Hurrá, nyar(g)alunk!

Ha máshonnan nem is, de a lexikonokból biztosan tudják, hogy én vagyok az, aki – a gyorsétkezdék mintájára – kitalálta, s meghonosította hazánkban a gyorsturizmust. Vagyis: adott időintervallumban normálisan megtett távok többszörösét képes vagyok végigbarangolni úgy, hogy közben egyetlen turisztikai látványosságot sem hagyok ki. Igazi tömény, extra feltétes kikapcsolódást nyújt ez a módszer a kedves vendégnek, akit szakszóval csak simán turistának szoktam nevezni.
A haldokló lelki kontaktlencséje előtt nem pörögnek olyan gyorsasággal az életképek, mint a velem tartó turista szeme előtt a képeslapalbum-szerűen tömörülő települések “diapozitívjei”. Már olyan szintre fejlesztettem ezt a tevékenységet, hogy, mikor jobb formában vagyok, szinte el sem indulok, máris megérkezem. Jelszavam: sietősebben, gyorsabban, sebesebben… (Jelenleg a mirelit turizmus kidolgozásán ügyködöm.)
Aki nem tudná, annak elárulom: a gyorsturizmust annak a rétegnek fejlesztettem ki, amelyik kevés szabadidővel rendelkezik, viszont kalandvágyó, élményekre éhes egyedekből áll. Az ember beül az autóba, s elindul egy adott, előre aprólékosan kidolgozott útvonalon (amit aztán úgy sem tart be), s a gázpedál ólomlábbal való taposásával megtekinti gyönyörű hazánk primér, bruttó látványosságait. Úgymint: a kátyús utakat, a hegyen felfelé magukat alig vonszoló, gyárkéményekként füstölő, EURO -10-es tehergépkocsikat, az éles kanyarokban hirtelen feltűnő, személyiségzavaros, tudathasadásos Milka-bocikat, az útmenti parkolók szemetének gyűjteményes kiállítását, a közúti vadbarmok arcpirító folklorisztikus elemektől szinte tocsogó, szalonképesebb helyeken sípszóval gazdagon, bőségesen teletüzdelt kommunikációs csokrait, és még folytathatnám.
Nem árt, ha autónk központi zárral is el van látva, hogy az izgága turista még véletlenül se tudjon kimászni a járgányból, ha mondjuk egy útkereszteződéshez érünk, s kénytelenek vagyunk egy pillanatra megállni. Azt tudni kell, hogy a turisták pimaszságának nincs határa. Képzeljék, egyszer az egyik azt kérte tőlem, hadd csónakázzon egyet a Gyilkos-tavon. De a legarcátlanabb kérést szinte leírni is szégyellem: a “csúszómászó” úszkálni szeretett volna a Medve-tóban. Ezt a mérhetetlen pofátlanságot! Mit gondol az ilyen?!
Szóval halad az ember, s közben alkalmi idegenvezetőként egyre sorolja: “Ez itt a Békási-szoros…”; “Ez pedig a Gyilkos-tó..”; “Emitt a parajdi sóbánya…, amott a szovátai Medve-tó…”; “Amit éppen leköröztünk, az egy Boeing 747-es…”; “Ott meg már az otthon maradtak integetnek üdvözlőleg…” Olyan ez, mint egy diavetítés, vagy a térképen való utazás… Csak valamennyivel gyorsabb. Pár nap alatt be lehet járni az egész világot.
Legutóbb semmi perc alatt bemutattam egy baráti társaságnak a hutai giccspalotákat, a hahotázó vidám temetőt, meghágtuk a Priszlop-hágót, végigsiklottunk Borsán, átviharoztunk Vatra Dornei fenyőfái között, s persze megtekintettük azt a párszáz székelyföldi nevezetességet, amit egy magyarországi vendégnek feltétlenül látnia kell, ha nem akar Trianonilag behatárolódottá válni. (Tudják, azon részek egyikét, amelyik anno eltűnt az első világháború Bermuda-háromszögében, amit mifelénk Trianonnak becézgetnek.) Igaz, a Priszlop-hágón nem sok mindent láthattak vendégeim, akkora volt a köd. Bár később kiderült, hogy nem is a köd, hanem az autó hűtővizének az elfolyása okozta a “látási zavart”, de mire erre rájöttünk, az autó már teljesen átállt léghűtéses üzemmódra (már a hegyen lefelé ereszkedtünk).
