hogy egy fiatal lány is várakozott. -Talán 12, ha lehet -gondolta- Biztos várja barátnőjét, hogy elmenjenek valahová és vihogjanak valami gyermekded hülyeségen.-
A felhő elúszott a nap elől, így a nap ismét szórta vakító sugarait. Lenézett a cigijére,
és észrevette, hogy az egész elégett. Ledobta a földre, majd rátaposott. -Beletaposlak a tájba.- Poénkodott magában. Rágyújtott egy másikra, beszívta a füstöt, majd lassan kifújta. Figyelt. Figyelte az embereket, akik elmentek előtte. Először jött egy kisfiú, az anyukájával. Úgy látszott sietnek valahová. Talán haza.
-Itt volt az a nagy pocsolya.- Mondta a 3-4 év körüli fiúcska.
-Igen itt volt, de azóta már megszáradt.-Válaszolt az anyja. Azt gondolta magában, hogy
-Ekkora hülyeséget nem lehet mondani.-Ekkor megpillantotta azt a dolgot, ami tetszett neki: egy tipikus újgazdag, magas, kigyúrt testű, márkás cuccot viselő, napszemüveges srácot, aki egy kis pudlival a kezében ügetett valahová.
Egy öreg néni tipegett arra. Az ember azt gondolja, hogy ha ránéz, a néni szelíden visszamosolyog. Semmi ilyesmi nem történt. A néni ráncos homloka alól gúnyosan, sőt lenézően nézett kicsi, öreg, de ugyanakkor -úgy vélte-gonosz szemével.
Többek között, ezért is utálta az embereket. Amiért lenézően bámulták őt. Elhessegette a gondolatot, hogy beszól neki valami olyasmit, hogy “Mit bámul mama talán nyitva van a sliccem?”. Inkább állta a pillantását. A mama nem sokáig bírta, és inkább elfordult. Ez a cselekedet, egy apró mosolyt csalt az arcára. Tovább figyelt. Egy i-
dő múlva jött egy öregúr, az unokájával. A kislány kis, piros ruhát és edzőcipőt viselt. Ahogy elhaladtak előtte, a kislány hirtelen megállt egy csatornanyílást lezáró fedélen, és
jól kiröhögte a fedélen látható mintát. Ezen is mosolygott. Hosszan nézett utánuk. Várt.
Elpöckölte a csikkjét. Jól érezte magát. Figyelte a környezetét, ami annyira távol állt tőle. Úgy érezte minden gondját elásta valahová, az agya egy rejtett zugába. (Legalább egy kis időre.) Odanézett az egyik ablakpárkányra, ahol két galamb figyelt bele a tájba üres
szemekkel. Úgy tűnt, mintha némán beszélgettek volna. Egy szürke és egy fehér. Felállt.
Gondolta tesz egy kört. Elindult. Lassan járt. Nem azért, mert tovább akart érni, hanem mert bicegett egy kicsit. Második napja fájt a lába. Megállt, amíg rágyújtott, majd ismét útnak eredt. Megkerülte a háztömböt, közben azon gondolkodott, hogy miért is van ő itt. Nem talált választ. -De akkor is van válasz!- Erősködött egy hang a fejében. -Csak meg kell találni! Vagy inkább keresni!- Bömbölt a hang. Igen. Tudta, hogy van válasz. -De mi az?-
Kérdezte magától. Nem kapott választ. Nem csodálta. “Meg kell találni! Vagy inkább keresni!” Megint mosolygott. -“Aki keres, talál.” Mondja a közmondás.- Gondolta magában.
Tehát keresett. Már harmadik hónapja él ebben a városban. Három hónapja keresi azt, amiért az ösztönei ide vezérelték. Semmiben és senkiben nem bízott, csak az ösztöneiben, ami még sosem hagyta cserben.
Amint sétált -vagy inkább bicegett-, ismerős arcokra lett figyelmes. Először a pudlikutyás srácot pillantotta meg, amint a kutyájával együtt beült a kocsijába. Nem irigykedett pedig szokott az ilyen testfelépítésű emberek láttán. De most nem. Tovább ment. Befordult az egyik sarkon, és meglátta azt a kislányt, aki nemrég még mellette várakozott. Most éppen fagyival a kezében sétált. -Na mi van? Késik? Vagy inkább fagyi, mint barátnő? Biztos édesebb, ha nyalod mi?- Ezen a gondolaton megint elmosolyodott. Tovább sétált, és közben gondolkozott. Ahogy múlt az idő, egyre hűvösebb lett. A nap először
narancssárgává, majd vörössé, végül bíborrá változtatta a környezetét. Az árnyékok egyre hosszabban nyúltak el, miközben a nap egyre mélyebbre kúszott az égen. Lassan ment, nem sietett sehova. Nem is várta senki. Még világos volt, mikor elérkezett a 13.-és a 18. utca sarkához. A könyvesbolt éppen bezárt. Az üzletvezető lehúzta a védőreluxát, rajta a felirattal: FUCK YOU! Az eladó negyvenes éveiben járó napbarnított, erősen kopaszodó,
kövér, alacsony fickó volt, olyan hörcsög ábrázattal, ami megint mosolygásra ingerelte.
Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Közeledett valaki, aki nem normál ember. De nem is barát. Az érzés egyre jobban erősödött, amint közelebb ért az, akivel -és ezt már tudta- meg kell küzdenie.
Balra nézett és a 10. utcából éppen kifordult az ellenfél.
Nem volt ideges, most még nem harcolhatnak. Túl világos van. Ahogy közeledett, egyre jobban látta kivel van dolga. Magas, vézna, huszonhat év körüli srác. Bőrnadrág, fekete pulóver, hosszú bőrkabát és bakancs volt rajta. Közelebb érve azt is látta, hogy napszemüveg is. Hosszú egyenesszállú haja volt, amit hátul összefogott, valamint 4-5 napos borosta borította arcát.
