Igazság és Hamisság egy alkalommal két külön ösvényen, de épp egy időben sétáltak fel a Bonyolultság Hegyére, s annak csúcsán összetalálkoztak a Valóság Tornyánál. Kicsit meglepődtek, mikor megpillantották egymást, hiszen a Moralitás Prófétája mindig azt szajkózza, ők ősi ellentétek. Igazság, szép arcán zavart, de udvarias kifejezéssel, szoknyáját lesimítva igyekezett megkerülni Hamisságot, de az elállta az ösvényt. Határozott vonalú állát előre szegezve, kihívóan, bár nem erőszakosan nézett Igazságra.
– Nincs kedved beszélgetni? – kérdezte végül.
– Veled? – lepődött meg Igazság – Ugyan mi beszélni valónk lehet nekünk egymással?
Hamisság nem válaszolt, csak leült a torony tövébe és megveregette maga mellett a füvet. Igazság tétovázott, megalkuvást nem tűrő tanítója, Elvek Atyja szavai csengtek a fülébe. Az elvek a meggyőződés és a cselekvés meghatározói. Aki enged belőlük, az végképp elveszik a Bizonytalanság Mocsarában. Igazság maga is ezt sugallta mindig is.
De Hamisság nem tágított. Nem szólt, de várakozóan nézett Igazságra, aki végül engedett az invitálásnak és mellé telepedett. Nem túl közel, két karhossznyira, de bőven hallótávolságon belül. Hamisság elégedjen meg ennyivel, gondolta és kissé kényelmetlenül érezte magát. Ennek ellenére gyors, várakozó pillantása rebbent oldalra, mintha csak véletlen lenne.
Hamisság kivárt cseppet, majd, szinte oda sem figyelve, mintha csak magától kérdezné, halkan megszólalt.
– Miért idegenkedsz tőlem annyira? – kérdezte.
Igazság szinte felháborodott, a kérdés hallatán, de a válasz kész volt, Elvek Atyja réges-rég megtanította.
– Mert minden vagy, ami az én ellentétem és minden, ami nem Jó! – felelte hangosabban, mint szerette volna. Szavai mégsem töltötték ki a teret, Bonyolultság Hegye nem az hely volt, ahol bármely kijelentés fennen visszhangzana. Inkább tompán koppantak, mintha a szavak, ami mögött nincs töltés, nincs erő, egyenként lehullottak volna a fűbe a lábuk elé. Igazság arra gondolt, megismétli, de érezte, ennél többre van szükség. Meg kell győznie hamisságot. Összeszedte a gondolatait, de Hamisság megelőzte.
– Mi az, hogy Jó? Mitől jó valami? – kérdezett ismét.
– Bármi, ami valós! – jött az válasz magától Igazság ajkára. Micsoda buta kérdés, gondolta magában és magabiztosan elmosolyodott.
– Kinek valós? – firtatta tovább Hamisság – Mindenkinek?
– Ami valós, az mindenkinek az! – kötötte az ebet a karóhoz Igazság – Nincs többféle igazság!
– Nincs? – somolygott Hamisság, olyan hamisság-formán – Akkor segíts eldönteni valamit, rendben?
Igazság ismét tétovázott. Sötét vádakat várt és gúnyt nem kérdéseket. De már nem vonulhatott vissza, pedig csapdát sejtett. De az elvek, melyeket tanítója plántált belé, megerősítették, mint szilárd kapaszkodók.
– Rendben. – húzta ki magát felbátorodva.
Hamisság ismét hallgatott kicsit. Igazság már azt gondolta, felhagyott a próbálkozással. De csalódnia kellett.
– Kezdjük a Jóval – indított Hamisság – azzal, hogy mi a Jó. Másokon segítés annak számít?
– Hát persze! – vágta rá Igazság.
– Fekszik egy beteg a műtőasztalon és csak az mentheti meg az életét, ha én vért adok neki. Ketyeg az óra és nincs más, aki vért adhatna, mert csak az enyém illik a várcsoportjához. Jó az, ha megmentem?
– Persze, hogy az jó! – nyugtázta Igazság és még mindig nem értette, Hamisság miért kérdez ilyen ostobaságot. Ennyire gonosz lenne? De akkor miért beszélgetne itt vele ilyen nyugodtan?
