Hirtelen a bejárati ajtó felől hangokat hallottak.
-Megjöttek Mátéék-indult kifelé András.
-Apu! Apu! Képzeld az oviban a Kati néni megdicsért!
-Ügyes voltál kisfiam?
-Igen, ügyességi versenyt szerveztek óvodák között, és mi nyertünk.
-Remek! Büszke vagyok rád-átölelte gyermekeit.
Melinda utána lépett, karjában a kislánnyal. A gyerekek csodálkozva néztek apjukra, majd a lányra. Anyja megkérdezte.
-Ő lesz az új gondozónő?
-Igen anyuci. Azt hiszem, megfelelő lesz.
-Remek, Én András édesanyja vagyok. Marikának hívnak.
A lány kezet nyújtott az asszonynak.
-Nagy Melinda-mondta, majd a gyerekekhez fordult.
-Te Máté vagy, ha jól tudom, te meg Zsuzska. Sziasztok-nyújtotta kezét a kisfiú felé.
Máté férfiasan megmarkolta a lány kezét, Zsuzska előbb távolról nézte a nagy barna szemeivel, majd odalépett hozzá, és az arcára nyomott egy puszit. Melinda nézte a kislányt, ahogy tétován állt. „Az apja szemeit örökölte”-állapította meg. S tényleg, Zsuzska teljesen az apjára hasonlított, a hosszú, dús barna hajával, nagy barna szemeivel. Máté is apja volt inkább, de szemei az anyjáéi. Ő mindkettőt hozta. Barna hajú kék szemű kisfiú volt, aki korát meghazudtoló komolysággal kezelte az ügyet, de szemeiben szomorúság és szorongás ült. Melinda nézte Andrást. Észrevette, hogy teljesen megváltozott, amikor gyerekeit meglátta. Átszellemült, szemében fény gyúlt. Arcára kiült, hogy mennyire szereti őket.
-Neked Zsuzskám volt valami az oviban?-kérdezte a kislányt.
-Apucikám, légy szíves beszélj a Katikával, mert mindig bosszant-kezdte csilingelő hangján.
-Mivel bosszant kicsim?
-Mindig azt mondja, hogy az én anyukám nem is szeret, mert sohasem jön be az oviba-pityeredett el.
András magához ölelte a kislányt. Láthatóan szíven találta ez a mondat. Hirtelen szólni sem tudott, néhány másodpercig, majd akadozó hangon felelt:
-Mondd meg Katikának kicsim, hogy a te anyukád nagyon szeret, s ő mindig lát. Ott ül a felhőn, s figyeli, hogy mit csinálsz. Ő mindig veled van-András hangja elcsuklott, sírás fojtogatta. Hirtelen felállt és kiment. Melinda leguggolt Zsuzskához. Megölelte a kislányt, aki könnyes szemmel állt.
-Holnap bemegyek, és beszélek vele jó?-kérdezte.
-Mondd meg neki, hogy az anyuci szeret, csak ő most a mennyországban él. De majd visszajön hozzám. Ugye visszajön?-nézett a kislány Melindára, majd a nagymamájára, aki szintén sírással küszködve felemelte a kislányt, s magához ölelte. Melinda szíve összeszorult. Érezte Zsuzska bánatát, s tudta, ahogy lehet könnyíteni fog rajta. Megpróbálja felvidítani ezt a két kis embert, akiknek kiskorukra át kellett élniük ezt a tragédiát. Eszébe jutott, hogy ő hányszor vágyott arra kis korában, hogy odabújjon édesanyja mellé, hogy egyáltalán édesanyja legyen. Átérezte a kicsik bánatát. Tudta, megpróbálja enyhíteni ezt. Felállt, s elindult Panka szobája felé. Panka szorosan a nyakába kapaszkodva védelmet keresett karjaiban. Meglátta Andrást. Ott állt a gyerekszobában, s kifelé nézett az ablakon. Oda lépett hozzá, s megfogta a vállát. A fiú ránézett. Látta, hogy sír. Bátorítóan átölelte.
-Erősnek kell lenned, Tudom, hogy nehéz.
-Nagyon, úgy érzem, nem bírom tovább. Miért van az, hogy mindig a jók mennek el? Miért ilyen kegyetlen ez az élet? Miért irigyelte a boldogságunkat? Miért?-kérdezte a fiú szinte csak magától, hisz választ nem kapott rá.