Ahogy elhaladt mellette, a srác a napszemüvegen át őt nézte. Ezt inkább érezte, mint látta. Tudta, hogy hol és mikor kell újra találkozniuk. Zavartalanul elhaladtak egymás
mellett és tudta, hogy a napszemüveges srác is megérezte őt. De ez egy cseppet sem zavarta. -Nagyon erős a srác!- Mondta magában.
Tovább bicegett, mereven bámulva maga elé. Rosszul lépett és felszisszent fájdalmában.
Utálta amikor kezdett átalakulni. Ilyenkor mindene fájt. Az átalakulás kezdetében mindig ingerlékenyebb, rosszkedvűbb volt. Ebből adódóan mindig volt kisebb-nagyobb balhéi a szűk ismeretségi köreivel. A szócsaták gyakran tettlegességig fajultak, amelyből gyakran került ki győztesen. Azért nem mindig, mert ilyenkor a teste is sérülékenyebb. Ez volt a baj két napja is. Rosszul lépett, ezért fájt a lába. Habár könnyedén meg tudta volna magát gyógyítani, sosem tette. Maga sem tudta miért. Viszont ma muszáj lesz, ha még harcolni is akar. Mert akar. Megfutamodni az nem az ő stílusa. Élvezi a harcot.
Tovább ment. Elérkezett egy színházhoz, ahol éppen végetért a délutáni előadás. Este nyolc óra volt. A harcra pontban éjfélkor kerül sor. Volt ideje, ezért leült a színházzal szemben egy padra. Figyelte az ajtón kilépő embereket. Nem voltak sokan, főleg tizenévesek, néhány öregebb és egy kisgyerek. Nézte az embereket, főleg a tizenéves lányokat. Az épület sarkán egy fiatal pár csókolózott. Nézte őket és rátörtek az emlékek.
Valaha neki is volt barátnője. Ő is szerelmes volt, vagyis még most is az. Igen . Szereti Daniellát, még akkor is, ha már nem lehet vele soha többé. Emlékezett.
Két éve már. Két éve, hogy Dani elment. Emlékezett arra a napra, amikor megölték, megölték az ő egyetlen szerelmét! Hirtelen elöntötte egész lényét a düh. Fortyogott benne az indulat, kitörni készült. Nyugtatta magát, nem kéne most energiát pocsékolnia, pont most amikor közelebb kerülhet a szerelme gyilkosához. Mindig egy lépéssel közelebb.
Az emlékek és az érzelmek úgy kavarogtak benne, mint tornádóban a por. Emlékezett rá, amikor először találkozott Danival egy forró nyári éjszakán.
Nemsokkal éjjel egy után történt. Épp egy fickóval folytatott harc után, az eszméletvesztés határán kétségbeesetten próbált energiát gyűjteni, legalább annyit, hogy fel tudjon állni és arrébb tudjon támolyogni. Halálosan ki volt merülve, minden energiáját felhasználta a harcban, de végül is győzedelmeskedett. Igaz majdnem belepusztult ő maga is. Próbált energiát meríteni valamiből, bármiből ami él. Csakhogy kint volt a pusztaságban. A legközelebbi lakott település több mint három kilométerre volt. Semmi élő, csak kövek és sár.
És akkor megérezte, hogy valaki közeledik, sőt már itt is van. Nem tudott semmiből energiát meríteni… Egy denevér repült el fölötte, és ő megragadva a lehetőséget összeszedte minden megmaradt erejét és mentális csápját kinyújtotta a repülő bőregér felé. A csáp rátekeredett a denevérre és az összes életenergiáját kiszívta belőle. A denevér csipogott az elején, de aztán már csak élettelen, összeaszott múmiaként zuhant bele egy pocsolyába.
Nem sok energia, de csakúgy tud talpra állni, hogy energiát lop az élőlényekből. Olyan kisállatokból mint…mint egy…Mezei pocok rohant arra nem messze tőle. A csáp lecsapott, mohón szívta ki a kis testből az életet. Még! Gyorsan!
Az a valaki akit érzett, nem jött közelebb három méternél. Nem támadott, és ez kicsit megnyugtatta. Tudta, hogy hasonlítanak, de azt nem tudta eldönteni, hogy ellenséges vagy sem. Érezte hogy őt nézi. Figyelte, mint pók a vacsorára szánt bogarat.
Bogarak. Szívta az energiát mindenből, ami mozgott. A figyelőhöz nem mert nyúlni. Ebben az állapotban nem élne túl még egy kisebb fajta támadást sem.
Hirtelen forróság öntötte el. Megijedt. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor egy mentális lény megtámadta. Ha nem segít neki Skorpio, nem élte volna túl. Alig bírt hálálkodni neki. Skorpio hallgatta egy darabig a seggnyalást, aztán kirobbant: Nem azért vagyunk ezen a kicseszett világon, hogy a dicsőség és az elismerés reményében önerőből, elhagyva társainkat megpróbáljuk megmenteni a világot, vagy elkezdjünk önbíráskodni, mert a végén nagy pofáraesés lesz a jutalom! És az egész rendszer nem ér egy rakás szart sem! Miután kicsit lehiggadt folytatta: Te, mint a feleségem és egyben a testvéred személyi testőre, nem
engedheted meg magadnak, hogy olyan lényekkel harcot folytass felkészületlenül idefent, ami ha legyőz, senki nem tud összepakolni. Nem lehetsz eltelve magadtól, hiába vagy a legfelsőbb körökben. Alig kezdted el tudatosan használni erőidet, máris istennek képzeled magad.
Igaza volt. El volt telve magától. Kezdetben nagyon sok pofáraesést kellet elviselnie. Miután a mentáltérben Skorpio úgy lehordta, óvatosabb lett. De néha így is beleesett az egyik eredendő hibába: lenézte ellenfele erejét.
