Hol a kiút?!

Nem tudok úszni, mégis itt vergődöm egy tóban. Hiába kapálózok, kínlódom, nem sikerül fennmaradnom a víz felszínén, csak pillanatokra. Már épp feladni készülök, mikor a kezem nekiütődik valaminek. Azonnal belekapaszkodom, így végre kapok levegőt. A valami lassan a part felé húz. Úgy tűnik megmenekülök.

Néhány percig a kavicsokon fekve légcserélek, majd felnézek megmentőmre, aki a fejem felett liheg. Végigsimítok a hatalmas újfundlandi bundáján, feltápászkodom, és megyek, amerre a kutya vezet, egy ház felé. Az egyetlen ház felé.

A középkorú háziasszony hatalmas fotelben ül, és engem néz, én pedig őt. Van is mit megfigyelni rajta, ugyanis olyan, mintha kosztümös filmből lépett volna elő. Egészen barátságos, kínál teával, süteménnyel, valami még sincs rendben körülötte. Meg sem lepődött azon, hogy felbukkantam az ajtóban csurom vizesen. Talán már megszokta, hogy halódó embereket hoz haza a kutyája?

Csak halvány emlékfoszlányaim vannak róla, hogy átöltöztem. Új ruhám furcsa köpeny féle, nem épp divatos viselet, és kényelmesnek se mondanám. Anyaga durva szövésű, zsák szerű.
Ebben a ruhában, papuccsal a lábamon lépkedek az öreg szolgálólány után, aki megmutatja a szobámat, ahol kipihenhetem magam. Közben azon gondolkodom, hogy a bánatba kerültem a vízbe. Nem emlékszem, hogy felszálltam volna egy hajóra, egyáltalán nem emlékszem olyan helyre, ahol víz van. Ha az a kutya nincs ott, már nem élnék. Szerencsém volt…

Nézem az előttem haladó, kulcsokat zörgető alacsony, formátlan, kövér testet, ahogy lefelé csoszog a lépcsőn. Szörnyű vagyok, de amikor megláttam, azonnal a mesebeli vasorrú bábára gondoltam. Pont ilyennek képzeltem el a gonoszdi mesehőst. Már épp kuncogni kezdenék, de rossz előérzetem támad. Körülnézek, és nem tetszik, amit látok.

Furcsa, barlangszerű járatokon megyünk keresztül, hol jobbra, hol balra kanyarodva. A falak durvák, egyenetlenek, nedvesen csillognak a kevéske fényben, bár ablakot vagy lámpát sehol sem látok. Már nem lépcsőkön megyünk, mégis lefelé tartunk. Lábam alatt nedves föld.

Nem kérdezek semmit, álmos, fáradt vagyok, és nem is nagyon érdekel hová vezet a boszorkány, csak pihenhessek végre. Furcsa kábulat lesz rajtam úrrá, egyedül arra marad erőm, hogy a lépteimre figyeljek, nehogy elvágódjak.

Vezetőm megtorpan, majdnem beleütközöm. A fal felé fordul, kikeres egy kulcsot a rengeteg közül és kinyit vele egy – neki szemmagasságban lévő – ajtót. Amögött apró, keskeny járat, ugyanolyan egyenetlen fallal, mint mindenütt. De jobban megnézem, és rá kell jönnöm, nem olyan, mint a többi. Ez nem folytatódik. Épp, hogy egy ember fekve elfér benne. Egy ember… én…
Ránézek az asszonyra, aki kifejezéstelen arccal a nyílásra mutat.
Nem! Azt akarja, másszak be?! Nem! Nem akarok! Nem akarok! Nem akarok! Ismételgetem magamban. Olyan érzésem támad, mint régen, kisgyerekként, mikor a szüleim rám parancsoltak ellentmondást nemtűrően – nem merek elfutni, de bemászni sem vagyok képes abba a lyukba.

Akaratom ellenére mégis érzem, ahogy megteszem. Becsukódik a parányi ajtó és én ott maradok egyedül, fény nélkül, víz, élelem, friss levegő, emberi szó nélkül… Nem kapok levegőt… Hiába ütöm a falat, csak a kezeim horzsolom le. Annyi hely sincs, hogy az oldalamra forduljak… Fel akarok ülni! Gyűlöletes ez a bezártság!
Meg kell nyugodnom! Mély levegőt veszek, de nem segít. Kiabálhatnék, de mi értelme. Ha valaki keresne is a házban, idelenn nem találnának rám. Mi lesz, ha elfeledkeznek rólam, ha itt halok éhen, szomjan? Nem akarom ezt!

Túl valószerű, túl éles a képzeletemben megjelenő szenvedés, ami segít, hogy levessem a kábulatot. Hátrálok egy lépést a banyától. Mit tehetne velem ez az öregasszony, ha elmenekülök, nem érhet utol.

Rohanok, mint egy őrült, az életemért futok. Próbálom felidézni az ide vezető utat, de rá kell jönnöm, hasztalan minden erőfeszítés, máris eltévedtem. Nem adhatom fel, hátha kijutok! Minden járat egyforma, a falak sikítanak körülöttem, vagy én sikítok? Már nem tudom.

A banya nem véletlenül nem aggódott a menekülésem miatt. A falakból emberi kezek nyújtóznak utánam. Rángatják ruhám, hajam, próbálnak visszafelé sodorni – már biztosan tudom – a pusztulásba. Nem hagyhatom magam! Tovább küszködöm, kiszakítva magam a ragacsos kezek szorításából. Fogalmam sincs kijutok-e innen valaha…

És itt felébredtem… Mi változott?

Őrjítő, elkeserítő és dögletes!
Meddig kell még rémálmodnom az életet?!

„Úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek – s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. (…) Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély.” (Vavyan Fable: My fair lord)