Harmadnapja nem eszek 1.

Elmélyülten hajolt íróasztala fölé. A lázas tanulásban észre sem vette, hogy besötétedett. Csak akkor eszmélt, amikor már hunyorogva sem látta a betűket. Egy kurta mozdulat, és az asztali lámpa máris sárga fénnyel borította be tanszereit. Irodalomvizsgára készült. Különösebben nem tartott tőle, mert egyrészt kedvenc tantárgyai közé tartozott, másrészt rendkívüli módon érdekelte a huszadik század első felének irodalma. Különösen József Attila Tiszta szívvel című versének egyik sora ragadta meg: „Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset.” A viszonylagos jómódban felnövő Tamás elképedve tűnődött a tömör, mégis annyi mindent eláruló szavakon. Élete eddigi húsz éve alatt még sosem kellett megtapasztalnia az igazi éhezést. Néha érezte ugyan, hogy jó lenne valamivel megtöltenie hevesen korgó gyomrát, de a valódi, velőig hatoló kín eddig elkerülte. Előfordult, hogy egy-egy kirándulás vége felé, amikor az elemózsiájuk már elfogyott, nyűgös nyafogással sietette szüleit, hogy menjenek már végre haza, de ilyenkor is mindig várta otthon legalább egy vajas-lekváros kenyér. József Attila pontosan annyi idős volt, mint most ő, amikor ezt a költeményét írta, és mennyi szenvedésen, mennyi kínon ment már keresztül. Tamás is próbálkozott már versírással, de úgy érezte, valami átütő katarzis hiányzik belőle. Élete nyugodt, kiszámítható, már-már eseménytelen napjai nem szolgáltak megfelelő ihletül. Még a vizsgaidőszak sem hozta lázba, nem beszélve arról, hogy a magolás közepette nem is maradt ideje mással foglalkozni. Miért hát, hogy ez a két sor úgy megragadta? Miért nem tud napirendre térni felette?

Általános iskola, alsó tagozat. A kis Tamás undorodva bontogatja szalvétáját, úgy látszik, anyja már megint felvágottas kenyeret készített. Miért nem érti meg, hogy ő már régen megunta a felvágottakat? Hazavinni nem meri, mert biztosan megszidnák, amiért nem ette meg a tízóraiját, ezért észrevétlenül a szemetesbe dobja. A következő szünet végén elsőnek érkezik a terembe, és meglátja, amint a sovány, örökké kócos hajú, a leckéjét soha meg nem író Kolompár Renáta kihalássza a krétaporos kenyeret egy használt zsebkendő mellől, hogy óra alatt lopva elmajszolja.

Hirtelen azon kapta magát, hogy már régen nem a vizsgaanyaggal foglalkozik. Felállt, nyújtózott egy hatalmasat, majd a kamrába sietett, rágcsálnivalóért. Kezében banánnal tért vissza. Megpróbált újra a szöveggyűjteményre koncentrálni, de valami mágikus erő folyton eltérítette. Egy darabka banán a könyvére esett. Bosszúsan vette tudomásul, hogy a gyümölcs foltot hagyott. Ez kellemetlenül érintette, mivel a könyvet kölcsön kapta. Vajon Attila is leette a könyvét? Egyáltalán ismerhette a banánt? Mit tett, amikor az éhség már teljesen szétmarta a gyomrát? Írt egy verset? Már megint elmerengett, így nem fog menni semmire. Talán ha egy kicsit kimozdul hazulról, össze tudja szedni magát. Elhatározta, sétálni megy.

Tamás apjának születésnapjára készülnek. Az anya meglepetést szeretne szerezni férjének a kedvenc ételével, főtt rákkal, illetve tenger gyümölcsei pástétommal, és természetesen diótortával. Már napok óta süt-főz, de csak olyankor, amikor a családfő nincs odahaza, hiszen mindennek titokban kell maradnia. Az óvodás Tamás alig tudja megállni, hogy ne kottyantsa el apjának a rá váró örömteli eseményt. A kisfiú is kiveszi a részét az ajándékozásból, anyja segítségével papír zsebkendőtartót hajtogat. Már előre örül, hogy az állandó allergiától szenvedő apja mennyire el lesz ragadtatva kisfia munkájától. Mikor elkészül, a konyhaasztalra teszi, minden oldalról körbejárja, úgy gyönyörködik a valóban jól sikerült zsebkendőtartóban. Végre a torta is előkerül a sütőből, illata ínycsiklandó. A kis Tamás hatalmasat nyel, de tudja, csak apja jelenlétében kezdhetik meg. Anyjával közösen terítik meg az asztalt. Ilyen nevezetes alkalomkor az ünnepi étkészletet veszik elő. A kisfiú óvatosan fogja meg a kristálypoharat, hogy még csak véletlenül se törjön össze. Az asztal kész, a rák gőzölög, de az apa nincs sehol. Eleinte még türelmesen üldögélnek az üres tányérok mellett, majd egyre idegesebben figyelik, hogy vajon megcsörren-e a kulcs a zárban. A megváltó hangot azonban hiába várják, az apa nem jön. Az édesanya nem bírja tovább tétlenül, fel-alá járkál, még mindig bízva abban, hogy férje megérkezik. Riadtan rezzennek össze a mobiltelefon csörgésére. Anyja szélvészként rohan az előszobaszekrényhez, és szól bele a készülékbe. A folytatás lesújtó. Az asszony csendesen a sütőhöz ballag, kiemeli a még mindig rotyogó tepsit, és tartalmát a szemetesbe szórja. Erre a sorsra jut a rák, a pástétom és a diótorta. Tamás döbbentem kérdezi:
– Mit csinálsz, anya?
– Apád nem tud hazajönni. Túlóráznia kell – jegyzi meg az asszony gúnyosan.
– De miért dobtad ki? – faggatózik tovább a kisfiú.
– Az ünneplés elmarad. Apád azt mondta, éjfélnél előbb ne várjunk rá.
A megszeppent gyerek megpróbálja kimenteni a szemetesből azt, ami még menthető, de az időközben fúriává változott anyja nem engedi.