Skorpioval csak egyszer találkozott személyesen. Utána csak a főisten üzeneteit, lebaszásait kapta meg.
Az asztráltérben, ahol a hétköznapi ember éli szürke – és napról napra szürkébb – életét, Skorpionak, mint minden más mentáltérbeli lénynek, istennek megvan a megfelelője. Nem a véletlen műve, hogy a testvére és Skorpio asztráltérbeli megfelelője összejöttek és azóta is együtt vannak. Minden meg vagyon írva.
Ő pedig itt fekszik a sárban és egyre jobban melege van. Az ájulás határán lebeg, de nem engedi el magát. Többek közt ezért is maradt életben több alkalommal. Kezd nagyon félni.
Fél. Attól, hogy nem lesz képes felállni, ha harcra kerül a sor. Attól, hogy többé nem védheti meg szeretett testvérét. Nem is a haláltól fél, hanem hogy teljesen megsemmisül.
Lehet hogy csak képzelődik, de mintha jobban lenne. Igen. Töltődik energiával. Az a valaki, aki eddig figyelte, most energiát ad neki. -Miért segít rajtam?- Kérdezte magától.
-Talán azt akarja, hogy talpra álljak és megküzdjünk? Nem élnék túl még egy küzdelmet.
A segítő közelebb lépett hozzá, és fölé hajolt.
Nem nyitotta ki a szemét, hagy higgye a titokzatos segítő, hogy még erre sem képes. Mozdulatlanul feküdt, mint egy hulla. De egyszercsak megszólalt egy bársonyos, édes, imádnivalóan aranyos hang. Mintha gyémánt harangok csilingeltek volna:
-Nézz rám! Tudom, hogy hallasz.
Kinyitotta a szemét. Bár sötét volt, mégis tisztán látta őt. Danit. A fekete egyenesszállú haját, ami olyan hosszú volt, hogy majdnem a köldökéig ért. A vérvörös ajkakat, ami mindig nyitva volt résnyire, látszani engedve hibátlan hófehér fogait. Az orrát, ami egyszerűen tökéletes volt. Az arcát. Nem is volt fehér, de nem is barna, inkább olyan középbarna és arany keveréke. A füleit nem látta, mert eltakarta a haja. Na és a nyaka. Egyszerűen kívánatos volt. És a szemei. Azok az ébenfekete szemek. Órákat töltött volna el úgy, hogy nézi a szemeit. Megbabonázó. Ez a szó jut eszébe mindig, ha a szemére gondol. Sokáig ezekkel a feketegyémánt színű szemekkel álmodott.
Ahogy nézte Danit a sárban fekve, csak egyetlen szó jutott eszébe. Ez a szó eldöntött számára mindent, betöltötte egész lényét. Ez a szó volt a végzete.
Ez az egyetlen, rövid szó: Gyönyörű!

Tökéletesen emlékezett az első találkozásra a legnagyobb szerelmével. Az egyetlen nagy szerelmével. Voltak persze régebben is barátnői, akiket szeretett, de egy sem hason-
lítható össze Danival. Danit rajongva imádta. Ha vele volt, nem tudott másra gondolni, nem tudott másra figyelni, nem tudott mást érezni csak azt, hogy boldog.
Emlékezett minden apró részletre, minden pillanatra amit együtt töltöttek. A többi számára érdektelen, felesleges időtöltésnek tűnt. Ha szerelmes az ember az idő rohan. Szokták mondani. De az igazság az, hogy csak az együtt töltött idő rohan eszeveszetten. Attól a pillanattól amikor meglátta, a végső búcsú pillanatáig három év telt el, de csak három percnek tűnt számára. Hiányzott neki. Szeretett volna több időt vele tölteni. Örökre vele szeretett volna lenni.
Ha nem ígérte volna meg neki, hogy megöli aki ezt tette, azonnal utánahal. Gyűlölte is magát ezért, mert ahogy múlt az idő, annál elkeseredettebb lett. Félt. Attól, hogy nem tudja betartani az ígéretét, hogy nem találja meg Dani gyilkosát, hogy előbb legyőzik, mint megtalálná. Megtalálni! Ez tartotta benne az életet. Megtalálni és megölni, magát Devine-nek nevező gyilkost.
Nem tudta, hogy ez lesz a vége, amikor ott a sárban feküdt halálra várva.
Csak feküdt és nézte Danit. Nem tudott betelni vele. Nézték egymást egy darabig, majd
Dani megszólalt:
-Állj fel! Gyere segítek.
Nem volt benne biztos, hogy képes lesz-e mozogni, nagyon kimerült volt. Kinyújtotta a
karját és Dani megfogta.
Ahogy a bőrük találkozott, az amúgy is magas adrenalin szintje még magasabbra ugrott.
Nehéz volt mozognia. Minden mozdulat elviselhetetlen fájdalmat robbantott tagjaiban, de
képes volt mozogni.
Nagynehezen felállt, így szemtől- szemben állhatott megmentőjével. Mert végül is az volt. Megmentő. Ha Dani nem segít rajta, több napig is ott feküdhetett volna. Vagy elájul és akkor bármi megtörténhetett. Energiája nem volt arra, hogy felmenjen a mentáltérbe és ott töltse fel magát. Tapasztalatlan volt még. A földön eltöltött 18 életéve és másfél éves mágia tanulmánya állt csak rendelkezésére.
Térdei remegtek, a feje szét akart esni, minden testrésze fájt, a szeme égett, a szíve hevesen vert. Ismét belenézett a fekete szemekbe. Dani rámosolygott.
Olyan gyönyörű volt akkor, hogy arra gondolt: Ha most azonnal meghalnék, én elmondhatom, hogy láttam a legszebb dolgot a világon. Ezért érdemes meghalni!
