Gyűlölöm ezeket a folyosókat. Mindennél jobban gyűlölöm. Folyton arra emlékeztet, mit hoztam létre, és aztán hagytam elszabadulni. Rég. Túl rég ahhoz, hogy jóvá lehessen tenni. Talán nem történt semmi. Talán túl sok minden történt. A lényeg, hogy nem találjuk az Elsőt. A prototípus eltűnt, és olyan erő birtokosa, amire ha ráeszmél, megállíthatatlanná válik. Miért kell nekünk az okkultban turkálni? Miért nem tudunk nyugton ülni, és elfogadni azt, hogy nem mi vagyunk a világ vezető hatalma? Miért akarunk jobbá válni, mint bárki más? Gyűlölöm ezeket a folyosókat. Gyűlölöm ezt az országot, és azt, amire kényszerít. A tudás hatalom. Az én tudásommal valaki más követ el olyasmiket, amikre ezt a hatalmat soha nem lett volna szabad felhasználni. A nehéz tölgyfaajtó kinyílik, a tábornok a mahagóni íróasztalnál ül. A lábam alatt besüllyed a perzsaszőnyeg, a falon kitüntetések, köztük egy vaskereszt.
– Jó napot, doktor. Remélem jó hírekkel szolgál – sötét van, nem látom az arcát, csak a szivar fel felizzó végét. Ideges vagyok. Jó lenne tudni, miért vált ki belőlem mindig félelmet ez az ember.
– Uram, sajnos még mindig nem akadtunk nyomára.
– Doktor, tudja jól, a türelmem véges. A kísérletnek haladnia kell. Nem engedhetünk meg magunknak még több lemaradást.
– Tisztában vagyok a helyzetünkkel, uram, de senki nem számított rá, hogy ennyire erős lesz. Valószínűleg nincs tudatánál. Minden emberünk őt keresi, a legapróbb nyom is elegendő a megtalálásához.
– De nincs nyom. Ég a talaj a talpa alatt, Schröder. Remélem tisztában van ezzel.
– Igen, Brückmeister tábornok. Teljes mértékben.
– Akkor kerítse elő Wolfot. Amilyen gyorsan csak lehet.
– Mindent megteszünk, Uram.
– Távozhat. Továbbra is várom a jelentéseit a fejleményekről.
– Uram, igen uram – ezzel sarkon fordulok, és kiviharzok a szobából. Hogy fogok előkeríteni valamit, amiről senki nem tudja, hogy néz ki, hogy viselkedik, mikre képes, és mi lesz az első lépése, amint felébred? Nem tudom. Úgy számoltam, két hete ébredt fel. Azóta adhatott volna magáról nyomot, de nem tette. A Német állam pedig a véremet akarja. Én leszek a bűnbak, amiért Wolf után nem maradt semmi más, csak két nyolcvan centi vastag, betört, titánötvözet ajtó.
Holnap megint kilenc órám van. Muszáj volt nekem felvenni ezt a töri fakultációt? Nem hiszem el, annyit kell tanulnom, mint még soha. Rendben, idén érettségizek, de az, hogy a hétvégéim háromnegyede tanulással telik, elég irritáló. Ilyenkor van csak időm gondolkodni, de legalább ilyenkor kitisztul a fejem. Hűvös, áprilisi levegő, fák, madarak, hajnal. Queens. Nemsokára suli, és egy újabb dög unalmas nap, amit fogalmam sincs hogy élnék túl, ha már Kathy sem lenne nekem. Bill és Kim elköltöztek. Tony levélben egy ideig tartotta a kapcsolatot Kimmel, Bill viszont nyíltan megmondta Kathynek, hogy ezt így nem fogják tudni folytatni. California nem New York mellett van, és ő nem hajlandó ezer kilométereket repkedni minden hétvégén. Szóval, maradtunk Kathyvel egymásnak. Eldöntöttük, hova megyünk tovább, már csak az kell, hogy be is jussunk, és erre minden esélyünk meg is van, ha nem halunk bele a tanulásba. Nincs pasink, alig járunk el valahova, de ez most így jó is. Itt vagyunk egymásnak, és ez számít. Kathy Billt siratja, én pedig… az életem. Alexen rég túl vagyok. Elment. Vége. Ennyi. De a családom… az, hogy a szüleim elváltak, az hogy apám elment, az, hogy anyám depressziós, és most elvonón van, mert bedrogozta magát egy hónappal apám távozása után… Már csak a futás maradt, ami megnyugtat. Reggel, hűvös, Queens. Ez kell nekem. Remélem, ez a nap jobban sül el, mint az elmúlt négy hónapban bármelyik. Egy péntek, ami jól sül el… Már nagyon rám férne. Odajöhetne hozzám egy srác a suliban, hogy elhívjon valahová. Ugyanúgy nézek ki, mint azelőtt, mégsem tudok pasit találni magamnak. Nem érdekel, a hétvégét akkor is valami buliban töltöm. Nem bírok otthon lenni, és anyám panaszáradatát hallgatni. Vagy épp a tűt kicsavarni a kezéből, és az újabb kidobott kétszáz dollárt lehúzni a vécén. Elegem van. A koromfolt még mindig itt a ház előtt. Az a srác, a kapucniban… Hiányozni fogsz… Sosem fogom megtudni mit akart. De az ilyen hülyeségek talán nem is számítanak. Az élet élet anélkül is, hogy az ember minden furcsaságon napokig hetekig rágódjon. Csak tűzz ki egy célt, és kész. Ha ez megvan, onnantól van irány, és ha van irány, már nincs értelme máson gondolkodni, csak hogy hogyan járod végig az utat, amit magad elé tűztél. Ez van. Majd lesz valahogy. Csak van megállás a zuhanásban…
