Harcos úr története

Gházi Miján, vagyis a Harcos úr, a rossz emlékezetű afgán hódító, Mahmud unokaöccse, 1014-ben született Adzsmirban, Szalár Maszud néven. De nem is ott kellene elkezdenem a történetét, hiszen már jóval a születése előtt megátkozták, vagy egyszerűen csak megjósolta egy asztrológus, hogy az esküvője napján fogják megölni. Ez így is történt, de tegyük hozzá, hogy Gházi mindent megtett az átok vagy a jövendölés beteljesülése érdekében. Hétszer akart megnősülni, de mindig közbejött valami akadály: vagy meghalt a menyasszony, vagy olyan vihar tört ki, hogy szétszaladt a násznép, vagy, és ez volt a leggyakoribb, Gházit a csatatérre szólította a kötelesség.

Egy ideig Mahmud keze alatt szolgált, és végignézte Gudzserátban a híres Szómnáth-templom lerombolását. A rombolással tökéletesen egyetértett, de mélyen megundorodott a nagybácsi további cselekedeteitől. Mahmudot ugyanis a hit terjesztése egyáltalán nem érdekelte. Ő csak azért dúlta fel a templomokat, mert tudta, hogy ott a galád bálványimádók hatalmas kincseket halmoztak fel. Többször is betört Indiába, minden alkalommal telerakta a zsebeit; Afganisztántól Delhiig ért a kaftán egyetlen zsebe. Sok időt nem hagyott a hinduknak, hogy meggondolják magukat, és áttérjenek az igaz hitre. Ölt, gyilkolt, felkoncolt, gyújtogatott, és mindenütt üszkös rommezők jelezték, hogy merre vonult el a dicsőséges rablósereg.

Gházi kamasz volt még, mondhatni taknyos gyerek, de nem értett egyet a szörnyű öldökléssel. Szívesen harcolt, de alapjában véve jobban szerette volna, ha a hinduk önként térnek át az igaz hitre; más szavakkal, kidobálják a förtelmes bálványaikat, ezentúl a nagy semmi előtt borulnak le, valamint megeszik a tehén húsát; ez a két dolog a legfontosabb az üdvözüléshez. Szervezett magának egy szabadcsapatot, és egészen Avadhig elszáguldoztak, hogy mielőbb megváltoztassák a hinduk esztétikai nézeteit és az étrendjüket.

Tudjuk, hogy ez csak korlátozott mértékben sikerült. Az igazság nagyon furcsa jószág: mindenki azt hiszi róla, hogy egyedül az övé. Ugyanakkor olyan, mint az elkényeztetett szépség: nem tűri, ha valahol ki akarják sajátítani maguknak.

Az étkezési szokásokat sem lehet elintézni egy kézlegyintéssel: változnak, de nem hagyják megváltoztatni magukat. Időnként véres harcok folynak a karaj vagy a bélszín körül, csak azért, mert olyan sokan nem elégszenek meg a fák és a mezők gyümölcseivel.

Gházi semmilyen szempontból nem volt szabályos harcos. A portyázásaira magával vitte az anyját, megette az ételt, amit hinduk főztek, bételt rágott, minden nap megfürdött és tiszta ruhát vett, nagyon kedvelte a mahua fát; némelyek azt is mondják, hogy bálványozta, de ez nyilvánvaló képtelenség, mert a fák nem az emberi kéz alkotásai. Jó barátságban volt a hindukkal; nem is voltak igazán ellenségei, csak egy Szohal Deo nevű rádzsa, és a hadsereg. A nagy barátkozás lett a veszte. Följegyezték, hogy egy Jaso Rai nevű hindu asszony tehenei elvesztek vagy ellopták őket; Gházi éppen valamelyik esküvőjére készült, de elindult, hogy megkeresse az állatokat. Teljesen egyedül volt, nem vette észre, hogy ellenséges területre tévedt, és a rádzsa katonái habozás nélkül megölték. Csak 19 éves volt.