Dani az álláig ért. Fekete hajához jól illett a fekete pulóver, fekete farmernadrággal, a fekete hosszúszárú, acélbetétes bakancs, mindez kiegészítve egy térdigérő bőrkabáttal, ami természetesen fekete volt.
Saját magán is hasonló öltözék volt, annyi eltéréssel, hogy az ő bőrkabátja a bokáját verdeste az élénkülő szélben. A bakancsa is magasabb szárú volt. Mindezt barnára festette a sár és a kosz.
-Gyere menjünk innen. A közelben nemkívánatos egyének is vannak.- Szólt Dani, miközben megfogta a piszkos kabát ujját és húzni kezdte a város felé.
Megpróbált elindulni, de majdnem összeesett.
Dani átkarolta a derekát, a kezét átvetette a vállán és úgy próbálta vezetni. Sikerült tenniük pár lépést. Törékeny kinézete ellenére a lányban hatalmas erő lakozott. Megtettek pár száz métert mire jobban kezdte érezni magát.
Levette kezét a lány válláról és megpróbált megszólalni. Nem sikerült, mert a torka ki volt száradva, mint a Szahara több évnyi napsütés után. Nyelt egyet.
Nyelt volna, ha tudott volna valamit. Nem volt nyála, de azért megpróbálta még kétszer.
Kicsit jobb lett. még egyszer megpróbált megszólalni. Sikerült, bár eléggé rekedtre sikerült:
-Miért… Miért segítettél nekem?
-Szükséged volt rá, nem? Amúgy erre jártam…
-Követtél.
-Igen.
-Miért?
-Látni akartam, hogy hogy harcolsz.
-Egész idő alatt itt voltál. Végignézted, de mégsem hagytál meghalni. Miért?
-Mert én akarlak megölni.

A városba érve egy kietlen parkon át vezetett az útjuk. Egymás mellett mentek, miközben a hajuk és a kabátjuk lobogott a szélben. A park közepén a lány megállt, majd megszólalt:
-Találkozni akarok veled. Holnap. Ugyanitt. Pontban éjfélkor.
-Oké. Itt leszek.
A lány megfordult és elindult át a parkon visszafelé.
Ő csak nézte egy darabig, majd észbekapott:
-Várj!- ordította.
A lány megállt és megfordult.
-Igen?
-Még a nevedet sem tudom.
A lány rámosolygott és őt megint hatalmába kerítette az az érzés, amikor a lányt először látta szemtől-szemben.
-Daniella. Daniella Rock.
-Ha megkérdezi az én nevem, akkor nem vagyok közömbös számára.-gondolta. Reménykedett, bár a lány előző hanglejtését figyelembe véve nem sok jót ígért. Túl diplomatikusan jelentette ki a találkozás helyét és idejét.
A lány visszafordult és tett egy lépést, majd megállt. Ismét megfordult és megkérdezte:
-És téged hogy hívnak?
-A nevem kimondhatatlan. A földön úgy ismernek, hogy David Hangman.
-Örültem. Akkor holnap. Ne késs!
-Szavamat adom.- Mondta, majd megfordult és elindult. Hogy merre azt maga sem tudta.
Tudta, hogy az adott szó mindkettőjük számára a legfontosabb dolgok közé tartozik.
Menet közben egyre csak a lány nevét ismételgette magában. A szél erősen fújta a hideg
levegőt. Eléggé hideg volt, hiszen már kintjártak az őszből a tél felé. A fákról már az utolsó levelek is lehullottak. A csontig ható hideg szél megpróbálta egész lényét kihűteni. Nem foglalkozott az időjárással. Az igazat megvallva nem is vette észre, hogy egyre hidegebb van.
Egész éjjel sétált. Még másnap is egészen éjfélig. Gondolkodott, energiát gyűjtött, sétált.
Miközben egy harminc év körüli, jól öltözött nőből kezdett energiát kiszedni, hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Rögtön rájött, hogy valaki üzenetet küldött neki odafentről.
Az üzenet valahogy így szólt: Vigyázz a lánnyal! Nagyon veszélyes!
Tudta, hogy Daniellára célzott ez a felszólítás. Elgondolkodott rajta.
Már csak öt perc volt éjfélig. Feltöltötte magát energiával, de nem eléggé. Ha harcra kerülne sor, nem kerekedne felül. Fáradt volt, de a szél legalább elült.
Éjfélkor pont ott volt ahol megbeszélték. Elővigyázatosságból megerősítette a pajzsát, amit
a nap folyamán rendbe hozott. Úgy vélte bizonyos védelmet nyújt addig amíg kitalál valami jó módszert a harc elkerülésére. Becsukta a szemét, kiterjesztette tudatát a parkra és feszülten figyelt. Megérzett hirtelen egy hatalmas energiával rendelkező személyt a közelben. Tudta, hogy ez a lány lesz.
Ebben a pillanatban, egy hatalmas mentális csapást érzett a pajzsján. Iszonyatos erő feszült neki és egyre erősödött. Pár pillanat elteltével a pajzsa darabokra hullott. Mivel nem védte már semmi, ezért a csapás a testét feszítette. Próbált ellenállni, valamennyire enyhült a fájdalom. Örült, hogy képes harcolni ekkora erővel.
Egy másodperc elteltével a csapás abbamaradt. Kinyitotta a szemét és megpillantotta a lányt maga előtt öt méterre. A lány mosolygott.
Dávid szíve nagyot dobbant, de nem volt idő érzelmekre, mert a lány újból lecsapott. Dávid úgy érezte, a zsigerei izzanak. Bármennyire fájt összeszedte magát és visszavágott, miközben védekezni próbált.
A lány megérezhette a csapást, mert a mosoly lehullt az arcáról és összehúzta a szemöldökét.