– Az illető viszont egy sorozatgyilkos, akit valamiért nem tudnak elzárni. – csavarta meg kicsit Hamisság – És tudom, hogy újabb gyilkosságra készül. Akkor is helyes, ha megmentem? Akkor is az a Jó?
– Nem a te dolgod az ítélkezés.
– De Jó, vagy nem? Valós mindkét szempont, melyik illik az igazságba?
– Ez nem igazság kérdése. – vitatta Igazság.
– De igen, mert az igazságosság is az igazság része, nem?
Igazság hallgatott picit. Mit is tanított az Elvek Atyja? Hogyan is kell ragaszkodni az elvekhez? Mi is van a kisebb jóval és a nagyobb Jóval?
– A múlt már nem változik, a jövő pedig képlékeny. A te feladatod ilyenkor, hogy saját elveid szerint jót cselekedj. A Jó pedig a másik megmentése. – felelte Igazság, s úgy érezte, Elvek Atyja büszke lenne rá.
– Értem. – bólintott Hamisság – de egy távoli, rejtett berendezés figyeli az életjeleit, s ha meghal, akkor kikapcsol, ha viszont megmentem, akkor két órán belül működésbe lép, és az nyolc ember halálát jelenti. – folytatta – Ilyenkor mi van?
– Ez egyáltalán nem életszerű… – legyintett Igazság.
– Ugyan már! – horkantott fel Hamisság – Az élet ennél sokkal komplikáltabb helyzeteket teremt, te is tudod jól. Különben is, nem mindegy? Ha az igazság egyértelmű, és a valóságra épül, akkor nem mindegy, milyen összetett a kérdés? Kell rá válasznak lennie, nem?
– Van is!
– Tehát? Megmentem vagy nem mentem?
– Hadd gondolkozzak kicsit… – töprengett el Igazság
– Már beszélgetünk róla egy ideje, nekem pedig gyorsan kell döntenem, mert elvérzik. Mi tarthat ilyen sokáig, ha az elvek egyértelműek? – sürgette Hamisság és oldalt fordulva egyenesen rábámult Igazságra.
Igazság elbizonytalanodott. Elvek Atyja sosem beszélt neki kétséges helyzetekről. Szigorú példázatai mindig egyértelműek voltak, sosem tépázták azokat a különböző nézőpontok és morális kétségek.
– A gyilkos öreg, kenyere javát már megette. Az áldozatai viszont fiatalok. – nógatta Hamisság. – Te mit tennél?
– Jól van na! – Igazság szinte kiabált, pedig nem szokott kijönni a sodrából – Talán az az igazságosság, ha nem lehet megmenteni.
– Talán? – Hamisság közelebb mocorgott, már csak egy kartávolság választotta el őket egymástól. Igazság észre sem vette.
– Jó, nem csak talán. – mondta halkan, s maga is meglepődött, mennyire elszomorodott. Már nem érezte úgy, hogy Elvek Atyja büszke lenne rá. De ő nem volt itt, s Igazságnak fogalma se volt róla, tanítója mit válaszolna ilyen helyzetben.
Hamisság ismét a köveknek vetett a hátát. Nem tűnt kárörvendőnek, de nem is hagyta abba.
– Az a nyolc fiatal… – kezdte, de talányosan félbehagyta és csak maga elé csücsörített.
– Igen? Mi van velük? – kérdezett rá Igazság és közben viccesnek találta, ahogy Hamisság grimaszolt.
– Szóval az a nyolc fiatal egy világvége-szekta tagjai, akik megfertőzték magukat egy nagyon veszélyes kórral. Ha túlélik, elterjesztik. Százezrek, milliók halnak meg. Ha a gyilkosunk meghal, a vészt órákon belül rászabadítják a világra.
– Ez már tényleg teljesen nonszensz! – Háborodott fel Igazság és türelmetlenül hozzávágott egy kis földgöröngyöt Hamissághoz.
– Miért? – kérdezte amaz, fel sem véve az inzultust – Mondtam volna a bányaomlásos példát, ahol a két beomlott vágat közül csak egyikből mentésre van lehetőség és választani kell a hat, idős, magányos bányász és a két fiatal, családos bányász között? Mert ilyesmi gyakran előfordul.