Zuhanok. Alattam hatalmas tömeg, füst és vér szaga terjeng a levegőben. Valahogy, minden olyan homályos, mintha egy vízfestmény lenne az egész… Megdörgölöm a szemem, és látom, hogy a kezem királykék lángok borítják. Csak zuhanok, egyre gyorsabban. Érzem, ahogy szárnyak lobognak a hátam mögött, rásimulnak a combomra, az oldalamra, szabad folyást engedve a levegőnek körülöttem. Valahogy ismerős a hely, ahol vagyok, mégsem tudom meghatározni, hogy mi ez. A terem közepén egy öltönyös fazon küzd egy kentaurral. Az öltönyös kardja neki-neki csapódik a kentaur botjának, a hangot mégsem hallom a fülembe süvítő széltől. Két nő… egy fekete és egy vörös hajú harcolnak a forgatag egy másik részében. Egy gyámoltalan srác tántorog körbe a sebesültek és holtak között, miközben kerülgeti a körülötte suhogó fegyvereket és villogó varázslatokat. Egyre csak zuhanok… A látóterem egyre szűkül, és már csak egy dolgot látok: egy fazont, akinek a bőre olyan, mintha egy alligátoré lenne. Az írisze sárga, a bőre karmokban végződik… Ösztönösen ökölbe szorítom a kezem, és ahogy földet érek, krátert üt az erő, amivel a fejét a földbe csapom. Lassan, óvatosan felemelem az öklöm, érzem, ahogy megroppannak az arccsontjai, viszont amikor elveszem a kezem a fazon alligátorképe vigyorog rám…
– Nem győzhetsz… tudod, hogy ezt a csatát csak elveszítened lehet… – egyre többen csatlakoznak hozzá. A fekete hajú nő, az öltönyös, a bolyongó srác… Mindenki más eltűnt… Mi a fene ez…
– Russel! Russel! – Alex hangja… Hol vagy? Adj kiutat, ments meg! – Russel, ébredj fel!
– Mi!? Mi az? – felpattan a szemem, a baldachint bámulom az ágy fölött. Alex mosolyog rám, majd ad egy puszit.
– Nyugi. Csak rosszat álmodtál – olyan megnyugtató a mosolya… Mégis, a szívem majd kirobban a mellkasomból, érzem, ahogy vér csorog a tenyeremen, és csurom víz körülöttem az ágynemű – menj, zuhanyozz le.
– Ne haragudj… annyira… valóságos volt.
– Miért haragudnék? Saját magadba vájtad a körmöd, nem belém – ahogy felemelem a tenyerem, tényleg négy körömnyom van belemélyedve, egy kicsit még épp véreznek – Nyugi. Nem lesz semmi baj. Menj, zuhanyozz le.
– Oké… – ahogy kimászok az ágyból, még mindig az a pikkelyes, homokbarna bőr van a szemem előtt… a világító sárga szemek…
– Hé!
– Hmm?
– Ébredj fel! Majdnem nekimentél a csukott ajtónak!
– Ja…jó…
– Nyugi. Semmi baj. Ne siesd el a zuhanyt. Lehúzom az ágyneműt, és csatlakozom hozzád – nyugik helyett kezdhette volna ezzel is. Szinte teljesen eltűnik a fejemből az álom utolsó részlete is, ahogy beugrik, milyen érzés a csurom vizes, meztelen testét csókolgatni…
– Várlak szeretettel – vigyorgok rá, és belépek a fürdőbe.
– És mi a mai program? Mert folytathatjuk ezt is… – a tarkómat törölgetem a mosdókagyló mellett, miközben Alex épp a zuhanyfülkéből lép ki.
– Hmm, csábító ötlet… – a tükörben látom, ahogy mögém lép, de nincs időm megfordulni, hátulról átölel, megcsókolja a vállam, és hozzám bújik.
– Szívem, hagynál megtörölközni?
– Vizesen szeretlek.
– Az lehet, de akkor ma itt töltjük a napot… – lefejtem magamról a kezét, és megfordulok.
– És ez akkora gond?
– Az én szememben korántsem, de nem hinném, hogy például a Nagyfőnök jó néven venné – bár itt tölthetném veled az egész napot… Minden porcikádat ismerem, de semmit nem akarok jobban, mint újra és újra megismerni téged…
– Az a baj… hogy mondasz valamit… – nem bírom ezeket a boci szemeket… Úgy tud rám nézni, hogy majd elolvadok. De e helyett inkább…
– Na, nem volt még elég édes?
– Te szeretnéd a zuhany alatt tölteni a napot…
– De úgy érzem, te is.
– Sok mindent szeretnék, de főleg téged. De ezeknek a nagyon nagy részét nem kapom meg – megcsókolom – mennünk kell.
– Jól van, na – játssza a sértődöttet.
– Minden éjjel a tiéd vagyok, te telhetetlen. Bár a tiéd lehetnék nappal is, de most dolgunk van.
– Mi? Mégis mi? Mára semmi nem volt… ó basszus, tényleg – hát igen, a szombat a mi napunk. Ventari ugyanis egész héten nem csinál mást, csak paranormális jelenségek után kutat a saját mágikus megfigyelőrendszerével. Alex egyszer megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan működik, de valahol a koboldok, manók és dronkorok erdejében elvesztem az elején… A lényeg talán az lehet, hogy különböző, mágikus jelenségekre érzékeny lények jelzéseiből találja meg adott delikvenseket, akiket nekünk szombatonként kell begyűjteni, ugyanis a nagyfőnök mágikus naptára szerint paranormálisan ez a leginaktívabb nap, így ilyenkor a legkisebb az esélye annak, hogy valamiféle kontrollálatlan képesség által halálunkat leljük. Kedves, legalább nem betoncsizmában dob a cápák közé…
– Nyugi, nem lesz ma sem semmi gáz.
