A könyv olvasását a vizit szakította félbe. Aztán vacsora, és nem is tudtam még igazán átgondolni, hogy hogyan emlékezhettem az írónő nevére, amikor csörgött az ágyam fölötti fehér telefon. Anya hangja szólt bele, vidám volt, amiért megtalált, és ugyanakkor csalódott is, amiért nem emlékeztem rájuk, bár ezt igyekezett leplezni. Szerencsésen hazaértek. Nem is tudtam, hogy mondjam el neki ezt a furcsa egybeesést, hogy a kitalált nevem egy írónőé, akinek éppen olvasom a könyvét, ezért kapóra jött, amikor megkérdezte, hogy telt az időm, mióta eljöttek.
– Emlékszel anya, meséltem Editről, ő talált meg.
– Igen.
– Hozott nekem egy könyvet, az a címe, hogy Mi lenne ha, azt olvastam. Ami a furcsa, hogy az írót Linetta Maynek hívják, és a baleset után, mikor az orvos kérdezte a nevem én is ezt mondtam. Megvan nekem otthon ez a könyv?
– Sok könyved van drágám, ez hogy néz ki?
– Vékony, puha fedelű, kisméretű, sok kis kép van az elején – soroltam, amíg anya nézelődött a könyvszekrényemnél. Amíg keresgélt átadta a kagylót apának.
– Szia! Hogy érzed magad? Nem fáj a fejed?
– Most nem, csak az miatt, hogy hogyan emlékezhettem a saját nevem helyett egy írónőére. Anya most azt a könyvet keresi, amit Linetta May írt, és amit most olvasok.
– Megtaláltam! – kiáltott anya, és már vissza is kapta a telefont.
– Akkor erre emlékeztem! Nincs bele írva semmi?
– Dedikált példány, de más nincs itt.
– Nem tudod ismertem-e az írónőt?
– Nem, szerintem író-olvasó találkozón vehetted a könyvet, és ott rögtön kaptál autogramot is bele. Biztosan meséltél volna róla, ha barátok lennétek.
– Sosem említettem ezt a nevet?
– Nem emlékszem, talán amikor olvastad ezt a könyvet, de ebben sem vagyok biztos.
– Megkérdeznéd Márkót?
– Hát, persze kicsim. Csak gyógyulj meg. Emlékszel arra is, ami a könyvben volt?
– Nem. Eddig semmire. Egyébként jó könyv, talán neked is tetszene.
– Belenézek, ha ráérek. Nagyon szeretünk.
– Én is titeket.
Elbúcsúztunk. A mellettem levő ágyon egy középkorú nő érdeklődve nézett rám, nemrég érkezett ide a baleseti sebészetre lábtöréssel. A vizit óta tudtam, hogy Emilynek hívják. Beszélgetni kezdtünk.
– Ez rejtély – mondta, miután neki is elmeséltem a furcsa történetet, amit az előbb fél füllel hallott.
– Talán azelőtt olvastad a könyvet, hogy elindultál, és ezen gondolkoztál, annyira beleélted magad, hogy ez maradt meg, így azt hitted, te vagy Linetta May.
– Valószínű. Azt nem is kérdeztem anyutól, hogy mikor olvastam.
– Semmi másra nem emlékszel?
– Érzésekre és New Yorkra, pedig nem is jártam ott. Folyton az az érzésem, hogy nem is én vagyok Fehérvári Rózsa, összetévesztenek valakivel. Aztán jönnek az érvek a másik oldalról, hogy az ő autójukkal utaztam, az a lány éppen azelőtt tűnt el, hogy engem megtaláltak és pont így nézett ki, mint én, ennyi véletlen nem lehet.
– Biztos, hogy hozzájuk tartozol. Idővel minden ki fog tisztulni.
– Remélem.
Még egy kicsit beszélgettünk, mesélt magáról és a családjáról, de hamarosan újra a fejembe hasított az a kegyetlen fájdalom, ami ellen csak egy megoldás van, az alvás. Valahogy ez mindig segít. Talán így védekezik az agyam a túl sok információ ellen, nem tudom. Másnap reggel, ahogy lenni szokott fájdalommentesen ébredtem. Edit jött meglátogatni. Olyan jól esik, hogy így törődik velem.
– Na, milyen könyvet hoztam? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Tetszik! De eddig még semmire nem emlékszem belőle.
– Azért én még nem adom fel a reményt, hogy segíthet az emlékezésben. Tudod, nem minden író ír a saját nevén – vetette fel Emily.