Dávid a védekezésre fordított több energiát. Amikor a lány csapása elhalt, Dávid egyszerre elindult és a támadására is több energiát használt fel. Ez volt a kedvenc harc módszere. Egyszerre kétfajta támadást indított: egyrészt mentálisan, másrészt a testével. Egy pillanat alatt ott termett a lány mellett, elkapta a nyakát és a háta mögé állt. A másik kezével a lány karját fogta le és kirúgta a lábát. Mindketten a földre estek. Dávid abbahagyta a mentális csapást és inkább a kezeit használta a további küzdelemben. Próbált a lány fölé kerülni, de ez korántsem volt egyszerű, mert a lány küzdött, mint egy oroszlán és erős volt, mint egy medve. Végül mégis sikerült két vállra fektetnie. Ráült a lány mellkasára, a kezeit pedig lefogta a lány feje fölött. Ekkor a lány a térdével kezdte rugdosni Dávid hátát, de ő észre sem vette. Koncentrált, hogy meg tudja tartani ezt a felállást. Nem figyelt eléggé a mentális védekezésre.
A lány csapása fejbevágta. Elszédült, nem tudott koncentrálni a testére sem. Szeretett volna ordítani fájdalmában. Gyengült a szorítása a lány kezén, úgy érezte szétrobban a teste.
A lány kihasználva a kedvező pillanatot, lelökte magáról a fiút, rápördült, így ő került felülre. Ráült Dávid nyakára oly módon, hogy a fiú karjaira rátérdelt.
Dávid szabadulni próbált, de minden mozdulatára a lány erősebbnél erősebb csapással válaszolt. Végül megadta magát. Nem akart harcolni a lánnyal. Ha meg kell halnia, azt akarta, a lány végezzen vele. Lehunyta a szemét és várt. A lány csapása gyengült, majd abbamaradt.
Halálosan ki volt merülve. Nem aludt a legutolsó csatája után. Aznapi sétája közben a lányra gondolva hirtelen rájött, hogy beleszeretett Daniella-ba. Ha nem lehet az övé, nem érdemes élnie.
Miközben ott feküdt a földön, még mindig szédült és sajgott mindene, kinyitotta a szemét.
Még egyszer látni akarta a lány mosolyát. Nem tudhatta, hogy a lány mosolyog-e, de érezte, hogy így van.
A lány valóban mosolygott. Dávid sóhajtott egyet, majd ismét lehunyta a szemét és várt. Meg akart halni.
A lány lassan megmozdult. Feje egyre közelebb került a fiúéhoz. Dávidba belehasított a gondolat: Vámpír.
De már ez sem érdekelte. Még örült is, hogy vére a lányban tovább él vele, hogy szomját
csillapíthatja, ezzel is szolgálva őt. A nyakán érezte a lány lábát, érezte a combi ütőér heves ugrásait. Elfogadta a halált.
A lány feje lassan közeledett, majd szájon csókolta a fiút.

Mindez három éve történt. Sem előtte, sem utána nem győzte le eddig senki. Igaz a harc után Dani elmondta neki, hogy minden harci energiáját felhasználta. A teste működéséhez szükséges energiához nem nyúlt volna akkor sem, ha veszít.
Ebből a szempontból Dani bölcsebb volt. Egy tökéletes harcos. Kitűnő gyilkológép. Óriási vérszomjához bámulatosan fejlett ösztönök társultak. Mindez egy csodálatos testbe csomagolva. David sokat tanult tőle.
Ránézett az órájára: éjjel tizenegy volt. Rágyújtott az utolsó szál cigarettájára, a dobozt pedig összegyűrte és eldobta. Nézte az öngyújtóját. Danitól kapta ezt a Zippot a huszadik születésnapja alkalmából. Ez volt belegravírozva: “ Örök szerelemmel Davi-nek! Dani.”
Csak Daniella hívta Davi-nek. David pedig Dani-nak hívta őt. Szeretett volna újra vele lenni.
Körülnézett. A környék kihalt. Elszívta a cigit, majd felállt. Azonnal érezte a lábába nyilalló fájdalmat. Visszaült és elkezdte gyógyítani a lábát. Tíz perc alatt végzett, mert csak energia áramoltatás volt az egész művelet.
Óvatosan ismét felállt. Kipróbálta, működik-e. Működött. Elindult, hogy megküzdjön ellenfelével. Nem sietett, volt még több mint fél órája. Felnézett a csillagokra és kereste a közös csillagukat, amit együtt választottak még aznap éjjel, amikor összejöttek. Hosszú percekig csókolóztak ott a földön. Majd’ megőrült amikor Dani puha ajkát a sajátján érezte, nyelvét pedig az övével összefonódva. Erekcióját ekkorának még nem érezte. Szinte fájt.
Egy idő után felálltak, megfogták egymás kezét, mosolyogtak, majd átölelték egy mást. David úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. És ez így is volt. Leültek egy padra és tovább csókolóztak, simogatták egymást. Davidet zavarta a szűnni nem akaró
merevedése, de a lányt nem. Még ott is simogatta. David nem szokott az első randin lefeküdni a párjával, de most nagyon szeretett volna. Ezt az állati ösztönt Daniella is érezhette, mert egyre nagyobbakat sóhajtott. Egy apró, alig hallható nyögést is hallatott, amikor Dávid keze elérte azt a helyet a lányon, ami a legszentebb egy nő életében.
Egyszerre hagyták abba, mert valakit közeledni hallottak. Egymás karjában nézték a csillagokat, miközben egy hosszú, szürke kabátba burkolózott férfi haladt el előttük. Ekkor választották az Orion csillagkép legfényesebb csillagát maguknak.