– Reméljük…
Ahogy megint elindulunk Ventarihoz – ezt a melót ő adja ki személyesen, nekünk, a kiválasztottaknak. Kiválasztottaknak… tudok vajon cifrábbat káromkodni, mint mikor ezt először meghallottam? – Alexen úrrá lesz a szokásos szombati melankólia. Szinte mindig ez van, szombat reggel szépen eltervez valami tök kellemeset adott napra, aztán eszébe juttatom, hogy hát nem pont úgy van, ahogy ennek lenni kéne… Megfogom a kezét, rám néz, elmosolyodik, és így sétálunk tovább a végzetünk felé. Bár, nem hinném, hogy ma fogunk valami hatalmas robbanásban, vagy savas leheletben, vagy kontrollálatlan telekinetikus képesség által, vagy irányíthatatlan kinövések, esetleg idegen eredetű lények, vagy hirtelen megnőtt mágikus erő által elpatkolni. Valahogy, mindig is jó érzékem volt ahhoz, hogy mikor vagyok bajban, és olyankor általában bajba is kerültem. Most nem fogok. Szép lassan körbeérünk a nagycsarnokon. Szombat reggel van, az élet még nem indult be annyira, a nyugati rész felől szállingóznak az emberek a csarnokba. Ahogy odaérünk Ventari ajtajához, Alex előadja a szokásos beléptető igézést, ilyenkor ugyanis csak mi vagyunk bejáratosak Ventarihoz. Ahogy belépünk, újra a világ legfurább terme tárul a szemem elé. Nem is igazán azért, mert a bútorzat egy kentaurhoz van méretezve, vagy mert a szoba jobb hátsó sarka egy konkrét erdő, aminek isten tudja hol a vége, inkább a sok fura kütyü és meghatározhatatlan célt szolgáló objektum között fog el olyan érzés, hogy a falakra rajzolt rúnák bilincsbe vernek, és itt egy porszemnél is kevesebb vagyok. Az asztalok tele vannak réginél régebbi tekercsekkel, mindenféle fura nyelven, amikhez nem hogy nem értek, de az ábécéjüket sem tudom még hasonlítani sem bármihez. Az asztalokon is látszik az évszázadok nyoma, hát még a réz glóbuszokon, amiken nem is a föld kontinensei láthatók. Vannak olyanok is, amelyek egyértelműen a földet ábrázolják – alájuk van írva ugyanis – de a kontinensek csak nyomokban mutatják a maihoz hasonló állást, vagy egyáltalán nem is a kontinenseket mutatják. A legfurább mégis a szemközti falon lévő oktagram. A nyolcszögű csillag nyolc csúcsán nyolc zöld fény világít, a közepében pedig két oszlopok közé rátámasztott V-t formázó izzó kard van. A rajta lévő írást állítólag Ventarin kívül csak azok tudják elolvasni, akik úgy hívják magukat, az Öregek. Sajnos róluk nem sokat tartalmaznak a könyvtárak, amiket eddig átnéztem, pedig jó lenne tudni, kik is ők valójában… Ahogy Ventari kilép az erdőből, már látszik rajta, hogy nem uralja a szokott izgatottság. Mikor talál valaki érdekeset, olyan az arca, mint egy ötévesnek a játékboltban.
– Jó reggelt, fiatalok!
– Jó reggelt, Mester! – Alex mindig így szólította. Én soha.
– Jó reggelt, Ventari! – épp ezért, Alextől minden szombaton bezsebelhetek egy szép megrovó pillantást. Már annyira megszoktam…
– Nos, öregúr, mije van ma számunkra?
– Nos, Russel, úgy látom, nem ártana neked valami kőkemény feladat… – Alex újfent jelentőségteljesen néz rám.
– … de legnagyobb bánatomra ki kell ábrándítsalak.
– Mit talált mára? Egy ifjabb démon? Esetleg egy ember? Vagy idegen létforma?
– Semmi.
– Tessék? – Alex hangot ad a megdöbbenésemnek.
– Hadd csatlakozzam: Mi van?
– Nem találtam nektek senkit erre a napra.
– Ez most ugye csak valami vicc? Volt nap, hogy hat embert kellett behoznunk!
– Engem is meglepett… Viszont nem hinném, hogy egy hétnyi keresés után ma még bármire is bukkanhatnék. De nem adom fel. Ha találok valamit, értesítelek.
Ahogy kilépünk Ventaritól, megtámaszkodunk a Nagycsarnok korlátján, és lenézünk a már élettől pezsgő hét szintre, egészen elfog a vágy, ma valami izgalmasat csináljunk… De nem lesz ma semmi más, csak egy átlagos, unalmas nap.
– Russel…
– Hmm?
– Nincs kedved szórakozni egy kicsit?
– Szórakozni? Hová menjünk?
– A kastélyba. Majd ott elmondom… – na ebből a mosolyból semmi mást nem lehet kisejteni, mint jót. Lehet, hogy mégsem sül el annyira rosszul ez a nap?
– Mit szeretnél tőlem? – kérdem, ahogy elindulunk fölfelé.
