Hülyék Sora

Van itt valami, amit meg kell osztanom önökkel. Egy olyan dolog, amit úgy tizenöt éves koromban értettem meg, amikor három osztálytársam és én először akartunk rágyújtani a suli leamortizált és sokat látott mosdójában. Nagyon sokat kellett várnom rá, hogy megértsem, pedig rengetegszer eszembe jutott az évek során, de csak akkor, tizenöt évesen jöttem rá a lényegre. Na, de nem rabolnám tovább az idejüket…

Hét vagy nyolc éves voltam. Azt hiszem a legnagyobb álmom az volt, hogy rendőr legyek és, hogy a kocsim rendszáma majd ’USA’ vagy valami hasonló „értelmes” szó legyen. Ilyen dolgok foglalkoztattak, ami persze nem baj, hiszen mi mással törődne egy első osztályos?
Apámmal hazafelé tartottunk valahonnan. Sötét volt már és a lámpák ócska, ködös világosságot adtak az utcának. A buszmegállóban álltunk. Egy közért mellett. A bolt előtt alkoholisták elmélkedtek jó hangosan és fel-felröhögve, természetesen olyan dolgokról, amiket csak az elkeseredett emberek hoznak szóba: az árakról, a munkáról és arról, hogy ki hogyan oldotta meg megoldhatatlan problémáit. Ott álltunk és hűvös volt. Szemben, az út másik oldalán egy nagy társasház terpeszkedett, néhány ablakban már kialudtak a fények. A bejáratoknál csak egy-egy pillanatra gyúlt ki a kislámpa, ha valaki elhaladt az ajtó előtt.
Aztán odalépett apámhoz az egyik alkesz:
– Szerbusz! – hangja érdes volt és mintha az utolsó kortyok még a torkában bugyborékolnának – Nem akarlak átverni, őszinte leszek. Szeretnék még egyet inni, de már nincs rá elég pénzem. Csak hatvan forint kéne.
Én megijedtem. Igaz, hogy még kisgyermek voltam, de már sok rosszat tudtam a világról. Persze, a gyermek leginkább talán a rosszra fogékony. Tudtam, hogy csinálnak ilyet, hogy csak néhány forintot kérnek, és ahogy a jólelkű ember előveszi a pénztárcát, kikapják a kezéből és úgy már a húszezres is ugrik, nemcsak a hatvan forint. Aggódtam is emiatt, főleg amikor megláttam, hogy édesapám előveszi a tárcáját és kotorászni kezd az aprók között. A tárcára néztem, majd az idegenre: vastag, sötétszürke vagy talán barna sapkát viselt, az erős hideg ellenére csak egy vékonyabb, őszies kabát volt rajta és egy kopott, kinyúlt farmer. Sárga szakálla arról is tanúskodott, hogy dohányzik. Ekkor megszólalt a bugyborékoló hang:
– Mondhatok valamit a fiadnak? Csak egy valamit, tényleg – kezét a faterom vállára tette.
– Persze – mondta az öreg és ekkor abbahagyta a kotorászást és rám figyelt.
Az hobó leguggolt elém és piszkos, kérges tenyerét most az én vállamra tette. Arca egy szinten volt az enyémmel, szemeiben valamiféle ócska csillogást véltem felfedezni. Éreztem, hogy árad belőle a piaszag.
– Öcsi, nem bánod, ha mondok neked valamit – megráztam a fejem – Öcsi, nagyon figyelj! Látod itt, ezt a fehér vonalat? – A földön lévő hosszú festékcsíkra mutatott. Lehet, hogy nem festék volt, a lényeg, hogy kiömlött és egy hosszú sávot hagyott a szürke járdán.
– Igen – mondtam halkan. Ő várt, mintha azt várná, hogy rácsodálkozzak, vagy hasonló.
– Ez a Hülyék Sora – folytatta – Hová állnál ebben a sorban? – kérdezte eddig nem mutatott komolyságával.
– A végére – vágtam rá kissé rekedten és ránéztem, hogy helyesli-e a választ. Szomorúan megrázta a fejét.
– Nem jó, öcsi. Nem szabad beállnod. A Hülyék Sorába nem szabad beállni, sem az elejére, sem a végére, érted? – Nem értettem. A faterra néztem, aki enyhe mosollyal az arcán engem figyelt.
Újdonsült „tanítómesterem” egyik térdére támaszkodva felállt, majd átvette a hatvan forintot apámtól:
– Az Isten áldjon meg! – hálálkodott. Azzal még egyszer rám nézett – Jegyezd meg, amit mondtam, öcsi! – majd visszament a közértbe.

Aztán hét-nyolc évvel később a fiúmosdóban. Egyik osztálytársam vihogva bontott ki egy csomag Symphoniát, A másik kettő meg én izgatottan vártuk, hogy megízlelhessük a „felnőttkor” egyik kiváltságát, a cigarettát. Aztán valamiért beugrott az alkoholista intelme. A fülemben csengett, ahogy azt mondja: „A Hülyék Sorába nem szabad beállni, sem az elejére, sem a végére…” És akkor elment a kedvem az egész dohányzás-dologtól. Egy csapásra, mintha villám vágott volna be a félhomályba boruló klotyó kisablakán, melyen más napokon csak a szarszag járkál ki-be.
Nos, a lényeget, vagy a tanulságot mindenki keresse meg magának! És akármit is találnak, egyvalamit jegyezzenek meg: „A Hülyék Sorába nem szabad beállni, sem az elejére, sem a végére…”