[IG_KITOLT]Zsóka egész éjjel forgolódott az ágyon. Nem tudott aludni. Álmosan, fáradtan kelt fel és kiment a konyhába. Feltett magának egy kávét és csak nézett maga elé. Éppen a kávét kortyolgatta amikor gondolataiból a csengő visító hangja zökkentette ki. Az ajtóban két rendőr állt.
Ahogy a tekintetük találkozott az egyik rendőr halk, elcsukló hangon mondta:
– Asszonyom hivatali kötelessségemnek eleget téve sajnálattal közlöm, hogy férje az éjszaka autóbalesetett szenvedett és életét vesztette.
Zsóka csak állt és nem akart hinni a fülének. Szemei ködbe burkolóztak, könnyei fáradt arcán csorogtak végig. Észre sem vette a rendőrök távozását. Tántorogva indult vissza az ágyához. A mellette lévő szobában két gyermeke ütemes szuszogása hallatszott.
Az éjszaka hátralévő részében csak sírt és azon gondolkodott hogy hogyan tovább. Jánoska éppen 10 éves, okos kisfiú, de miként mondja el neki. Évike 4 éves múlt. Ő még talán fel sem tudja fogni, hogy mi történhetett.
Próbálta tartani magát, mert gyermekei nem vehetnek észre semmit, legalábbis még nem. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy egyenlőre semmiképp nem tudatja gyermekeivel apjuk halálát. Amig tud addig hallgat a történtekről.
Lassan, komótosan kelt fel a nap. Elkészítette a reggelit. Már a második kávéját itta amikor Jánoska ébredezett.
Egy mozdulattal megigazította haját és lágyan felitatta a szeme csücskében ücsörgő könnycseppet. Jánoska végzett a mosakodással, Évike is felébredt. Segített neki mosakodni, majd szépen felöltöztek. Együtt ültek az asztalhoz, ahol már várta őket a friss vajas kenyér és a gőzölgő kakaó. Reggeli után együtt indultak útnak.
Az iskola előtt elbúcsúztak Jánoskától és tovább folytatták útjukat az óvoda felé. Naponta tették meg ezt az utat és csak ma tünt fel Zsókának, hogy milyen sokára érnek oda. Évikétől elbúcsúzott és sietve ment szüleihez a falu másik végébe.
Gondolatai folyton Zoltán körül forogtak. Képtelen volt felfogni, hogy nincs többé. Ahogy közeledett a házhoz, egyre jobban szorította torkát a bánat. Szemei megteltek könnyel és amikor édesanyja a csengetésre ajtót nyitott, Zsóka zokogva borult a nyakába. Egyszerre tört ki belőle az éjszakától tartó feszültség. Telefonált a munkahelyére, szabadságot kért.
Szülei kísérték el a rendőrségre ahol átvehette Zoltán személyes értéktárgyait. Ahogy megpillantotta férje karóráját, ájultan terült el a földön. A folyosón tért magához, éppen édesanyja törölgette verejtékes homlokát. Szédült, forgott vele a világ. Azt sem tudta hol van, csak zokogott.
Hazaérkezésük után édesanyja látott neki a főzésnek.
Ebéd után együtt mentek a gyerekekért. Jánoskának feltünt anyja zaklatottsága. Amikor megkérdezte, hogy mi a baj, anyja csak annyit felelt rá, hogy majd otthon megbeszélik.
Lassan, nagyon lassan sétáltak hazafelé. Zsóka szándékosan húzta az időt és egyre azon morfondírozott, hogy miként hozza gyermekei tudomására, hogy apjuk nincs többé. Számított szülei segítségére. Útközben beszaladt a postára, hogy Zoltán szüleinek távíratot adjon fel. Annyi intéznivaló szakadt rá hirtelen, hogy nem is ért rá bánatával foglalkozni.
Ahogy hazaértek Jánoska anyja mellé ült és átölelte. Mintha érezte volna, hogy nagy baj van. A nagyszülők Évikével játszottak a másik szobában.
Zsóka azt sem tudta hogyan kezdjen neki. Szorosan magához ölelte kisfiát és elcsukló hanggal csak annyit mondott.
– Apa elment, ezekután már csak odafentről figyel minket.
Jánoskát anyja szavai villámcsapásként érték. Rosszat sejtett, de erre igazán nem gondolt. Ráborult anyja vállára és könnyei záporán át nézte apja fényképét. Mindketten érezték, hogy nehéz idők jönnek.
Vacsora után Évike hamar elaludt. A lágy szellőben jól esett nekik még elidőzni a teraszon. A nap már régen nyugovóra tért. A csillagok lassan elfoglalva szokásos helyüket, egymásra kacsingattak. Csak a teraszon volt néma csönd és szomorúság. Jánoska édesanyja ölében aludt el. Bevitték a szobájába és lefektették.
Szüleivel még hajnalig folytatták a beszélgetést.
Reggel kávéillatra ébredt. Az asztal szépen meg volt terítve.