– Rövidesen megtudod. Légy türelemmel. De úgy gondolom, szeretni fogod… – ezt a mosolyt, hát komolyan, kezdek félni, mit akar tőlem… Bár inkább olyan izgatott várakozás ez, nem is félelem… Bár lehet, hogy mégis félnem kéne? Nem tudom. Bár… Jézus, hova visz ez engem? A Keleti Szárnyban még nem igazán voltam, úgyhogy innen nem tudom, mennyire fogok visszatalálni… A kastély tulajdonképp egy négyszögletű épület, négy szárnnyal, amik – a Nagycsarnok iránytűjének megfelelően – a négy égtáj irányába helyezkednek el. Magyarul, az egész hely egy nagy négyzet alakú ház. Középen egy elég csinos kis park van, sok szép szoborral, meg labirintussal, meg sportpályákkal. A kastély maga az, ami elég érdekes, ugyanis a négy égtáj négyféle kultúrát takar. Az Északi Szárny viking, skandináv kultúra szerint van berendezve és díszítve, a keleti szárny Japán, a déli szárny muzulmán, arab vallás szerint van berendezve, a nyugati pedig Anglia, Franciaország, Hollandia, szóval, a szokásos páncélos lovag – lovon nyargal – lovagi torna stílusban. Ja, a lényeg: Mindez az 1100-1200-as évek stílusa, szóval semmi chipek meg kütyük japánban, a vikingeknél hajók, fejszék, délen meg sok párna, sok háremszerű szoba, és minden, amit az arabokhoz el lehet képzelni. Úgyhogy, gyakorlatilag bárki talál az ízlésének megfelelő szobát itt, kivéve azt, aki a jelenben akar élni, mert annak nehéz dolga lesz. Mi a nyugati szárnyban lakunk Alexszel, ott, ahova először megérkeztem… Akkor valahogy jobban meg is ijesztett a látvány. De miért kóválygunk a keleti szárnyban? Alex széthúz egy tolóajtót, és egy szokásos japán dojoban találjuk magunkat. Ez a fajta edzőterem egyszerű, fa padlójú, vékony, világos színű falak határolják, így elég törékeny hely. Azonnal a Mátrix és Morpheus jut eszembe, ahogy először harcolt Neoval… Túlságosan is imádom ezt a filmet. Még jó, hogy a smartiesból nem veszem ki a pirosakat, és adom másnak… Mert a falakon már vannak lábnyomaim.
– Mégis, mit csinálunk mi itt?
– Megmondom. Levetkőzünk.
– Tessék?
– A terem mellett van az én szobám – na ez új. Úgy tudtam, a szobája az enyém mellett van…
– Igen? Nem mellettem laksz?
– Mikor hogy van kedvem. Minden szárnyban van számomra fenntartva egy szoba. Gondolom japánban még nem voltál… és nem csináltál semmi izgalmasat.
– Hát, nem igazán.
– Nos akkor itt az ideje – kacsint rám – harcolni fogunk. Öltözz át, a szomszéd szobában találsz fegyvert, válaszd ki, amelyik tetszik. A győztes azt tesz a másikkal, amit akar… egész éjszaka.
– Csábító ötlet… muszáj megvárnom az éjszakát?
– Szabályok: csak olyasmit tehetsz, amire én is képes vagyok. Persze a passzív képességeid – mint erő, sebesség – nem számítanak. Tehát, mint mondtam, csak olyat, amire én is képes vagyok.
– Tehát a Démoni Művészet mehet? Úgy tudom, annak nagy mestere vagy.
– Te mióta tudod használni?
– Kapaszkodj meg… – ezzel a végszóval besétálok a saját oldalamon lévő tolóajtó mögé. A kardokon kívül egy laza selyem nadrág, és egy még lazább selyem mellény van idekészítve, királykékek, pont mint a lángjaim. Gondolom ezt kell fölvennem… Ám legyen, rajtam ne múljon. Hogy meg fog lepődni, istenem… Mikor először próbált Démoni Művészetet tanítani nekem, egyszerűen képtelen voltam megtanulni a jeleket, mozdulatokat, az ember testében lévő energia használatát. A Démoni Művészet igazából nem más, mint az emberi testben áramló energiák megfelelő hasznosítása. Sok minden idézhető vele, természeti jelenségektől kezdve támadó varázslatokon át képességfejlesztésig, szóval, körülbelül úgy működik, mint valamiféle mágia. A tudományos alapját én sem igazán értettem meg, de könyvekből nehéz… Viszont megtanultam használni. Jobban, mint sokak, akiket ismerek, és erre büszke vagyok. Alex egyszerűen lemondott rólam, mikor semmi tehetséget nem mutattam hozzá, azt mondta, majd használom a saját trükkjeim, a Démon Művészet azoknak fontos, akiknek nincsenek ilyenjeik. Azon, hogy képtelennek tart arra, hogy ezt megtanuljam, annyira felhúztam magam, hogy heteket töltöttem a könyvtárban jeleket, inkantációkat tanulva, memorizálva a módokat, amikkel használni tudom a mágiát anélkül, hogy a képességeimhez nyúlnék. Azt hiszem, a végére elég jól sikerült, szóval, most öröm lesz nézni a döbbenetet az arcán. Azóta sem mutattam meg neki… Most ott ül a terem közepén, ugyanolyan selyem mellényben, mint én, csak a nadrágja nem bokáig, csak combközépig ér. A lábai egy pillanatra elvonják a figyelmem, de csak addig, amíg fel nem áll, hogy odasétáljon a falhoz, és zenét rakjon fel.
– Zenére?
– Hogy érezd a ritmust – középre sétál, felemeli a kardját szemmagasságba. Én lazán tartom az enyémet, majd intek neki, jöjjön. Még látom, ahogy jobbra lendül, de épphogy kikerülöm a vágást, ami mögülem érkezik. Igen, a Démon Művészet legegyszerűbb varázslata, helyváltoztatás, azaz Bliksem Zet. Valójában csak a sebességet növeli meg, de olyan mértékben, hogy az ellenfél nem látja támadóját. Kicsit a teleportációra hasonlít, viszont az elkezdett mozdulat folytatódik a terem másik pontján, és a helyváltoztatás közben is. Olyan, mintha tízmétereseket lépne az ember, irtózatos sebességgel. Tehát kivédhető.
– Szép!
– Kösz! – most én lépek mögé, ugyanazzal a technikával, és a kardom élét a torkára illesztem.
– Na, hogy is volt az egész éjszakás ajánlatod? – ezzel körbevágom a köntöst rajta, finoman végigcsúszik a vállán, majd a földre hullik. A mellei egy feszes top alatt vannak, egészen a testéhez szorítva.