Melinda látta a fiú szomorúságát, kétségbeesését. Bár tudna neki segíteni, de hát nem olyan egyszerű. Nézte a fiút, aki most teljesen összetörve, megsemmisülve áll, s érezte, hogy mennyire szenved. András arra eszmélt, hogy Panka átkarolja a nyakát. Átvette a kislányt, könnyeivel küszködve alig tudott megszólalni.
-Mi van kicsikém, kérsz valamit?-órájára nézett. Látta, hogy eljött az etetés ideje.
-Ilyenkor szokott uzsonnázni. Mindent eszik, csak figyelni kell. Próbál önállóan enni-magyarázta a lánynak.
Gyors mozdulattal megtörölte az arcát, hogy a nagyok ne lássák könnyeit, majd karján a kislánnyal, az étkezőbe indult. Melinda utána sietett. Figyelte a fiú minden mozdulatát, s közben az járt a fejében, hogy milyen szeretettel, és gyöngédséggel beszél a kicsivel. Nézte, ahogy eteti a kislányt, s érezte, hogy ebben a pillanatban megszűnt körülötte minden, csak a gyerek számított. Melinda érezte, hogy a fiú gondolatai a feleségénél járnak, s múltba réved. Arra gondolt, hogy akárhogy is alakul az élete Andrásnak, mégis boldog lehet, hisz őneki legalább van három csodaszép gyermeke, akiért érdemes kínlódnia. Neki pedig senkije sincs. Egyedül áll a világban. A gyerekek legalább ha rövid időre is, érezhették édesanyjuk szeretetét, amiben neki soha nem volt része. Soha senkihez nem tartozott, s nem volt fontos, hogy él-e, hal-e. Itt van ez a család, mely ugyan egy hatalmas tragédián van túl, de mégis együtt vannak, és szeretik egymást. Bámulattal nézett Andrásra, aki fiatal kora ellenére felnőttként kezeli a helyzetet, s kitart gyermekei mellett. Vállalja őket egyedül is. Meg sem fordul a fejében, hogy intézetbe tegye őket. A kis Pankát sem helyezi el sehol. Egyedül próbálja családját védelmezni, ellátni. Pedig férfi. Az ő anyja meg eldobta őt. Soha nem látogatta, nem érdeklődött utána. Nézte a fiút, aki átszellemült arccal etette a kislányt, majd, mintha megérezné Melinda tekintetét, ránézett.
-Mi a baj?-kérdezte, miután látta, hogy az sír.
Melinda észre sem vette könnyeit. Elgondolkodva szólt remegő hangon.
-Soha ne add be őket intézetbe.
-Mi van?-András először nem értette, a lány miről beszél. Aztán kapcsolt.
-Eszemben sincs.
-Csodállak, hogy férfi létedre vállalod őket, s nem akarsz tőlük megszabadulni, nem úgy, mint tőlem anyám. A gyerekeid azért mégis szerencsések, hisz ha rövid időre is, de volt részük anyai szeretetben.
Andrásnak most esett le, hogy mi jár a lány fejében, most értette meg, mi bántja.
-Nem tudhatod, hogy miért tett így. Lehet, hogy akkor éppen nem volt más választása. Ismered az anyukádat?-Érdeklődött
-Nem. Sohasem láttam. Azt tudom, hogy ki, mert kinyomoztam. 18 év alatt egyszer sem keresett. Sokszor olyan jó lett volna tudni, hogy tartozom valahová. Az intézetből azért sokan jártak ki szülőkhöz, nevelőszülőkhöz. Én még oda sem. Nem kellettem senkinek-tört föl belőle az elkeseredés.
András megérezte, hogy fájó pontot piszkál, így nem kérdezett tovább. Nem tudta, mit mondjon. Érezte a lány fájdalmát, s rájött, hogy ugyanolyan sebzett, mint ő. Nézte Melinda könnytől ázott arcát, s megsajnálta. Most érezte először, jól döntött, hogy felfogadta. Biztos volt benne, hogy helyt fog állni, s szeretni fogja a gyerekeit, hisz érzi, mennyire hiányzik egy gyereknek az édesanyja. Befejezte a kislány etetését. Felállt, megfogta Melinda kezét.
-Itt fontos vagy, hisz rajtad áll, mi lesz Pankával-próbálta vigasztalni a lányt, aki hirtelen eszmélt. Most érezte először könnyeit.
-Ne haragudj-szólt-neked is megvan a saját bajod.