Merev háttal ültem az öreg asztalnál, előttem hideg kávé, koszos csészében. Velem szemben egy férfi ült, karját az asztal lapján pihentette, s enyhén fölemelt kezében egy homályos üvegpohár. A pohár faláról egy vadásztársaság címere nézett vissza rám, egy gímszarvasbika impozáns fejének császári agancsai közül, melyek teljesen körbeölelték a talpas üveghengert, s a túloldalon a csúcsaik összetalálkoztak. Összetalálkoztak, de nem érinthették egymást. Sosem értettem, miért. Mindig zavart az a csöppnyi rés, zavart a színtelen üressége. De csak én tudom, hogy azt a poharat egy szarvas feje és egy, az agancsai között aranyló címer ékítette egykor. Mára csak foszlányai maradtak a jelképnek; lekopott, mint a szép emlékek a könnyáztatta arcokról. A színtelen üresség lassan teljes egészében eluralja azt a poharat. S nincs másik helyette, kicserélni sem lehet.
A pohár néhány centiméterrel az asztal lapja fölött lebegett, s a benne lévő ital – színe alapján rum talán – egyenletes tempóban körözött. A csönd is ott ült körünkben, egy harmadik széken. Bántó, zavaró, kötekedő csönd. Mégsem űzte el egyikünk sem az asztaltól.
Már nem néztem körül a helyiségben. Nem akartam látni, mennyire más lett itt minden. Ugyanazok a falak, ugyanazok a bútorok, ugyanazok a tárgyak. Mégis, itt már minden más nyelven beszélt.
Valaha nem így ültünk egymással szemben.
Én most őt néztem, ő pedig a pohárban a körbe hömpölygő italt. Mit láthat ott? Mert amikor rá nézek, én emlékeket látok. Látom az ifjúságot, a játékot, a sok kalandot. Látom az előderengő célokat, és a meginduló lépteket. Nevetést is hallok… Ő pedig nem lát egyebet, csak az örvényt abban az átkozott pohárban.
Az az örvény lassan mindent el fog nyelni. Már elnyelte a feleségét, el a munkáját, el a tükörképét. Beledobta már a gerincét, a szívét és csak nézi-nézi, miként kergetik mindezek egymást abban a zavaros örvényben, mielőtt végleg alábuknak a pokoli semmibe.
A csönd hirtelen fölállt az asztaltól, s magunkra hagyott minket; a hangom oly erős volt, hogy magam is meglepődtem fölötte.
‒ Tedd le a poharat!
A férfi nem nézett rám, de a keze megállt. Az örvényt még vitte tovább a lendület, de csakhamar lassulni kezdett, s a férfi óvatosan, mintha félne, hogy az örvény egyenletes geometriája megtörik, letette a poharat. Alig koccant az asztallapon.
A csönd ekkor vissza akart ülni közénk, de én már nem akartam újra az asztalhoz engedni.
‒ Nem erre a pohárra gondoltam.
Szavaim behatoltak a férfiba a fülén át, de odabenn konok daccal találták szembe magukat. Arca megkeményedett, ujjai ismét közrefogták a poharat, és semmibe merevedő, csak azért is tekintettel, magába döntötte annak teljes tartalmát.
A pohár nagyot koppant az asztalon.
A csönd önelégülten visszaült közénk.
Én haragosan néztem a férfi arcát, aki tudta, hogy én épp ezt és épp így teszem. Ezért ő haragosan nézte a kiürült poharat.
Még kerestem egy darabig a tekintetét, de ő elbújt az enyém elől. Belebújt abba az átkozott pohárba. Belebújt, hiába nem volt ott már semmiféle örvény. Ő odaképzelte, hogy ott legyen. Odaképzelte, hogy újra belefojthassa magát.
Amikor már nem bírtam tovább elviselni a mellettünk diadalmasan pöffeszkedő csönd jelenlétét, fölálltam. Fölálltam, s még utoljára rámeredtem a velem szemben ülőre, hátha ráismerek. De többé már nem ismertem föl benne senkit.