Igazság dacosan hallgatott. Már rájött, hol a csapda, Hamisság mélyen belerángatja ilyen vitatható helyzetekbe, keresve az elvei gyenge pontját. De ő nem gyenge, őt maga az Elvek Atyja tanította.
– Hát jó – törte meg a feszült csendet Hamisság -, hagyjuk az igazságosság kérdését. Nem akartalak felbosszantani. Kérdezek mást. Mehet?
Igazságban felmerült a kísértés, hogy itt hagyja faképnél Hamisságot, az álságos kérdéseivel együtt, de valami visszatartotta. Maga sem tudta miért, de kényszeredetten bólintott.
– Egy rokonom meghal. Orbitális nagy bunkó volt, sokan megtapasztalták rosszindulatát, magam is. A feleségén kívül senki nem kedvelte – mesélte Hamisság.
– Őt nem tudtam vérátömlesztéssel megmenteni? – vágott közbe pikírten Igazság, de már meg is bánta, amit elhagyta a száját. Ez hozzám nem méltó, feddte meg magát azonnal. Hamisság csak halványan elmosolyodott, de zavartalanul folytatta.
– Ellenben az özvegyét mindenki szereti. Odaadó, segítőkész, jó asszony. Természetéből eredően mindenkiben meglátta a jót és mindig mindenkinek megadta az új esélyt, ha az hibázott. Nagyon szerette a férjét, s most össze van törve. A közös emlékeiket pakolgatja, azokból merít erőt.
– És…? – Igazság megint nem értette, hová akar Hamisság kilyukadni.
– Tételezzük fel Igazság, hogy mindezzel te is tisztában vagy, mert ismered őket. A férjet is, tudtál a viselt dolgairól és neked is ártott életében nem egyszer.
– Tételezzük fel.
– És ha valaki megkérdezne téged az elhunytról, mit mondanál neki? – kérdezte Hamisság és közben egy szívós gazdarabot rángatott a lába mellett.
– Hogy-hogy mit? Természetesen az igazságot, a valót! – felelte megkönnyebbülten Igazság. – Mi mást?
– És ha az özvegy kérdez téged a temetés utáni összejövetelen?
Igazság mély levegőt vett és kitépett egy fűcsomót, de észre sem vette.
– Ahol a férje hozzá írt utolsó levelét tartja a kezében? Az arcán mélázó mosoly, ahogy mesél róla, de a szemében könnyek? Mit mondasz neki? És a műtét elő rákosnak, akinek minden küzdeni vágyásra és bizakodásra szüksége van, de te tudod, hogy alig pár százalék az esélye? – sorozta tovább Hamisság.
– Elég. – Emelte kezét Igazság.
– És a fogyatékos szörnyű mázolmányára, amit büszkén mutat neked? És a háromévesnek, aki azt kérdezi, hogyan lesz kistestvére? És hová lett az anyukája, akit előző nap gázolt el egy részeg? És magadnak, amikor nem tudsz dönteni? Mit mondasz? Hol az igazság? Mi az igazság?
– Hagyd abba! – kiabálta Igazság.
– Kell a való? Miért kell a való? – nézett rá kíméletlenül Hamisság.
– Miért csinálod ezt velem? – sírta el magát Igazság. Miért gyötörsz?
– Nem én gyötörlek. Nem én csinálom. Az élet csinálja mindenkivel.
Igazság felpattan és fel-alá nyargalt.
– Veled nem csinál semmit! Csak én vagyok az, akit ilyen kérdések elé állítasz! Magadat miért nem? – nézett vádlón Hamisságra, mikor egy pillanatra megtorpant.
– Velem ugyan miért ne tenné? Szerinted én ezeket tanultam a mesteremtől, a Megtévesztés Urától?
– Miért, nem? – kétkedett Igazság.
– Hát nem. Szilárd elveket. Csak épp ellenkező előjellel, mint te.
– De ez téged akkor sem érint, csak nekem szegezel kétségeket… – vitázott Igazság, aki észre sem vette, mennyire belelovalta magát és milyen bizonytalan.
– Ülj már le kérlek, kitörik a nyakam, ahogy felfelé kell néznem rád! – kérte Hamisság.
Igazság lehuppan a fűre. Fel sem tűnt neki, hogy már csak tenyérnyi távolságra Hamisságtól.
– Akkor mondd el, miben érint mindaz téged, amiről faggattál az imént – kérte kis töprengés után.