– Ne siesd el annyira – vigyorog, majd eltűnik, és a terem végében jelenik meg. Ismét eltűnés, vágás, hárítok, majd újra támad, felülről, most jobbról, hopp, ez majdnem megvolt, hátra ugrok a kardja elől, de az még így is kettészeli a köntöst a mellemen. Szép széles vágás, szerencsém, hogy nem érte a testemet. Most én lendülök támadásba, jobbról vágás, hárít, a lepattanó kard lendületét kihasználva hátradőlök, megtámaszkodok a jobb kezemen, és oldalról rúgok felé a bal lábammal. Elkapja a lábam, és csavar rajta egyet, elvesztem az egyensúlyom, de még épp van időm elkiáltani a 16. inkantációt: Zestien Staaf. Tizenhat izzó fémrúd veszik körbe, és haladnak felé. Mivel a helyváltoztatásos varázslat folyamatos mozgás, megnövelt sebességgel, nem tud eltűnni. Felugrok, és egy ugrással három métert távolodok tőle, majd egy intéssel eltüntetem a vasrudakat. Hmm, itt a döbbenet, amit vártam. Ha eddig nem is vette észre, hogy a sebességem nem abból fakad, hogy nem egészen vagyok ember, hát most rájött, mit művelek.
– Russel, mióta tudod te használni a…
– A Pusztítás Útja, 33. igézés, Artillerie! – kék fénygolyó, a tenyeremből, felé, félreugrik, a becsapódás helyén pedig egy fekete kör.
– Arról volt szó, azt használhatjuk, amit Te alkalmazni tudsz!
– Ám legyen – ezzel újabb ugrás, megint előttem, alig bírom hárítani a vágást, olyan gyors. Jobbról, forgás, balról alul, fel, ívben, jézusom mit csinál ez, mióta ilyen gyors… Azt a rohadt… Várjunk! Mi a!? A lábamat kékes derengés veszi körül… Zadelklem!
– Héló!
– Azt mondtad, amit én tudok! Hát tessék – persze, egy lassító igézés. Menj a fenébe… Megtöröm a kötést, és újult sebességgel támadok rá.
BAMM! Hallom, ahogy a mellettem elsuhanó öregasszony felsikít. Nem pánikolhatok be, nyugodtnak kell maradnom… de ki a fene tudna nyugodt maradni, ha keresztülvágják a bérház falán, aminek a kapujában aludt!? Mégis, mi a fene ez az undorító batár állat!? És miért engem csapkod keresztül házfalakon!? A rohadt kurva életbe… a rohadt kurva életbe… eressz el! A lábamtól fogva lógat, és úgy vizsgálgat, mint aki sosem látott embert… Megint forog a világ, és megint keresztülrepülök egy falon… a rohadt kurva életbe, mi a fasz van már!? Egyáltalán, hogy a francba maradok életben? Ahogy keresztülvágom a falat, tudatosul bennem, hogy a szabadban vagyok. Mintha egy kapcsoló kattanna, vízszintesbe fordulok, lerakom a lábam, és előredőlve, két lábamon és egy kezemen támaszkodva érkezem meg… Úristen, hogy a… Jézus, már megint itt van! Egy koszos New Yorki csöves vagyok, mi a fenét akarsz tőlem? Felugrok, és rohanni kezdek az utcán, jobb ötletem nem lévén. Meg-megbotolva, lihegve lökdösöm félre az embereket, miközben folyamatosan az ordít a fejemben, hogy mi a szart akar ez tőlem? Arra ébredni, hogy az ember háta épp keresztülzúz egy téglafalat… Nem, még tuti nem ébredtem fel. Teljesen biztos vagyok benne, hogy alszom és… – Félre az útból! – jézus, ezek nem látják mi jön mögöttem? Ahogy az elképedt tekinteteket nézem… nem, nem látják. Egy jobbkanyar, egy bal, a fene, ki hagyta az utca közepén ezt a csúszós szart!? Á mindjárt utolér! Felkecmergek, és rohannék tovább, mikor egy kerítéssel találom szembe magam. Oké. Vége. Megfordulok, bízva abban, hogy még kirohanhatok az izé mellett az utcából, de ki sem látok tőle. Egy hatalmas, sötét monstrum állja el az egyetlen kijáratot… Oldalt falak, mögöttem egy három méteres palánk… Térdre rogyok, és az aszfaltra csapok dühömben, ami megreped és behorpad az ütésem nyomán… Mi a fene történik velem? A kezem zöldes agyagszínűvé változik, az összes erem kéken kirajzolódik, és ott, ahol az az izé áll, méteres tüskék szakadnak ki a földből, ugyanilyen színben… Érzem, ahogy átszúrják a lényt…. Érzem!? Az még vonaglik kettőt, és nem mozdul. Lassan felemelem a kezem, apró, gombafonalra emlékeztető szálak lógnak ki belőle, és futnak a földbe… Ahogy feljebb emelem a kezem, a tüskék visszahúzódnak, és a fonalak visszaszaladnak a kezembe, ami újra normális színt ölt. Mi a fene volt ez? Na jó, épp itt az ideje eltűnni innen, a lehető leghamarabb… A francba is, mi történik velem!?
Russel Aglow, és Alex Remedy. Értesítenem kell őket, amilyen gyorsan csak lehet. Egy kanyar, még egy, igen, itt fel a lépcsőn, jobbra van egy átjáró, igen, ez a tégla volt az, remek. Máris a keleti szárnyban vagyok, nyomás tovább, kicsapom az ajtót, és… Te Atya Úr Isten… Mi a fene ez? Kék, fehér, vörös villanások, selyemdarabok a padlón, néha itt csattannak kardok, néha ott, hé, az ott két ember… Mi? Hova lettek!? A rohadt életbe is mi folyik itt, jelentenem kéne… de… Két hatalmas csattanás, majd két ziháló ember egymástól négy méterre megáll. Úristen, ezek egymással harcolnak! Russel és Alex egymással harcolnak… Démon Művészet! Basszus, mi a fene folyik itt!? Bliksem , minden mennyiségben, azt sem látom hol vannak, ezek meg egymást vagdossák… Az életben nem leszek ilyen erős… Azt hiszem, itt az ideje beletörődnöm, hogy képtelen leszek túllépni a küldönc státuszon. Legalább azt csináljam jól. Nem a bámészkodásért fizetnek.