Bahraicsban azonban, ahol Gházit eltemették, más történetet mesélnek. Azt mondják, volt egy Banar nevű rádzsa Benareszben. Barátságtalan csillagok vigyázták a születését, és nem ígértek hosszú életet. Az asztrológus megvizsgálta, hogyan lehetne a balsorsot elhárítani, és azt javasolta, áldozzanak fel minden nap egy embert Siva egyik templomában; amíg az áldozatok folynak, biztonságban van a király élete. A rádzsa boldogan elfogadta a nagyszerű javaslatot, és ugyan ki nincs őszintén meggyőződve arról, hogy a saját élete fontosabb, mint akárki másé? Sorsolással döntötték el, hogy ki lesz a következő áldozat. Végül egy özvegyasszony egyetlen fiára került a sor. Gházi megkérdezte az özvegyasszonyt, mi a baj, miért zokog? Amikor megtudta az okot, elhatározta, hogy megmenti a fiút. Ne aggódj, anyám, kérte a hindu asszonyt, itt leszek holnap, amikor megérkeznek a király katonái. Mondd azt, hogy én vagyok a fiad, és minden jóra fordul. – Az asszony előbb nem akarta elfogadni Gházi nagyvonalú ajánlatát, de aztán mégis beleegyezett. Gházi elment, és megfürdött a Gangeszben, a minden bűnt lemosó szent folyóban, és így várta a katonákat.

Másnap elvitték Siva templomába. De alig tette a lábát a kőpadlóra, az beomlott, és több katona az életét vesztette. Beomlott a padló a „bálvány” alatt is, aki történetesen nem egy nagy lingam volt, hanem egy szépséges szobor. Nem tört össze, csak megsüllyedt, Sivából nem látszott több, mint a feje. A katonák szétszaladtak, azt mondták Banar rádzsának, hogy van itt egy ember, akit nem lehet elpusztítani; biztosan egy hatalmas szellem védelmezi. Konzultáltak az asztrológussal, aki egyszerre megmondta, hogy mi a probléma. Ez az ember nagyon tiszta, uralkodik a sziddhiken, a természetfeletti erőkön. Be kell szennyezni, akkor elveszti az erejét.

Ősidőktől fogva mindig a nő felelős a férfi bűneiért. A nő eredendően aljas és hazug, a bűn edénye, a puszta érintése vagy látása bemocskolja a tiszta férfiúságot. Nem is mehetnek be a mennyországba, ott csak húrik vannak, tetszetős, de üres formák, nem cselekszenek és nem gondolkodnak önállóan. Itt a földön semmi sem piszkol be annyira, mint a nő, különösen a szép nő. Ezer meztelen hölgyet vezettek elő az asztrológus tanácsára; valamelyiket majd csak megkívánja Gházi, és akkor könnyű szerrel végezhetnek vele. Gházi se bízott eléggé magában, ezért gyorsan lekapta a fejét, és eldugta a hóna alatt. A meztelen hölgyek megszégyenültek, majd Gházi puszta kézzel romba döntötte az egész templomot.

Eddig a legenda. Az igazság az, hogy Gházi éppen a hetedik esküvőjére készülődött, amikor a rádzsa serege megtámadta a muszlimokat. Anyja hiába könyörgött, lóra pattant, sietett a csatatérre, ahol hamarosan megölték. A lova annyira megijedt a sok vértől, hogy a levegőn át menekült – persze ez is csak legenda. Mindez 1033-ban történt; az évszámok arra valók, hogy hitelesítsék a történetet.

Tény csak egy síremlék Bahraicsban, ahol a kegyes hagyomány szerint a földi maradványai várják a feltámadást. És tény a sok-sok népballada, amelyeket a dafaliknak nevezett zenészek énekelnek a kolduló körútjaikon. Sok mindenfélének megtették már Gházi Mijánt, még eső- vagy kígyóistennek is. Számtalan csoda történik a sírja körül: betegek meggyógyulnak, meddő asszonyok fiúkat szülnek. Hinduk is vannak a tisztelői között, vagy inkább a hindukhoz közelebb került törzsi népek: szánsziják, domok, nátok és murászik.