Harcba indultunk

Fiatal egyetemisták voltunk, tele álmokkal, tervekkel, s úgy éreztük, megválthatjuk a világot…
Megvívtunk már megannyi csatát a tudományokkal, s azon a tavaszi napon sem volt ez másképp, küzdeni indultunk.
Az a bizonyos nap viszont valami újat tartogatott számunkra.
Egy erdőbe vezettek minket, majd az eddig tollforgatáson edződött kezeinkbe fegyvert nyomtak. Szokatlan érzés volt acélos hidegsége, s tudtuk, ma valami olyan következik, amire még nem vagyunk felkészülve. Mi a fegyvert szorítottuk, a fegyver pedig a szívünket.
Kiadták a parancsot, nem volt mit tenni, elindultunk a harcmező felé. Értetlenül álltunk a helyzet előtt, mielőtt azonban elmerülhettünk volna gondolatainkban, a fák közül záporozni kezdtek a golyók. Hasra vetettük magunkat, s reméltük, élve kikerülünk innen. Fedezékbe húzódtunk, majd a félelemtől remegve vártuk, mikor bukkanak fel ellenségeink a messzeségből. Nem kellett sokáig időznünk, perceken belül közelharcot vívtunk az erdő sűrűjében. Méterekre voltunk csupán egymástól, s egy társammal együtt közös fedezékben ragadtunk. Arcára néztem, s felismertem benne egy régi barátomat, kivel legutóbb egy sötét mulató asztalánál vitattuk az élet nagy kérdéseit. Láttam tekintetén az elszántságot, tudtam, hogy készül valamire. Kinéztem a fedezék mögül, s látva, hogy bekerítettek minket, tudtam, innen már nincs kiút. Visszanéztem, ekkor társam csak ennyit kiáltott: „Csuka fedezz!” és kivetette magát a fedezék biztonságából. Éreztem, hogy a helyzet kilátástalan, ugyanakkor csodáltam társam bátorságát, hát felálltam én is, s a legközelebbi támadóra céloztam. A golyók egymás után hagyták el a fegyverem, s még láttam, ahogy jóbarátom léptei lassan elgyengülnek, majd a földre vetik testét. Egyetlen gondolat, futott át az agyamon, mielőtt végleg elveszett volna minden:
Legközelebb is eljövök paintballozni.