– Ventari talált Önöknek valakit – egy küldönc. Azonnal leállunk a harccal, folyik rólunk a víz. Kell egy másodperc, mire felfogom, hol vagyok, és hol van ő. A túl sok Bliksem nem tesz jót a koordinációs készségnek, de Alexszel alig lehetett bírni. Nem tudom, hogy táltosodott meg ennyire, de élveztem a harcot. Szegény srác… Nem tudom, mennyit látott, de nem hiszem, hogy hidegen hagyta. Egyszerű ember, ilyenek rohangálnak az egész menedékben a fontosabb üzenetekkel. Nem irigylésre méltó meló valakinek, aki nem tud teleportálni…
– Mit?
– A részletekről nem tájékoztattak, Ventari várja magukat az irodájában.
– Két perc, és ott vagyunk – válaszolom – öltözz fel, odaviszlek.
– Rendben – ezzel Alex eltűnik a saját paravánja mögött. Két perc múlva teljes harci díszbe vágva állunk a terem közepén, én átkarolom, és füstté válunk mind a ketten. Ventari szobájába is teleportálhatnék, de ez kb. olyan szintű bunkóság lenne, mint rátörni a WC ajtót… Kopogunk, és belépünk.
– Kit talált? – kérdezem.
– Megtaláltam a kőkemény feladatod, fiú. A lány most robbantott fel egy buszt, senki nem tudja, hogyan. Most a buszmegállóban van, és azon gondolkodik, hogy mit is csinált épp. Jó lenne, ha perceken belül ott lennétek.
– Hol?
– St. Patrick’s Cathedral – ezzel a végszóval Alexet karon ragadva már el is tűntünk.
– Hu-hú!
– Russel, ne hülyülj már!
– Na, nézz már körül, hát nem szép látvány? – egy felrobbant busz, égő roncsok, elhajlott buszmegállótábla és parkolóórák, kiabáló, rohangáló emberek, jó sokan véreznek, szóval, nem kispálya. A káoszban senkinek nem tűnik fel, hogy két ember csak úgy kifüstölt a semmiből, úgyhogy, nyugodtan van időm tovább ámuldozni a kis hölgy képességein.
– Gyere, kerítsük elő a kiscsajt – ezzel meglódulok, Alex pedig utánam.
– Mit gondolsz, egy újabb piro-val van dolgunk? – kérdi, miközben taszigálja félre a neki-nekirohanó embereket.
– Fogalmam sincs, de hogy őszinte legyek, ha ezt egy mozdulattal csinálta, már bírom.
– Russel, könyörgöm, soha nem fogsz megkomolyodni?
– Jaj, nyugodj már le – hopp, a káoszban nem mindenki az életét menti. A laza meggazdagodás lehetősége merült fel egy fazonban, aki épp egy pénzesebbnek látszó hölgynek szegez kést. Kár, hogy épp útba esik, mert így egy laza tarkón vágással a meggazdagodása útjába kell állnom. A nő elég meglepve néz, de nincs ideje megköszönni – csak szórakozom. Előkerítjük, ha sikerül, megtanítjuk hogyan használja a képességét, ha meg nem, hát akkor kap egy szép súlyos pecsétet, mint Jake.
– Nem vicces. Egyáltalán nem vicces.
– Jaj hagyd már. Nem ő az? – a buszmegállóban az egyetlen nyugodtnak látszó ember egy nekünk háttal álló lány. Ő lesz az. A pániktól, hogy mit csinált, valószínűleg leblokkolt. Vagy most csak próbál rájönni, hogy hogyan csinálta. Mindegy, a lényeg, hogy nem rohangál össze-vissza, mint akinek fogalma nincs arról, mi van, mert neki van… Egyedül attól látszik nyugodtnak, ahogy áll, és nem csinál semmit. Valahogy ismerősnek tűnik, de kizárt, hogy találkoztunk volna már. Nem találkozgatok buszokat felrobbantgató csajokkal… Egyáltalán, csajokkal nem igazán találkozgatok, mióta Alexszel vagyok. Valahogy, mégis olyan ismerős. Félhosszú, sötétbarna haja van, és finoman szólva jó teste, de kábé ennyit tudok megfigyelni, mielőtt Alex megszólítja.
– Hello! – nem reagál. Na most én.
– Szia. Azért vagyunk itt, hogy elvigyünk valahova, ahol valószínűleg segítenek megértened, hogyan is robbantottál fel egy buszt fényes nappal az utca közepén.
– RUSSEL! – Alex nem a radikális megoldások híve, én viszont nem szeretek a finomkodással tökölni. Aki már úgy is annyira ki van akadva, mint ő most lehet, azt nem… a rohadt életbe!
– Ne haragudj rá, kicsit modortalan. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – megfordult. Megfordult, és a rohadt életbe!
– Jó – ez a hang. Azok a kék szemek. Az arca… a nyaka… az orra… a rohadt életbe!
– Russel, veled mi a fene van? – Alex úgy néz rám, mint aki kísértetet lát. Hát nem csodálom. Kb. én is úgy nézhetek, mint aki kísértetet lát… Egy másik életből, egy másik, rég magam mögött hagyott világból… Legalábbis azt hittem. Nem akaródzik elhinni, hogy a hárommilliárd földön élő nő közül pont őt kellett…
– Semmi. Megvagyok. Menjünk. – ezzel karon ragadom Alexet és Nicolet, és együtt szép csendben a Menedékbe teleportálunk.