Hamisság ismét elfordult, hogy Igazság szemébe nézhessen.
– Hát nem látod? Ami egyik oldalról valós, a másikról nem. Ami egyiknek igaz, a másiknak hamis. Egyszerre vagyunk mindketten Igazságok és Hamisságok is. – magyarázta.
– Azért ez nem mindig így van… – kétkedett Igazság.
– Persze, a társadalmi konvenciók minden kultúrában az esetek többségében meghatározzák, mi számít jónak, és mi nem. Kinek van igaza, és kinek nem. Ha pedig ez kétséges, akkor megbíznak más embereket, hogy döntsenek helyettük. De nincs abszolút igazság. És abszolút hamisság sem. Nincs egyértelmű jóság sem. Legalábbis, amíg egynél több elme, egynél több akarat és cél és értelmezés létezik, mert addig létezik a mihez képest fogalma is.
Igazság újfent gondolataiba merült. Az apránként tépkedett fűszálakat a torony tövében örvénylő szellő ide-oda kavarta, de észre sem vették. Igazság a felhúzott térdét bámulta, Hamisság pedig Igazság arcát. Várt.
– Akkor mire valók az elveink? A szilárd kapaszkodóink? Értéktelen mind? – suttogta pár perc elteltével Igazság.
– Dehogyis – jött a felelet –, de azok nem horgonyok. Hanem iránytűk. Nem szabad, hogy bilincsek legyenek. Csak útjelzők. Mindkettőnknek. És néha összeérnek. Néha pedig helyet cserélnek. Van, amikor a Hamisság a Jó, és a valós az, amit nem helyénvaló.
– Ez azt jelenti… – kezdte Igazság,
– Azt jelenti, hogy nem létezünk egymás nélkül és minden egyszerre igaz és hamis, jó és nem jó.
– Akkor nem is tudhatom, hogy az első feladványodban mi a helyes, igaz?
– Nem tudhatod. És én sem. – értett egyet Hamisság.
– Ott minden megoldás igazságos és becstelen, jó és szörnyű. – Igazság szinte magának mondta, de Hamisság bólogatott.
– Akkor hogy lehet dönteni? Ki határozza meg? – kérdezte Igazság
– A többiek. Mi csak szubjektív állapotok vagyunk. – magyarázta a fiú.
– A többiek?
– Megfontolás. Érzelem. Indulatok, Szánalom, Méltóság. Érdek, Hangulat, Belátás, Félelem, Remény és mind-mind, akik most nincsenek itt velünk a Bonyolultság Hegyén, de ugyanúgy léteznek, ismerjük őket.
– És mi? Nekünk nincs szerepünk? – kétkedett Igazság.
– De van. Mindenkinek van igazságérzete. – így Hamisság.
Igazság most először nézett igazán Hamisság szemébe.
– Csak azt nem tudjuk, hogy az az igazságérzet épp melyikőnk – ismerte fel és már nem érdekelte, hogy tanítója, az Elvek Atyja mit szólna. Hamisság csak bólintott és felé nyúlt.
Csönd telepedett rájuk, a Mérlegelés, a Megértés és Elfogadás Csöndje. Igazság és Hamisság kéz a kézben, hátukat a szilárd kőfalnak vetve üldögéltek a Valóság Tornya tövében és immár békés hallgatásban szemlélték az alant nyüzsgő világot.
4 hozzászólás
Kedves Rangifer!
Osztom a nézeteidet ebben a témában. Eléggé összetett, hosszas rágogatást kíván, és bár nem rövid a novellád, mégis el fogom még néhányszor olvasni.
Szeretettel:
Ylen
Megtisztelsz a kitartásoddal. Nem vagyok jó a nyolc szavas megfogalmazásokban 🙂
Hú, ez nagy ötlet volt, Rangifer. Frenetikus élmény volt olvasni. Bár van benne néhány elütés, meg olyan, hogy jelen idő a mondat eleje, és múlt idő a vége, de ez sem számított, ezúttal nem zavart (no jó, nem volt sok, mert akkor zavart volna), de nagyon tanulságos, elgondolkodtató, s úgy érzem, hogy minden a helyén van.
Nagy-nagy gratulációm!
Ida
Köszönöm 🙂
Mikor sietek, akkor hajlamos vagyok eltéveszteni, milyen igeidőt is használtam 🙂