A sápatag holdvilág rásüt arcára, látom, ahogyan lomhán úszik az ezüstös fény végig szigorú, de mégis megnyugtató barna szemétől, egészen apró, keskeny ajkáig. Fiatalos és üde, sima bőrén csak apró ráncokat hagy a mosoly, de azok is nyomban elillannak, amint rám néz. Tekintete mozdulatlan, megfagyasztja a levegőt. Egy hirtelen mozdulattal elkapom a pillantásom és ő is másfelé néz. Elfordul és lassú mozdulattal emeli szájához cigarettáját. Én nem dohányzom. De nem baj, a füst illatát szeretem. Sok mindent szeretek. Talán őt is. De mégsem merek ránézni, van valami a tekintetében, amitől idegennek látom, néha egészen ismeretlen, pedig gyakran figyelem. Félreértés ne essék, szeretem, ahogyan rám néz, mindig megnyugtat, de néha (meglehetősen ritkán) mégis falkavar és mondhatom….? Mondom: megijeszt. Néha azt érzem, hogy egy idegennel akad össze a tekintetem. Most felemeli poharát, lassan kortyol egyet belőle. Én nem iszom, kerülöm a bódulat mámorát, de mintha az ő barna szemére rátelepedne a fátyol és közben kacag, önfeledten. Egészen felemelő látvány. Szívesen megszólítanám, de nem merem. Ő pedig sosem szól hozzám, rám se néz. Csak akkor kapom el kósza pillantását, amikor észre veszi, hogy már egy ideje figyelem. Szerintem tetszik neki, elégedettséggel tölti el, ha figyelmem rá, csak is rá irányul. Be kell vallanom, engem is az elégedettség megnyugtató érzése kerülget, mikor meglesem minden mozdulatát, mely egyszerre rokon és idegen; egy szürke, márvány hatású keretben a falon lévő üveget, igen, őt figyelem.