No de egy kis hűtővíz-elfolyás miatt még nem áll meg az ember. De még az autó sem. Mikor már füst csap fel a motorháztető alól, akkor azért már illik megállni. (De abban az esetben is csak akkor, ha a sebesség akut növelésével már egyáltalán nem fojtható el a tűz.) Még mielőtt az autó lángra lobbanna, a felszálló füsttel akár jeleket is le lehet adni az előttünk vagy utánunk haladóknak, így a kis affér indiános beütésekkel fűszerezett élménytúra-jelleget kölcsönözhet a kiruccanásnak. (Ha elég gyorsak vagyunk, egyúttal a szalonnasütést is megejthetjük.) Persze, elnézést azért illik kérnünk azoktól, akik mögöttünk haladnak, ha már így szó szerint leégtünk előttük.
S ha valamilyen csoda folytán eljutunk Tusványosig, Orbán Viktorosan megállapíthatjuk: autónk rosszabbul megy, mint négy éve. Így már a Magyarországon rekedt, de Erdélyben nyaraló magyarok is megértik a helyzetet, nem nézik rossz szemmel, hogy szó szerinti égetően sürgős feladatunk miatt nem mutatjuk meg nekik mondjuk a székelykapukat. Azért lángoló autóval mégsem mehetünk a fa alapanyagú kapuk közelébe. Arról nem is beszélve, hogy Orbán (mármint Balázs, nem Viktor) megfordulna a sírjában, ha látná, hogy Lángolginivel (olaszul sejpítek) közeledünk felé. Helyette áthaladunk Marosvásárhelyen, elvégre ott bármi kiéghet, felrobbanhat, kirobbanhat, autó, kombinát, népharag-lufiba göngyölt leszámolás, nem számít. Csak a még magyarlakta részeken történjen a dolog, hiszen a magyarokért nem kár. Ugye, ezt már 1 100 éve tudjuk…, vagy tanuljuk.
Szóval szépen haladunk, a hang sebessége szégyenlősen “visszhangzik” nyomunkban. Kolozsvár magasságában már a féket keresgéljük, hiszen nemsokára meg kell állnunk, Nagybányára érkezünk. Előtte azonban még átsiklunk a Fadrusz-szobor fölött, megtekintjük a házat, ahol az igazság nagyorrú (!) földi képviselője született. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy fennakadjunk a Mátyás-szobor két oldalán emelt, piros-sárga-kékre festett lobogótartó csöveken, vagy Avram Iancu szoborként is mámorosan dülöngélő alakján, vagy éppen a magyar hangulatot árasztó épületek és műemlékek ellensúlyozására felhúzott haranglábon, melynek talapzatán igazi neo géta-dák elemekkel átszőtt idézet hirdeti, a tisztánlátás végett: a románok egy korábbi járattal érkeztek ezekre a tájakra, mint a magyarok. Hiába, ki korán kel, archeológiai bizonyítékokat lel. Az ügyesebbek mindjárt CD-re írt eredeti ősi írásos emlékeket is találnak. Azok pedig megcáfolhatatlan bizonyítékoknak minősülnek mifelénk.
S most figyeljenek! Halálkomolyan mondom: a Mátyás-szobor körüli szemetesek mind piros-zöld színűek. Egyikre-másikra fehér szalagot is kötött valaki. Hiszen már Sylvester János is megírta: “magyar kukát az román szemítnek!”
De aki gyorsan nyaral, annak nincs ideje, nemhogy a szovátai Medve-tóba, de még a részletekbe se belemerülni. A gyorsturizmus igénybevevője örül, ha szemét megöblögetheti a táj szépségeiben. S hogy miért nem néz a gyorstúrázás helyett inkább tévét az ember? Mert fontos számára a személyes kapcsolat, az emberi hang, a megértő túravezető és a legkirívóbb igényekhez igazodó szolgáltatás. Igaz, mindezt nálam sem kapja meg, viszont nem bánja meg (helyesebben: nem meri megbánni), ha nálam fizet be egy (gyors)nyaralásra. Hiszen az ügyfél az első… Persze mindjárt a pénze után.