– Így a Linetta May lehetett egy művésznév – szőtte tovább a gondolat fonalát Edit. Ez elgondolkodtatott.
– Ha így lenne, arról a családomnak tudnia kellene, nem?
– Nem is hallottak róla?
– Kiderült, hogy van otthon egy dedikált példányom ebből a könyvből, de anya arról sem tudott, hogy netán ismerném a szerzőt; nem én vagyok az – csóváltam a fejem teljesen meggyőződve az igazamról.
– Hümm. Biztosan van rá magyarázat. Olvastál bármi olyat benne, amit te biztosan nem írtál volna le?
– Nem. Eddig szimpatikus volt, elképzeltem mindent, de nem emlékszem.
– Nem olvastad még ki?
– Nem.
– Akkor azt tanácsolom, folytasd. Hátha.
– Én is annyira kíváncsi vagyok rá. Mi lenne, ha hangosan olvasnál? – kérdezte Emily és mókásan mosolygott a szeplői közül.
– Részemről rendben.
Edit hazament, az arca bíztató volt. Még üdvözöltem a férjét, Andrást, azt mondta, most egészen jól van. Éppen neki akartam kezdeni a hangos olvasásnak, amikor megcsörrent a telefonom. Márkó hívott. Nagyon lelkes volt, azt mondta majdnem egész éjjel törte a fejét a Linetta May néven, és valóban hallotta tőlem.
– Egyszer megkérdezted, hogy tetszik ez a név. Mondtam, hogy szerintem szép.
– Miért kérdeztem ezt?
– Nem tudom, olyan bohókás voltál akkoriban, mindenféle eszedbe jutott, csak úgy kérdezgettél… Aztán később említetted, hogy találtál egy írónőt, akit éppen Linettának hívnak.
– Igen, mit mondtam róla?
– Azt hiszem éppen meccsre mentem, és nem nagyon volt időnk beszélni. Csak a nevéről volt szó, mintha még azt is mondtad volna, hogy ha kislányod lesz Linettának szeretnéd hívni, én meg meglepődtem, mert azelőtt sosem került elő ez a téma.
– A könyvről, a „Mi lenne ha” címről nem hallottál semmit?
– Őőő, nem.
– Ha én írtam volna ezt a novelláskötetet, azt ugye elmondtam volna neked?
– Persze, hogy elmondtad volna. Semmit sem titkoltál el előlem. Mindenről tudtam, ami veled történik onnantól kezdve, hogy új csizmád van, egészen addig, hogy a hörcsögöd megszökött.
– Értem, köszönöm, hogy így törődsz velem, jól esik.
– Szeretlek.
– Én is téged – őszintén mondtam; az érzéseimre emlékszem, mikor megláttam, tudtam, hogy ő az. Letettem a telefont és meggyőződéssel fordultam a betegtársamhoz:
– Emily, lehetetlen, hogy én írtam ezt a könyvet, de az biztos, hogy nagyon mély nyomot hagyott bennem.
– Halljuk!
7 hozzászólás
Keedves Nadin!
Egyre érdekesebb és bonyolultabb!
Az ´emlékezés´szinte egy magától értendö dolog…
de egy baleset után,sokszor száz és száz lehetöség
elnézést,negszakadt!
közül,nehéz megtalálni azt,
ami a lényeg egy személy életében:
KI IS LEHETEK?
Szeretettel gratuáölok:sailor
Kedves Sailor!
Köszönöm, hogy ilyen hűséges olvasó vagy. Örülök, ha tetszik.
Szeretettel láttalak: Delory
Szeretem mikor egy történet
nem ´adja´ki magát…kissé árnyékba
olvad…és az olvasótól igényli a megoldást
…
Szia,
húú ez nagyon olvasmányos!Egyrészt mert valószerű, másrészt pedig ahogy sailor írta "nem adja ki magát.." és ez nagyon izgalmasság teszi.Tetszik az is ahogyan kicsit kezd két szálra bomlani a cselekmény, mert már nem csak"Linetta " sorsa ,hanem a könyvben szereplő lány is előterbe kerül, és akár fontos kulcs lehet a megoldáshoz.
Csak így tovább!Várom nagyon a folytatást!:)
Szeretettel: Amaryllis
Szia!
Köszönöm, hamarosan jön a folytatás 🙂
Szeretettel: Delory
Nagyon izgalmas, várom az újabb fejleményeket. 🙂
Puszi: Jolcsi