Érzem, ahogy enged a szorítás, és lassan lefoszlanak rólam a kezek. Megnyugtató
Jelentéktelenné kezd válni minden, mintha béklyóktól szabadulnék. Végre elindulhatok, mert eddig nem akartak hagyni. Sötét a barlang, vagy folyosó, vagy nem is tudom pontosan, mi lehet ez, én pedig botladozom. De nem zavar. Egyszerűen nem számít.
A nyüzsgő hangok és a kapkodás már nem érnek el hozzám, csak én vagyok itt egyedül. Bár ismeretlen a hely, tudtam, hogy egyszer majd el kell indulnom és végig kell járnom. Így kell lennie. Ez a rend.
Furcsa. Eddig tele voltam kételyekkel, tervezgettem, hogy majd milyen lesz, hogyan fogok végigmenni, mit kell megtennem
Lefoszlottak rólam, mint egy régi ruha málló darabjai. Semmi sem köt és minden más lett. Végtelen körülöttem az idő és a tér. És bár semmi sincs, amit észlelhetnék, tudom, hogy minden érzékszervem kiélesedett. Csak haladok biztosan tovább. Tudom, hogy egyszer vége lesz, és kijutok innen.
Ám ez hirtelen megváltozik.
Érzem a késztetést és a sürgetést- felgyorsítom a lépteimet. Nem értem pontosan, miért, csak valami hajt- belülről. Valamit érzek
A nyugalmam kezd szertefoszlani, és lassan átadja a helyét a félelemnek. Egyetlen kérdés cikázik a fejemben: Mi van, ha mégsem engednek át?
Ahogy a szúró fájdalom a mellkasomban nyilall, kezdem érteni
És nem akarom hagyni. Kétségbeesetten kezdek rohanni, mikor megérzem a körbeölelő fény meleg és megnyugtató bizsergetését. A következő pulzáló fájdalom azonban elbizonytalanít. Hullámokban hasít a mellkasomba a kellemetlen érzés, és semmit sem tehetek ellene.
Egyre lassulok
Pedig nem akarom. Mintha nem is én irányítanám magamat, vagyis nem csak én. Egy felsőbb akarat kényszerít arra, amerre nem akarok visszamenni.
Egyre gyengülök, az ő ereje ezzel szemben csak nő.
Érzem, hogy nem fogok kijutni, egyszerűen nem megy, bármennyire is szeretném. A testem nem az enyém többé.
Nem én irányítok- villan át bennem a felismerés, mikor megfordulok és elindulok az ellenkező irányba
A végtelen nyugalom már régen eltűnt és felgyorsult körülöttem minden. Aztán egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy a világ a feje tetejére álljon.
A mellkasomba nyilalló fájdalom
A lüktető csövek a karomban
A fülsértő ricsaj és kapkodás
A versenyfutás és az ideges kezek matatása körülöttem
A testemen végigfutott a bizsergés, ahogy kiengedtem egy reszketeg sóhajt. Mintha évekig tartottam volna vissza. Pedig ott nem számított.
Csupán három perc volt a végtelenség, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Mindannyiunknak
Dühös voltam, de hirtelen nyugalom árasztott el. És már nem voltam biztos, hogy elkeseredett legyek vagy sem, hogy kaptam még egy esélyt.
És abban a pillanatban megértettem. A vádaskodásaim, a félelmeim, mind alaptalanok voltak. Én voltam a bizonyíték. Az, hogy itt vagyok.
És tudtam, mégsem engedték el a kezem.
7 hozzászólás
Szia!
Mint egy születés. Nekem teljesen annak tűnt. Lehet, hogy nem jól gondolom, de erre asszociáltam, habár jóval több van benne. Olvasom írásaidat, és az a meggyőződésem, hogy tehetséges vagy. Nagyon tetszik, amit tőled olvashatok. Köszönöm! És sok sikert a továbbiakban. Írj még!
Üdv.
Szia!
végülis az, csak a másik végéről… a halálból hozzák vissza. de most hogy mondod, tényleg fordítva is lehet…
ismét csak köszönni tudom, és örülök, hogy tetszik amit írok.. 🙂 lesz még.
üdv!
Erre nem is gondoltam, de tényleg. Inkább egy odaátról visszaerőszakolt személy tapasztalata lehet. Jó írás ez is. Eszembe jutott egy vicc:
"Egy ember megáll Szent Péter előtt. Alig kezdenek beszélgetni, mikor az illető eltűnik. Később az ember megint megjelenik előtte. Hozzákezdenek a szokásos procedúrához, de megint eltűnik az illető. Mikor harmadjára is feltűnik az ember, Szent Péter ráförmed.
– Most maga szórakozik velem?
– Nem. Elnézést kérek, de odalenn újraélesztési kísérletek folynak."
/ Kerekes Tamás – timurlik alkotónál olvastam a fenti humort. /
Én a közepénél már gondoltam, hogy a halából való visszatérés a téma. A születés eszembe se jutott. Tényleg nagyon jól írsz! Olvaslak még 🙂
Üdv.: Phoenix
Köszönöm! 🙂
az csak jó, ha már közben rájön az ember, miről is van szó. mivel én szeretem a csattanókat, általában a végén állnak össze teljes egésszé a történetek…
hölgyem! van kegyedben némi perverzió, abszurd szemlélet, csupasz félelem, sötétség, mélység pozitiv értelemben. jó volt olvasni! a.m
egy skorpiótól ez csak elvárható… 🙂 vannak akiknek pont emiatt nem tetszik amit, és ahogy írok. nekem meg igen, úgyhogy megmaradok önmagamnak, és örvendezek, ha másnak is örömet okoz.