Hivatás

Szemem a célon. Hasam alatt éreztem a tető betonját. Távolról hallottam saját óvatos légzésem. Homlokomon végigfolyt a verejték. Egyszerűbb volt a melegre fogni, bár a vérnyomásom is az egekben lehetett.
Amennyire lelassult fent az idő, olyannyira pörögtek odalent az események. A távcsövön keresztül követtem a célpontot, s közben vártam. Az épületben csak egy alak mozgott, úgy vettem ki, talán épp ordibált.
Hirtelen zavar támadt, az utcán mozgók elfoglalták helyüket a kordon mögött. Feszült csend nehezedett rám.
– Készüljetek – érkezett a parancs valahonnan a fejhallgató túlvégéről. Ujjam mocorgott egy keveset a ravaszon, csak hogy érezzem, másik kezem finoman fogta a puska alját.
Nyílt az étterem ajtaja. A túszejtő kilépett, egy nőt ráncigált maga előtt. Pisztolyt tartott a fejéhez. Zihálva reszketett a túsz takarásában, ide-oda kapkodta a tekintét, mintha keresné a kiutat. Hirtelen beszélni kezdett a rendőrökhöz, úgy sejtettem, épp fenyegetőzik.
Amennyire tudtam, nem azzal a szándékkal ment be az étterembe, hogy majd így távozzon. Hogy hogy kaphatta meg az orvosi engedélyt a fegyverhez ilyen mértékű szociális fóbiával, az egy olyan rejtély, mely már a nyomozók reszortja.
Feszülten vettem célkeresztbe a fejét. Más nem látszott ki belőle a túsz mögül.
– Célpont bemérve.
A túszejtő mozgásba lendült. Elemelte a fegyvert a nő fejétől és a rendőrök felé hadonászott vele. Szinte ugrált, szerencsétlen túsz botladozva követte kiszámíthatatlan lépéseit. A férfi sorozatban több lövést is leadott az egyik járőrkocsira, abban a pillanatban érkezett a parancs a fülembe.
Ahogy oldalvást került lejjebb húztam a célt, gondolkodás nélkül húztam meg a ravaszt. Csak akkor engedtem ki a levegőt, amikor biztossá vált, hogy eltaláltam, ezt a másik oldalról is megerősítették. Mind a ketten éltek. Nekem csak ennyi volt a dolgom.