Ventari tudja. Ahogy meglát, egyből tudja. Gőzöm nincs, hogy a múltamban kutatott, hogy átnézte az életem, megnézte videón, vagy a kristálygömbjeiben, vagy csak a fejemben olvas ilyen irtózatos tempóval, igazából, nem is érdekel. Basszus, Nicole itt van tőlem karnyújtásnyira, él, azt nem mondanám, hogy virul, mert egyelőre azt sem tudja, hol van de…
– Te… – Mi van!? Jézus Krisztus, mi a fene van? Nincs isten, hogy felismert!
– Téged már láttalak… Egyszer… – ó basszameg… csak nem arra emlékszik, arra a több mint fél évvel ezelőtti estére gondol, mikor ott álltam a kapuban és… Ó édes istenem…
– Ott, a kapuban… nyolc hónapja – teljesen biztos a hangjában. Na mindegy, egy próbát megér.
– Engem? Ne viccelj kicsi lány. Ülj le, és beszélgess szépen a bácsival, ő majd elmeséli, hogy is lehet ezt rendbe rakni.
– Álltál, kapucnis pulóverben… Sötétkék farmer, és csak álltál, és néztél. Azt mondtad, hiányozni fogok – én hülye… Komolyan azt hittem, egy ilyet elfelejt, mire gondoltam!? A rohadt életbe…
– Russel, honnan ismeritek egymást? – Nicole, kérlek válaszolj.
– Nem ismerjük egymást! Épp ezért fura, hogy ezt mondta! – Köszönöm. Ha ezt én mondom, tuti nem hiszi el.
– Russel… – kérlek Alex, ne… Ne gyere elő nekem az Alex Draughty meghalt, itt van Russel Aglow mesével, mert Nicole ájultan esik össze… – ugye nem a régi életedből ismered ezt a lányt? Azelőtt, hogy… – És de. Istenem, ha tudnék hidegebben vigyorogni, megfagyna a szoba. Szerintem Alex is megérezte, hogy nem épp azt mondta, amit itt, Nicole előtt kellett volna megtárgyalnia, de nem sok választást hagyott, így hát.
– Nicole Quincy – na igen, a hatalmas, bámuló bociszemek még jobban kikerekednek – Alex Draughty, örülök, hogy újra találkozunk – na igen, ezt nem pont így képzeltem el. Az ájulását viszont… Na igen, azt pont így képzeltem el.
– Istenem Ventari, miért nem állította le? Könyörgöm, simán megtehette volna!
– Igen, megtehettem volna. De miért tettem volna?
– Mert Alex Draughty halott! Mindenki számára halott, egy temetőben kushadó hulla, én már nem az vagyok!
– Biztos?
– Így nehéz…
– Sajnálom Russel, de belehallok a gondolataidba, főleg ha ennyire hangosan ordítanak a fejedből – na akkor ezt hallgasd: ELMEHETSZ A BÜDÖS FENÉBE!
– Nem Russel, ne rám haragudj. Ebben nem volt benne a kezem.
– Miért, nekem talán tudnom kellett volna, hogy a számomra legfontosabb embernek természetfeletti képességei lesznek? Azt se tudtam, hogy nekem lesznek, de nem is lettek volna ha.. áh, nem mindegy!? Ezen már annyiszor átrágtuk magunkat Öregúr, hagyjuk a fenébe. A lényeg, hogy úgy nehéz túllépni a régi életemen, és újat kezdeni, ha az, aki a legszorosabban köt a régihez, folyamatosan a környéken lebzsel.
– Miért kell a környékeden lebzseljen? Kerüld el messzire. Elég nagy a menedékem, nem?
– Ehhez? Nem.
– Minden rendben lesz Russel. Minden rendben lesz – azért ne fogadj rá. Alexre vár ma este egy jó kis fejmosás, na az fix nem lesz rendben. Meg az sem lesz rendben, mikor Nicole meglátogat, és megpróbálom beadni neki, hogy meghaltam, és most egy másik emberként élek egy másik életet. Bár… azok után, hogy felrobbantott egy buszt, nem hinném, hogy bármi baja lesz ennek a bevételével. Most Alex vitte el az egészségügyi körletbe, jobbnak látták kicsit lenyugtatózni, szóval van egy-két napom – az állapotától függően – , hogy rendezzem magam, meg a többieket, és ne robbantsak fel semmit dühömben. MIÉRT PONT Ő? Nem hiszem el, hogy mást nem lehetett volna… édes istenem… Komoly dilemma, hogy itt van Alex, akibe fülig bele vagyok esve, és Nicole, teljes kamaszkorom titkos szerelme. Na mindegy, ez eléggé megváltozott. Valójában, már nem is ugyanaz az ember vagyok. Mindegy. Bár ahogy belépek a kórterem ajtaján, és meglátom a karjából kiálló infúziót, görcsbe rándul a gyomrom, miközben átvillan az agyamon: csak baja ne legyen…
– Hogy van? – Alexhez, az egyetlen ott lévőhöz intézem a kérdésem.
– Jól. Igazából kutya baja, csak egy kis alvás kell neki. Russel, Ventari irodájában, mi volt az a…
– Most ne. Majd később.
– Jó. Haragszol rám?
– Elcseszted elég durván. Mindegy, egyszer úgyis el kellett volna mondanom neki, szóval kösz, hogy megkönnyítetted a dolgom.
– Legalább ne gúnyolódj velem – látom rajta, hogy bánja, amit csinált – nem gondolkodtam. Nem gondoltam végig a helyzetet én…
– Féltékeny voltál.
– Kicsit.
