Hétköznapi történet: ÜTI.

Napiparancsban olvasta fel a század-ügyeletes, hogy Dora, Kovács, Lajos, Sója és Szöllősi honvédek a kiképzés folyamán teljesített kiváló eredményeikért szombaton 16 órától 24 óráig rendkívüli eltávozásban részesülnek.
Természetesen örültünk, de csak úgy egymás közt, nehogy az öregek észrevegyék örömünket és a körlet, folyosó, vagy mosdó takarításban keljen tovább örömködnünk.
Bár még csak csütörtök volt, de lépten nyomon, ahányszor csak tehettük, összejöttünk. Átbeszéltük, mint és hogyan fogjuk kihasználni az ölünkbe hullott lehetőséget.
Végre kiszabadulhatunk a laktanyából, ahová bevonulásunk óta, idestova három hónapja vagyunk bezárva, mondogattuk, és lelkesen tervezgettük eljövendő kalandjainkat.
– Körbetapogatjuk a lányokat, kurjantott Sója honvéd.
– Megnézzük meg van-e mindenük, ahogy illik, vigyorgott Dora honvéd.
-Jó berúgunk, dörmögte a nagy darab Szöllősi honvéd. Mi többiek a berúgással is, és a tapogatással is messzemenőkig egyetértettünk, csak már indulhatnánk, gondoltuk.
Takarodó után, ágyunkban finom italokról, és kedvünkre való csinos nőkről álmodoztunk.
Végül akármilyen lassan, de csak eljött a szombat. Délelőtt még foglalkozások voltak, amelyeken beosztásunk szerint végeztük feladatainkat, aztán ebéd után elkezdtünk készülődni.
Rendbe tettük fekhelyünket. Pokróc oldalt felül elsimítva, hogy a légy is, bár december lévén ilyen nem volt, de ha mégis, hát elcsússzon rajta. Fejrész elvágólag a pokróc oldalával, törölköző a fejrészen háromszögbe hajtva, ahogy a szabályzat előírja, no meg az öreg katonák, és a század ügyeletes elgondolják.
Mosdás, borotválkozás, mindezt igen precízen, nehogy bármi kifogásolhatót találjanak rajtunk.
Három órakor már ott sorakoztunk a kimenőruha-raktár előtt a kimenőruháinkért.
-Nézd má a kopaszok, még meg sem melegedtek, és má a városba mennének, hangoskodott tettetett hüledezéssel a raktáros, aki öreg katona volt, és a raktárban korlátlan úr.
No, maga itt, ripakodott a pechére elöl álló Szöllősire. – Nézze má meg hogy néz ki ez a raktár.
Szöllősi tanácstalanul hunyorgott
-Ne bámuljon, mit bámul mint borjú az új kapura. – Ugorjon rongyé, vödöré, és mossa föl. – Aztán ragyogjon ám mint a Salamon töke, mert ha nem, kimenni nem fog. Szöllősi eliramodott a felmosó-szerszámokért.
– Maguk meg ne bámuljanak, tegyék rendbe az ágyukat, környezetüket, és fél óra múlva jelentsék, hogy mindennel végeztek. Rendelkezett.
Sietve öltöztünk, amikor végre hozzájutottunk kimenőruháinkhoz.
Minden gombot begomboltunk, minden csatot kifényesítettünk és meghúztunk, köpenyen a derékszíjat a dragony fölé helyezve az előírásoknak megfelelően. Mikor mindennel megvoltunk, jelentkeztünk a század-ügyeletesnél az eltávozási engedélyeinkért.
A század-ügyeletes azzal a figyelmeztetéssel adta valamennyiőnk kezébe az engedélyt, hogy takarodó előtt lejelentkezünk nála. – Igen is, ígértük egységesen.
Kezünkben a papírral máris indulhattunk begyűjteni kalandjainkat.
Már a földszinten tartottunk, amikor összefutottunk az ügyeletes tiszti szolgálatot ellátó főhadnaggyal, aki karján, fehér alapon piros betűkkel ÜTI feliratú karszalagot viselt.
– Hova ilyen nagy robajjal, nézett ránk csöppet sem barátságosan. Azonnal megtorpantunk.
– Lajos honvéd jelentem, eltávozást kaptunk Erdős százados századparancsnoktól. Vágta ki magát Lajos.
– Sorakozzanak fel az épület előtt, és készítsék ki irataikat, rendelkezett kemény katonás hangon az ÜTI.
Nagyság szerint felsorakoztunk az épület előtti járdán az ügyeletes-tiszti iroda ablaka előtt.