Lenéztem az asztalra is, még utolszor. Az ő pohara üres, de tudom, hogy máris sóváran nyöszörög felé a lelke. Az én csészém teli, de nekem nem kell, ami benne van. Az a csésze koszos.
Talán épp azért hagyta koszosan, hogy ne is akarjam. Hogy ne akarjak itt semmit.
Kiléptem abból az idegen házból.
Odakinn tavasz volt. Nem az a virágillatú, madárdalos, napfényes, tavaszi tavasz. Hűvös, szeles, szürke, őszvégi tavasz volt. Államig húztam a villámzárat.
Fölnéztem az égre – ekkor eleredt az eső.
18 hozzászólás
Szia black eagle!
Az apa, a fiú és csönd ült az asztalnál, majd a csönd hirtelen felállt… Remek megszemélyesítése a csöndnek. A fiú emlékezne, de az a pohár, torzítja az emlékeit…
Remekbe szabott novella. Elismerésem!
Szeretettel,
Ida
Lemaradtak a pontok, pedig megérdemled.
Pótolom, amennyiben elfogadja a rendszer.
Kedves Ida!
Apa-fiú, barátok, testvérek – az asztalnál ülők bárkit jelképezhetnek. Én egy gyermekkori pajtásomról mintáztam a konok alakot, aki hagyta, hogy az ital tönkretegye és kiürítse az életét. De valóban lehet ez egy rossz apa is például. A végeredmény, hogy magára marad, mert az ital fontosabb neki mindennél, és segíteni is csak azon lehet, aki hagyja.
Köszönöm megtisztelő figyelmedet, és a pontokat is. Örülök, hogy itt jártál. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Megint csak ámulok kedves Laca!
Ez a megszemélyesítés zseniális!
Magára ismerhet mindenki aki rabja az italnak.
Szeretettel gratulálok, most már tudom, soha nem hagyom ki az írásaidat, ami élményt tud nyújtani nekem. (biztos vagyok, hogy nem csak nekem.)
Üdvözlettel: Ica
Kedves Ilona!
Én ezt mély elégedettséggel fogadom, és nem kevesebb örömmel. Megtisztelő a figyelmed, és igyekszem a jövőben is rászolgálni.
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Laca! ******
Gratulálok! Néhányszor már elolvastam, és nem azért, mert elsőre nem értettem. 🙂 Zseniális írás!
Nekem kétféle csönd van. Az egyiket írod, amelyik áthatolhatatlan falat emel a két fél közé. Mert akit a pohár örvénye magával ragad, az eltávolodik mindentől, menthetetlen.
És a végén az eső:
Ki sír? Kit sirat?
Temérdek asszociáció jött.
Üdv:
Ylen
Kedves Ylen!
Én meg attól féltem, túl sok lesz a jelkép, a szimbólum, és ebből fakadóan az asszociáció. De örülök, hogy nem ment a téma, a tartalom rovására. Ritkán írok ilyen röviden, tömören, de talán itt sikerült belesűríteni minden lényegeset pár bekezdésbe. Örülök, hogy az írás visszahívott téged, s köszönöm a szívmelengető szavakat.
Ki sír? Kit sirat? Bizony, az eső nem véletlenül ered el a végén. S mindenkinek beindulnak a személyes asszociációi…
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laci!
Nekem azért jó, és csodállak: Te mindent, amit nem is lehet meg tudsz személyesíteni…
Emlékeidből merített gondolatokat emberré varázsolod.
Novelládat most nekem a "Véletlenül" hozta vissza.
Örömmel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Nagyon örülök felbukkanásodnak; jól jött akkor most az a "véletlenül". 🙂
Örülök megtisztelő figyelmednek, és köszönöm értékes észrevételedet.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Mindig csodálom az olyan írásokat, amik ilyen tömören a lényeget megmutatva kerülnek papírra. Sajnos az alkohol már csak ilyen, tönkre tesz mindent. Ebben a műben ő lehetne a negyedik az asztalnál.