Fél óra beszélgetés, csókolózás után elválltak útjaik. David fájó szívvel ment a másik irányba. Arra, amerre a kollégium volt. Hétfő hajnal volt már. Reggel héttől órára kell mennie. Felment a szobájába, lefeküdt és azonnal elaludt. Daniról álmodott.
Kiért a városból. A “találkahely” kétszáz méterre volt a város fényeitől. Sötétben is tökéletesen látott, hiszen az éjszaka volt az otthona. Most is mint mindig, fekete ruhában volt, hozzá az elkerülhetetlen bokáig érő, fekete bőrkabát, természetesen a betétes bakancs sem hiányzott.
Három hónapja várta ezt a percet. Tudta, hogy ez az új ellenfél Devine egyik csatlósa, aki tudhatja merre keresse legnagyobb ellenségét. Leárnyékolta magát, nem akarta, hogy idő előtt észrevegyék. Úgy vélte, hogy a srác is így fog tenni, ha ideér. Ha még nincs itt. Nem akarta mentálisan körbekémlelni a terepet. Nem érdekelte, hogy itt van-e már vagy nincs. A kellő pillanatban megküzd vele. Nem tudta megjósolni a harc kimenetelét, tudta, hogy ellenfele erős. Erősebb, mint az eddigiek akikkel megküzdött. De hát ő sem volt cukorból, minden küzdelme után erősebb lett. Sokat fejlődött Daniella mellett. Egyszer Dani bevallotta neki, hogy erősebbnek érzi, mint bárkit, akit ismert. Mivel a baráti köreik is csak hozzájuk hasonló személyekkel voltak. Dani halála után David elfordult barátaitól. Még Dani barátaitól is. Segítséget soha nem kért és nem is fogadott el. Habár könnyen ismerkedett, barátai nem voltak többé. Ebben a városban csak a munkatársait ismerte. Amikor idejött, azonnal munkát keresett és egy építészeti cégnél kapott elég jól fizető, kisfőnöki állást. Végzettségét tekintve, magasépítő technikus volt. Eredetileg tovább akart tanulni, de Dani halála után lemondott minden álmáról
és maradt technikusnak. Ez azért volt jó neki, mert technikusból mindig hiány volt, így mindig volt állása, akárhová ment.
Pont éjfél volt. Körülnézett a vidéken. háta mögött a város nyúlt el, előtte távola sötétségben egy erdő volt, jobbra tőle sivár fűtenger egy-két árválkodó bokorral, baloldalt ugyanez a kép tárult a szeme elé, azzal a kivétellel, hogy itt fa is volt. Egyetlen halott, kétméteres akácfa. A fa mellett ott állt aznapi ellenfele. Mellette pedig Devine.
David alig bírta visszafogni magát meglepetésében és dühében. Forrt benne a harag, mint az éppen kitörni készülő vulkánban az izzó láva. Összeszorította a fogát próbált lehiggadni, nehogy mérgében meggondolatlan legyen.
Devine pont olyan ruhában volt mint a másik, csak a haja hosszabb volt. Mindkettőjük testét fekete bőrből készült ruhadarabok fedték. Karjaikat összefonva tartották a mellkasukon. Devine kajánul vigyorgott. Szeme őrülettől csillogott a telehold fénye alatt. Nyakában ott volt az a medál, amit Danitól lopott el miután legyőzte.
David emlékezett erre a medálra. Még ő készíttetette egy ezüstművessel. Kettejük jelét ábrázolta. Az ezüstbe mindkettejük vérét, hajszálát, körmét és bőrdarabkáját is beletetette. A mesterember ódzkodott a dologtól, de a dupla ár megenyhítette. David az egy éves évfordulójukra csináltatta. Danitől egy kést kapott, amit mindig magánál hordott. Kicsit ívelt pengéjű, nagy vadásztőr volt, amit még aznap este felavattak. A felavatás egy gyilkosságból állt. Egy gyanútlan fiatal nő torkát vágták el és ittak a véréből. David nem szerette a vért, Dani viszont imádta. Mint kiderült, tényleg vámpír volt a lány.
Azt az éjszakát végigszeretkezték. David számára a legelső szeretkezéstől a legutolsóig ugyanolyan fantasztikus élmény volt és nem tudta megunni. Ahogy Dani sem. A szex számukra nem kötelesség, nem a létfenntartás eszköze volt, hanem a szerelem kinyilvánulása.
Dani megőrjítette a szexuális étvágyával és a technikájával. Egyszerűen csodálatos volt minden vele töltött együttlét. David annak örült a legjobban, hogy egy-egy együttlét alatt Danit többször is a csúcsra tudta vezetni. Első szeretkezésük három héttel a csatájuk után történt.
Azóta amikor csak idejük engedte, szerelmeskedtek. David a lánynál lakott, amikor csak tehette.
Dani a második évfordulójuk előtt két héttel halt meg. David építőipari főiskolába járt. Húsz évesek voltak mind a ketten és már a házasságukat tervezték. David aznap nem akarta egyedül hagyni a lányt. Rossz előérzete volt. Dani kedvesen elzavarta az iskolába. Az iskola kb. hét kilóméterre volt a lány lakásától. Helyijáratos busszal ment akkor is mint mindig. Egész nap vele volt az a furcsa félelemérzet, míg egyszercsak szinte belerobbant a tudat: Danit megtámadták!
Azonnal kirohant az iskolából és futott ahogy a lába bírta. Meg sem próbált felszállni a buszra, ami épp akkor indult az iskola elől és pont a jó irányba.
Tizenöt perc alatt lefutotta a majdnem hét kilométeres távolságot. Futás közben reménykedett, hogy időben odaér. Lehagyott két autót is. Tudta, hogy felkeltette az emberek figyelmét ezzel a sebességgel, ami veszélyes volt, mert titkolnia kellett, hogy mire képes. Az emberek nem fogadják el a különcöket. Félnek tőlük és utálják őket. Akkor ez sem érdekelte.
