Megint veszekedtünk. Csapkodott, dühöngött, szitkokat szórt.
Ezt mind valós ok nélkül. Nem lehet megfelelő indok arra, hogy ígybeszéljen velem. Lányos zavaromban egyszerűen nem tudtam,hogy mit válaszoljak.Talán le kellene alacsonyodnom az őszintjére? Talán ott helyben fel kellett volna pofoznom? És ha visszaüt? Hisz most már csak erősebb nálam, mert ő fiú!!!
A szép szavakkal semmit nem értem el, csak még rondább
kifejezésekkel illetett. Na akkor telt be a pohár!
Előhozta belőlem az állatot. Minden "tudásom" összeszedve próbáltama szópárbaj győztese lenni.
Nagy erőfeszítések árán végre sikerült…elhallgatott.
Beletrafáltam. Láttam, hogy rosszul esik neki.
Elviharzott és bevágta maga mögött az ajtót.
Hát Ő az én Öcsém. Fáj neki az igazság.
Fáj neki, hogy nem az övé az utulsó szó és, hogy szembe mertem vele szállni.
Most 16 éves. Tudom,hogy lázadó korszak, hisz jól ismerem ezt az érzést,de akkor is!
Vajon hol rontottuk el? A Makarenkói pofon mindig megvolt, még én is kaptam. Akkor nagyon bántott, de most tudom, hogy ez kellett nekem…nem volt hiába való. Talán az öcsém már túl nagy ahhoz, hogy újra bevezessük ezt a módit. Pedig most is nagy lenne az atyai pofon (mondjuk nálunk anyai) hatása.
Maradt a szóbeli fenyítés…eredménye: SEMMI!
Csak a nagyfokú sértődöttség és a gyűlölködés.
Azért remélem,hogy mégsem a gyűlölet vezeti…remélem, hogy nem tud igazán gyűlölni…főleg nem minket, a családját, akik nap, mint nap azon munkálkodnak, hogy neki jó legyen, hogy értékes ember váljon belőle.
Ezért inkább a haragra gyanakszom. Harag, érzékenység és
bizonytalanság saját magában. Majd egyszer úgyis felnő, és talán mindent másképp lát.
El fogunk kerülni egymás mellől és az együtt töltött időt majd nagyra kell becsülnünk. A szüleink sem halhatatlanok! Minden egyes nap ajándék,amit velük tölthetünk.
Sajnos én sem vagyok tökéletes, pedig nem bánnám, ha jó példa lehetnék számára, de ez sosem lesz így.
Nem én vagyok a szüleim mintagyereke. Azért nem bánnám, ha az Öcsém még az lehetne.
Bármit megadnék érte.
Tudom, hogy anyuék 2 dolognak örülnének a legjobban.
1. Ha gyermekeikre nagyon büszkék lehetnének.
2. Ha gyermekeik boldogulnának az életben és a saját lábukon tennék mindezt!
Sok szerencsét Öcsi!
4 hozzászólás
Bocsáss meg Öcsinek, Florilla! Előbb-utóbb benő a feje lágya, és talán a legjobb tesók lesztek.
Bár ott tartanék már!!! 😀
Eljön az az idő is, ne aggódj! Persze még várni kell rá, az én öcsém is ekkora, az agyamra tud menni, aranyos ez a mű! Az elején azt hittem, hogy a barátodról vagy szerelmedről írsz.
Üdv, Kini.
Igen így gondolkodik egy szerető nővér! S ha most nem is úgy reagál rá Öcsi, később még igen hálás lesz ezért a hozáállásért. Ezt tanítom én is kislányaimnak, hogy később csak egymásra számíthatnak, ha mi már nem leszünk.
Nem irigylem a mai fiatalokat ezért a stresszterhelt világért, s a csonka család gyermekeit még kevésbé. Egy biztos, a szeretet minden helyzetben meghozza gyümölcsét. Ne aggódj!