Ebből az írásból kiindulva, megkérdezem magamtól, tőled, a világtól, hogy az alkohol fogyasztást miért nem kell olyan drasztikus eszközökkel visszaszorítani, mint ahogy jelenleg a dohányzást próbálják. Jelzem én nem dohányzom, úgyhogy engem nem érint. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy lépten-nyomon hallani olyan történeteket, hogy kiket tett tönkre az alkohol. Hány ember esett áldozatul egy alkoholos befolyásoltság alatt álló embernek.
Olyat viszont még nem hallottam, hogy szétesett a család, mert annyit dohányzott valaki, vagy azért halt meg valaki, mert nikotin befolyásoltság miatt valaki megölte.
Lényeg az hogy az alkohol szerintem sokkal veszélyesebb, még sem korlátozzák, úgy mint a dohányzást.
Tetszett az írásod, üdvözlettel: János
Üdvözletem, János!
Tökéletesen igazad van, ő lehetne a negyedik az asztalnál. És abban is igazad van, amit magáról az alkoholról írsz.
Nekem sajnos nem volt olyan szerencsém az apámmal, mint Sárosi Lászlónak, az enyém az alkoholt minden más elé helyezte. Ez aztán mérhetetlen mennyiségű boldogtalansághoz vezetett egy egész család életében. Noha a novellát egy hajdani iskolatársam ihlette, a dolog annyira általános jelenség, hogy sajnos nagyon sok mindenkire ráillene.
Örülök, hogy meglátogattál itt. Azért elárulom, ennél általában én is bőbeszédűbb vagyok. De nem véletlen, hogy ennél az írásnál a tömörségre törekedtem.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Nagyon jól megírt történet. Az is tetszik nekem, hogy nem írtad meg milyen kapcsolat van a két férfi között. Valaha fontosak voltak egymásnak, de már nem tudnak mit kezdeni egymással, nem tudnak mit mondani egymásnak. Közéjük állt /ült/ a csend.
Ez az állapot sok minden miatt bekövetkezhet, de ebben a történetben az alkohol a probléma.
Régi történet az alkoholizmus, talán olyan régi, mint maga az emberiség. József Attila kitűnően megfogalmazta az alkoholista tehetetlenségét:
Meglehet, hogy nem iszok többet,
Hiába köszönget
Síma, udvarias arccal az alkohol.
Többé nem packázik énvelem!
De akarásom leölt hízóként haldokol
És agyam szúvas, megrecsegő fáján,
Vén öngyilkos a padlás gerendáján,
Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy benéztél egy próza erejéig. Köszönöm a figyelmedet, és a véleményedet. Azt mondod, az alkohol olyan régi történet, mint maga az emberiség. Sajnos ebben igazad lehet. Ez a probléma mindig velünk marad, és elkíséri az emberiséget mindvégig. Még – ahogyan József Attilától idézted – azok is tudják, hogy mennyi baj és fájdalom forrása, akik a rabszolgái lettek. De ezt a rabláncot képtelenek kivetni a nyakukból. Akinek mégis sikerül – mert mindig van kivétel -, annak minden hálám és minden elismerésem.
Szeretettel: Laca 🙂
Nem mindennapi dolgok hangzanak itt el, nagyon jól érzékelhető benne minden feszültség, gratulálok
Üdvözletem, Miki!
Örülök, hogy megtiszteltél figyelmeddel, és annak is, ahogyan levetted a novella üzenetét; örülök, hogy átment. Köszönöm, hogy itt jártál.
Üdv: Laca 🙂
Kedves black eagle!
Elolvasván szinte epigramma tömörségű, ám roppant árnyaltan, és érzékletesen, komoly erővel bíró novelládat, hát csak annyit mondhatok, hogy ha éreztél ebben egy időben egy kézszorítást, háta azt tőlem kaptad, nagy tisztelettel.
Baráti üdvözlettel: pusztai
Kedves Pusztai!
A lehető legjobb időben küldted ezt a kézszorítást. Nagyon köszönöm!
Ahogyan megtisztelő figyelmedet is.
Laca
Kedves black eagle!
Mindig örömmel, és megbecsüléssel örvendek azoknak, akik munkájukkal érdemlik ki!! Csak biztatni tudlak, hogy ha engedik a lehetőségeid, írj!:-)))…biztosan jó lesz az!!
Baráti üdvözlettel: pusztai