A lány lakása a külvárosban volt. A ház egy egyszintes családi ház volt, amit Dani a családjától kapott. David nem állt meg az ajtóban, nem babrált a kulccsal, hogy kinyissa, egyszerűen átszaladt rajta. Az ajtó darabokra robbant, a tok kitört a falból. De ő csak rohant be a nappaliba. Beérve megállt. A látvány mellbevágta. A nappali feldúlva. Minden bútor összetörve. Valami meg is égett, érezte a füstöt. A szőnyeg egyik sarkán kerek, elszenesedett foltot látott, amiből keskeny füstcsík szivárgott. És a szőnyeg közepén ott feküdt Dani. Mindene véres volt.
Odaugrott hozzá, a fejét az ölébe fektette. Átkarolta és ringatta. Sírt miközben a nevét ismételgette:
-Dani… Istenem. Dani.
A lány kinyitotta a szemét, majd vért köhögött fel, ami a szája sarkából folyt le az arcán. Megérintette a fiú arcát és megszólalt:
-Szia szerelmem.
-Ki tette ezt veled?
-Dev… Devine-nek hívják. Egy mester.
-Megtalálom és akkor meg fogom ölni. A szavamat adom.
-Tudom…Nagyon fáj!
-Meggyógyítalak. Képes vagyok rá…
-Túl késő… Davi! Nagyon szeretlek!
A lány még egy utolsót sóhajtott, majd meghalt.
David sírt, csókolgatta a lány arcát, a nevét suttogta, végül felemelte a fejét és ordított. Akkora energia volt az ordításában, hogy az egész ház beleremegett, a csillár pedig szétrobbant a feje felett.
Később eltemette a lányt, a házat felgyújtotta és örökre elment a városból. Soha többé nem nevetett. A lány halálával benne is meghalt valami. Érzelmeiből csak a gyűlölet és a harag maradt. Kutatta Devine hollétét, követte mint egy kopó a szagot. És most megtalálta.
Devine még mindig vigyorgott. A másik arca halott volt, csak vörösen izzó szeme tudatta az élet jelét testében.
-Helló!- Szólalt meg Devine.
-Éreztük, hogy valaki egy ideje itt ólálkodik. Ki vagy?
-A bosszú angyala.
Devine gúnyosan felnevetett.
-Had mutassam be egyik kis kedvencemet.-Szólt a társára mutatva. -Látni akarom, hogyan vé-
gez veled. Imádom, ahogy kínozza az embereket. Vágjunk bele. Ezzel arrébblépett.
David csak állt némán és nézte a vöröslő szempárt. Így álltak pár percig, majd a srác támadott. David védekezett és egyben egy ellencsapást indított. Ellenfele pajzsát összezúzta a csapással, majd a jól bevált kettőstámadást vetette be: A másodper töredékrésze alatt elérte a srácot és elkapta a torkát. Mentálisan pedig az agyi idegrendszerre próbált súlyos csapást mérni. Ellenfele visszavágott. Vasöklével David gyomrába vágott és megpróbálta lefejteni a torkát szorító kezet.
David az ütés hatására elszédült. Nem kapott levegőt, de nem hagyta el magát. Mégjobban szorította ellenfele torkát, miközben másik kezében energiát összpontosított. Mentális csapása ez által gyengült.
Ellenfele egy erős mentális lökéssel kiszabadította magát. David két métert repült, majd elterült a földön. Felpattant és hallotta, ahogy Devine röhög. Ebben a pillanatban David pajzsa széthullott. A csapásban annyi erő volt, hogy David megingott. Nem késlekedett, támadott. A kezében összpontosított energiát eldobta a srác felé. Ellenfele féleugrott ugyan, de nem elég gyorsan.
A felrobbanó energialabda leszaggatta róla a ruhát és megsebesítette. Vérzett az oldala és a bal karja. David tovább ostromolta. Ellenfele kezdett megtörni. Így megint bevetette a kettős támadást, ám ellenfele sem volt rest. Elkapták egymás torkát és szorították. A levegő izzott a két harcos körül.
David összeszedte minden testi erejét, rágondolt szerelmére és egy utolsó rántással eldöntötte a csatát.
Ellenfele kitépett torkából fekete vér bugyborékolt ki. David nem hagyta ennyiben. Elkezdte ellenfele testéből az összes energiát kiszívni. Ezt még Daniellától tanulta. Kiszippantotta az összes energiát, amit ki tudott szedni a srácból. Nem maradt más utána csak néhány ruhafoszlány és némi por.
David odafordult Devine-hez, aki már nem röhögött. Még csak nem is mosolygott.
-Ügyes.- Mondta, miközben David kezében lévő kitépett gégét nézte.
-Most te jössz!- Mondta David.-Felesküdtem a halálodra.
-Nocsak! Aztán kinek?- Kérdezte, miközben megint vigyorgott.
-Nem emlékszel? Egy éve hogy megölted. Daniellanak hívták.
-Emlékszem.- Mondta, de nem mosolygott.- Nagyon jól harcolt. Élvezettel nyírtam ki. Te voltál a kedvese? Nocsak!- Vigyorgott.
Nem mozdultak. Devine göndör, fekete haja a lapockájáig ért. Alacsonyabb volt Davide-nél,
de a válla szélesebb volt. Hatalmas homloka alatt bozontos szemöldöke, azalatt a fekete, go- nosz szeme tekintélyt parancsolóan villant a telihold fényében.