Zsókának most nagyon jól esett a gondoskodás. Szíve ezer sebből vérzett, csak gyermekei tartották benne a lelket. Tudta, hogy most nagy szükségük van rá, nagyobb, mint eddig valaha.
A nap már magasan járt az égen amikor Zoli szüleinek kocsija megállt a ház előtt. Anyósa ősz haja összeolvadt sápadt arcával, melyre határtalan fájdalom telepedett. Szemei vörösen izzottak. Zsóka bevezette őket a nappaliba. A gyerekek nagy örömmel ugrottak a nagyszülök karjába.
Ebéd után megbeszélték a másnapi teendőket.
Az estét a szabadban töltötték. Beszélgettek múltról, jövőről, de a szavak mindegyike nagy bánattal volt átitatva.
Másnap a hivatalokat járták végig. Kitűzték a temetés napját. Zsóka elküldte a rokonoknak és ismerősöknek a temetési értesítőt. Már csak a legnehezebb feladat volt hátra. Hogyan mondják meg Évikének, hogy édesapja többé nem jön haza.
A nagyszülőkkel éppen arról beszélgettek, hogy bemennek a gyerekszobába és megpróbálják kíméletesen tudtára adni, hogy Apa nincs többé.
Ahogy beléptek, dermedten álltak és hallgatták a két gyermeket ahogy éppen eljátszották Apa temetését. Fogták egymás kezét és kis virágokat tettek egy cipősdobozra, amiben Évike egyik játékbabáját fektették.
Amint észrevették anyjukat, sírva szaladtak hozzá és átölelték. Most már világos volt, hogy Jánoska elintézte helyettük ezt a problémát.
Összeölelkezve sokáig hullatták könnyeiket.
Eljött a temetés napja. Rokonok, barátok kísérték utolsó útjára Zoltánt.
Már késő délután volt amikor hazaértek. Fáradtan ültek le az asztalhoz uzsonnázni. Ahogy beszélgettem Zsóka egyszercsak hirtelen lefordult a székről. Nagy volt az ijedtség.
Az ügyeletes orvos gyógyszert írt, majd közölte, hogy kórházba küldi. Zsóka nagyon megrémült, mert azonnal gyermekei jutottak eszébe. Mi lesz most velük, de a nagyszülők megigérték, hogy addig maradnak, ameddig szükséges.
Zsóka másnap reggel elbúcsúzott gyermekeitől és apjával a közeli kórházba ment. Azonnal elkezdték a kivizsgálását és délután amikor a laboreredmények visszaérkeztek az orvos magához hívatta.
– Asszonyom a leletei és a vizsgálatok alapján közölnöm kell Önnel, hogy….
De ezt már nem tudta befejezni, mert Zsóka elsápadt és izgatottan kérte az orvost, hogy ne kímélje, mondja meg őszintén, hogy mi a baj.
– Asszonyom őszintén megmondom Önnek csak engedje meg nekem, hogy befejezzem. Szóval a vizsgálatok és a leletek alapján Ön áldott állapotban van. Éppen 12 hetes terhes.
Zsóka sírva fakadt. Azt sem tudta hirtelen, hogy mit mondjon. Az orvos látva a nő fájdalmas arcát megkérdezte:
– Asszonyom a terhesség előrehaladtára való tekintettel meg kell kérdezzem, hogy mi a szándéka a kisbabával.
Zsóka csak sírt, de mostmár látszott rajta, hogy tudja mit akar.
– Doktor úr kérem ilyet ne is kérdezzen. Ez a csöppség az akit a drága férjem utoljára még itthagyott nekem magából.
Másnap reggel Zsóka telefonált apjának, hogy minden rendben van, tíz órára jöhet érte. Mire apja megérkezett ő már a folyosón felöltözve várta. Nem is tudta mikor fordult elő utoljára, talán még kislány korába, hogy apja nyakába ugrott.
Otthon a hír hallatára mindenki nagyon boldog volt. Zsóka szakította meg az öröm pillanatait.
– Hogyan tovább…..?
Ekkor szülei úgy döntöttek, hogy átköltöznek Zsókáékhoz amig a kisbaba megszületik.
Este a teraszon beszélgettek. Zsóka felnézett a tiszta égboltra és keresett magának egy ragyogó csillagot.
Mosolyogva csak annyit mondott:
– A fiamat Zoltánnak fogom kereszteltetni.
3 hozzászólás
Kedves györgyi, ezt az írásodat nem tudtam egyszerre végigolvasni. Töbször meg kellett állnom megtörölni a szemem, mert már a monitort sem láttam. Egy borzasztó tragédia és a végén egy új élet sarjadása, ami talán egy kicsit csökkenti a fájdalmat. Nagyon tetszett az írásod, gratulálok.
Kedves Szhemi nagyon köszönöm véleményedet. Örülök, hogy tetszett írásom. Sajnos ilyen is előfordul.
Köszönöm látogatásodat. 🙂
Kedves Györgyi!
Megindító történetet írtál, különösen az ragadott meg, ahogy a gyermekek eljátszották az apjuk temetését, a maguk ártatlan módján. Az új életben pedig benne van az életigenlés!
Üdv: Borostyán