Elővettük eltávozási engedélyünket és álldogáltunk a szeles decemberi időben. Pár perces várakozás után megjelent a főhadnagy. Egyenes tartású, peckes járású, katonás, szigorú embernek tűnt.

-2-
Elvette papírjainkat áttanulmányozta, majd visszaadta. Elsétált előttünk, valamennyiünket végigmért, majd mögénk kerülve hátulról kezdte vizsgálgatni ruházatunkat.
– Hogy lóg magán ez a köpeny, állt meg Sója honvéd mögött. – Húzza meg a derékszíját, förmedt rá, majd újra elénk került.
– Tű készletük van? Jelentem igen, jelentette kissé bátortalanul Dora honvéd.
– Elővenni, rendelkezett.
Közben a felderítő század felől három idősebb, feltehetően tartalékos katona tűnt fel, felénk közeledve a járdán. Míg mi a tűkészlet elővételével foglalatoskodtunk, a főhadnagy továbbra is katonás kiállásunkat mustrálva hol közelebbről, hol hátralépve méregetett bennünket. A három tartalékos pont akkor ért oda, amikor a főhadnagy ismét hátralépet és nekiütközött az egyik katonának.
A katona nem tulajdonítva jelentőséget a véletlen koccanásnak, bocsánatot kért, és ment tovább.
– Álljon meg, ordított rá a főhadnagy. A katona megállt és kíváncsian nézett a főhadnagyra. Társai is megálltak és érdeklődve hátrafordultak.
– Mit képzel katona, pattogott a főhadnagy. – Mi az, hogy bocsánat? – Laktanyában van katona, nem valami civil korzón sétál, itt nincs bocsánat, jelentem, vagy kérem, van. Bocsánat nincs, lépett fenyegetően olyan közel a tartalékoshoz, hogy szinte összeért az arcuk.
– Akkor… és a tartalékos katona meg sem emelve a hangját, ízes magyarsággal kimondta, hogy mit csináljon a főhadnagy az anyjával. Méghozzá szájba. Mindezt olyan nyugalommal mondta, mintha csak valami útbaigazítást, vagy tanácsot adna egy járókelőnek.
A főhadnagy szeme olyan hatalmasra kerekedett, mintha kiugrani készülne a helyéről.
Előbb nem akart hinni a fülének, ugyanis hihetetlennek vélte, ami őt illetően itt, és most, elhangzott. De aztán mégis csak hinnie kellett, mert a felsorakozott katonák arcán is megütközést vélt felfedezni, az imént elhangzottakra vonatkozóan.
Délceg tartása kissé megereszkedett, olyan testtartást felvéve, mint egy hascsikarásos, aki már képtelen visszatartani székletét, és az, megdöbbenésére, a nyílt utcán belecsusszan a nadrágjába.
A tartalékos katona pedig részéről befejezettnek tekintve az ügyet, a köpni nyelni nem tudó főhadnagyot otthagyva, társaival továbbment úti célja felé.
Mi, felsorakozott katonák meredten álltunk kezünkben a tűkészlettel. Se egymásra sem az ÜTI-re nem mertünk nézni, csak keményen bámultunk a semmibe.
Szöllősi honvédnek, mindezt hallva, látva, ijedtében nagyot rándult az ádámcsutkája. Szerette volna megkérdezni Sója honvédet, hogy jól értette-e amit az imént az öreg katona mondott az ÜTI.-nek. De nem mert ránézni Sójára. A kezében szorongatott tűkészletet fürkészte, és arra gondolt, tán jobb lenne visszamenni és újból felmosni a ruharaktárt. Berúgni ráér majd egyszer máskor.
Sója honvéd is jobb szeretett volna visszamenni. Úgy gondolta a lányokat majd megtapogatja leszerelése után.
Lajos honvéd úgy volt vele, majd csak történik valami.
Dora honvéd szentül hitte, itt most lövöldözés lesz, és majd futni kell valamerre.
Magam pedig úgy véltem, bár ebben nem voltam bizonyos, hogy minden rossz után valami jónak kell történnie. Azért engem sem erőltetett a röhögés.
Aztán mégsem történt semmi. A tartalékosok továbbmentek, az ÜTI pedig, még mindig furcsa tartásban, de már csendesebben, egy lelépni-vel elbocsátott bennünket.
Szöllősi honvéd hangos lépés indulj-t bődült ijedtében. A varrókészletet már útközben gyömöszöltük a zsebünkbe.