Devine támadott előbb. Hihetetlen mennyiségű energiát ölt bele a csapásba. David úgy érezte cseppfolyóssá válik. Ordított a fájdalomtól. Az ájulás határán imbolygott. Iszonyúan fájt mindene. Úgy érezte izzanak az izmai. Nem. Nem csak az izmai, hanem a zsigerei, az idegszálai, a bőre, a csontjai, a szeme. A szeme lüktetett a fájdalomtól és minden egyes lüktetés egyre nagyobb fájdalmat okozott neki. Meg akart halni. Azt akarta, hogy legyen vége a fájdalomnak. Elege lett a kínokból.
Eldöntötte, hogy feladja, amikor Dani szólalt meg a fejében: Ne add fel szerelmem!
Kinyitotta a száját és egy szót kiáltott Devine felé: -SHAZAAM!!!
Devine pajzsa szilánkokra robbant szét, a teste pedig elzuhant, de még abban a pillanatban felugrott és tovább támadott. David védekezett és bevetette a kettős támadását. Miközben elkapta Devine torkát, az alkarjából kiugrott acélkemény tüskékkel átszúrta Devine gyomrát.
Devine egy ütéssel eltörte a negyvencentis energiapengéket és arrébb rúgta ellenfelét. David újból támadott. Most egy különleges harcmodort használt a mentális csapások mellett. A Dietouryu olyan technika, ami ember ellen használva száz százalékban halálos. Az emberi test maximum két ütést bír ki. Gyors egymás utáni csonttörő ütések.
Ebben az esetben nem sokat használt. Devine is ismerte a technikát és nem volt emberből. David ütései csak megrendítették ellenfelét, de nem törték meg. Hiába próbálta olyan helyen eltalálni, ahol Devine gyenge pontja van, nem talált egy ilyet sem.
Devine a földrelökte Davidet és hátraugrott négy métert. David felállt a földről és látta, ahogy Devine sebe összeforr. Megint támadott, de nem járt sikerrel ezért elrúgta Devine-t és megpróbált jobban koncentrálni a mentális csapásokra. Átkozta magát hogy nem várta meg az átalakulás végét. De ezért is Devine a felelős. Miért kellett ilyen hamar találkozniuk?
David kipróbált egy lábtechnikát: kirúgta Devine lábait az egyik lábával, miközben megperdült a saját tengelye körül, másik lábával pedig a fordulat energiáját is hasznosítva belerúgott ellenfele gyomrába. Mindezt olyan gyorsan tette, hogy Devine még a levegőben volt amikor David a második rúgást is bevitte. Ebben a mozdulatsorban annyi erő volt, hogy Devine hat métert repült. Mire felpattant, David már ott volt mellette és megint ostromolta mind mentálisan, mind testileg.
Devine viszont már számított erre. Nem késlekedett. Visszaverte a támadást és ellentámadás- ba lendült. David a földre került. Úgy érezte mindent megpróbált, de Devine-t nem tudja legyőzni.
David a hátán feküdt. Látta amint Devine szeme vörösen világít.
Nem bírt megmozdulni, mert Devine valamilyen bénító csapást mért rá. Ott feküdt a földön mozdulatlanul. Lehunyta a szemét. Danit látta maga előtt lebegni. Ahogy ott fekszik a karjaiban véresen, legyőzötten, mégis gyönyörűen. Zokogni akart, de nem tudott. Üvölteni akart, de nem tudott. Csak feküdt a földön, láthatatlan kötelek szorították a testét, kipréselve tüdejéből a maradék levegőt is. David szeméből egy könnycsepp buggyant ki, majd lassan lefolyt fájda- lomtól remegő arcán. A könnycseppet beitta a föld. Ha valaki később itt kezdene ásni és odafigyel, egy csepp alakú gyémántot találna. Devine felnevetett.
David haragja egyre nagyobb lett. Dühe kitörni készült és most már szabadjára engedhette. El is engedte. A hatás robbanásszerű volt. David korábbi fáradtsága, kábultsága egy csapás- ra semmivé lett. Kinyitotta a szemét és összeszorította a fogát. Próbált kitörni a bénultságból. Megfeszítette minden izmát és a bénultság engedett. David megmozdult.
-Ez nem lehet!- Kiáltotta Devine.-Ebből nem lehet szabadulni!
David feltérdelt, majd felállt Devin-nel szemben. Devine tett egy lépést hátra. Szeméből félelem sugárzott. Davidnek minden energiáját összpontosítani kellett, hogy a bénultságot végképp megtörje. Sikerült neki. Teljesen átalakult. Devine tett még egy lépést hátra, majd az összes megmaradt energiáját egyetlen hatalmas csapásban ráküldte Davidre. David ellenállt. A két férfi között elektromos szikrák pattogtak. Devine csapása egyre erősödött. Csakúgy mint félelme, mivel David egyre közeledett hozzá. Devine egy szót rebegett: QUICKEN!
Megremegett a föld, a város fényei kialudtak, a hőség a két harcos között elviselhetetlen volt ötméteres körzetben a föld megperzselődött. David szeme piszkossárgán világított. Egy szót mormolt ő is: MASSACRE!
A kimondott szóval Devine csapását, tízszeresére felerősítve, visszaküldte rá.
Hatalmas csattanás hallatszott. Devine teste megfeszült, szája néma sikolyra nyílt, szeme csodálkozást tükrözött. David odalépett hozzá és egy erős mozdulattal átnyúlt ellenfele bordáin, megmarkolva a sötét szivet. A csontok recsegését hallva David elmosolyodott.
Kitépte Devine mellkasából a kezét és vele együt Devine szivét is. A szív még kettőt dobbant mielőtt David beleharapott.
Devine teste összeroskadt. Halott, üveges szemében értetlenséget látott David. A megmaradt szivet összepréselte és eldobta. Devine élettelen testét leköpte, majd felnézett az esti égboltra és a közös csillagnak suttogott: -Megtettem szerelmem. Megbosszultam a halálod. Szeretlek!
Megfordult és elindult haza. Bele a sötétségbe.

vége