– Aha. A kicsit féltékeny ember még gondolkodik, hogy kimutassa-e, hogy kicsit féltékeny.
– Jó, akkor nagyon. Most boldog vagy? Amióta Russel Aglow vagy, itt élsz, velem, velünk, honnan a francból ismerhetnél más csajt?
– Hé, nekem is lehet magánéletem – nézek rá vigyorogva.
– Igen, velem.
– Gúzsba kötsz?
– A rabod vagyok, elvárom ezt fordítva is.
– Majd még meggondolom, megérdemled-e – végül mégiscsak itt beszéltük meg a nagy részét. Mindegy. A többit majd elmagyarázom neki később. Hogy miért nem kellett volna Nicolenak megtudnia, ki is vagyok, hogy miért lett volna jobb, ha beveszi, hogy nem ismer, nem látott, összekever valakivel, szóval, úgy összességében ha minden úgy megy, ahogy elterveztem. Nem mehetett volna úgy. Nem érdekel. Ez lett, ez van, élj vele. Hát élek. Kösz a tanácsot. Bár ne adnál tanácsokat… Bár ne is lennél. Érzem, hogy belőled még bajom lesz…
– Tudod, igazából úgy képzeltem, hogy ezt az információt finoman adagolom be neki…
– De miért Russel? Miért nem volt ez így jó? – istenem, most egy ilyen szex után vágjam a képébe, hogy mert a hozzám legközelebb álló ember volt!? Tényleg, milyen érdekes, hogy ha mi összeveszünk, annak szex a vége… Most is itt fekszünk meztelenül, a feje a hasamon, jobbra fordított fejjel fekszik, és engem néz.
– Mert nagyon jó barátok voltunk, és eléggé megviselte az elveszésem.
– Ezt abban a fél percben láttad, amiről beszélt?
– Hát kb. többet a halálom után nem nagyon találkoztunk.
– Szeretted?
– Persze. Mint minden barátomat.
– Nem úgy értem. Szerelmes voltál belé?
– Erre nem lehet jó választ adni.
– De lehet őszintét.
– Miért akarod tudni? Nem mindegy? Itt vagyok, a tiéd vagyok, miért számít egy másik életem?
– Mert a másik életed épp most sétált be az újba.
– Hülye.
– Valld be, hogy szerelmes voltál belé.
– Miért gondolod, hogy így van?
– Mert ha nem lettél volna, azt mondod: „Belé? Meg vagy te húzatva?” – na igen, van benne valami.
– Jó, az voltam. Egy ideig. Elmúlt.
– Értem. Meglátogatod? – a haját cirógatom. Kezdem magam egy erotikus töltetű vallatáson érezni, ahol a vallatóm mellein kalandozó kezeim kissé zavarnak a koncentrálásban.
– Minek? Két nap alatt felkel, és nekiláttok kiképezni – vagy lepecsételni, mint Jake-et.
– Ugyan, ennek szinte nincs is esélye.
– Dehogy nincs. Senki nem tudja, milyen természetű ereje van, és hogy képes lesz-e egyáltalán kontrollálni.
– Majd meglátjuk. Most tudod mit szeretnék?
– Mondd – szereti, mikor mosolygok. Most is végighúzza a hüvelykujját a számon, majd idemászik, és megcsókol.
– Aludj velem, amíg lehet.
– Azt hiszem, ez a kérésed megvalósítható.
– Remek – mosolyog, a vállamra hajtja a fejét, és így alszunk el. Legalábbis Ő. Valahogy, nem tudok nem Nicolera gondolni. Arra, mi volt vele, mi lesz vele, mi lesz abból, ha egyszer le kell ülnöm dumálni vele…. Semmi, megteszed. Aha, mintha az olyan könnyen menne. Szóval, hogy őszinte legyek, félek. De ez így is marad, amíg meg nem teszem. Szóval, marad az, hogy most ezen rágom magam, vagy alszom. Én alszom. Ha Nicole holnap felkel, úgyis lesz min rágódnom, kettő helyett is.
Na igen, Nicole két napja egyhuzamban alszik. Furcsamód mostanában csend van, nem igazán történt semmi amióta őt behoztuk, remélem még egy ideig így is marad. Edzek Alex-szel és Kale-lel, Alexszel rúnahasználatot, Kalelel kardforgatást gyakorolunk. Elég durva dolgokat tud, Alexnél is sokkal jobb, pedig Alex sem kispályás, néha még mindig meg tud verni. Kale-t viszont én még soha nem nyomtam le, de ami késik, nem múlik, egyszer úgyis a torkára rakom a kardhegyet. Mint most… a fenébe. Pedig majdnem megvolt, de nem elpiruettezett a szemét? Na mindegy, két fordulatból alsóvágás, egészen leviszem a pengéket, majd egy hirtelen mozdulattal a nyaka felé kapok, de a reflexeit nem lehet kijátszani.
– Russel, barátom, ez kardforgatás, nem pedig ping pong! A beetetés itt nem jön be – esküszöm, a büszke vigyora majdnem idegesítő, de pályán kívül iszonyatos nagy arc. Remek társaság, mindenben otthon van kicsit, szóval, rohadt jó vele szórakozni. Persze mikor a torkomnál a kardja éle, az annyira nem szórakoztató.
– Nyertél, hányadszor is?
– Hányszor harcoltunk?
– Menj a fenébe! – összevigyorgunk, majd elindulunk egy jót zuhanyozni. Az edzőtermekhez külön fürdő van építve, én a zuhanyzást mégis jobban kedvelem, mint pucér pasikkal egy medencében áztatni a… azt. Meg más, nem emberekkel azt, ami nekik van. Hála az égnek a Nosferatukat ide nem engedik be… Undorítóak egytől egyig. A zuhany alól kilépve talál meg a hírnök. Mi a fenéért alkalmaz Ventari 15 évesnek látszó küldöncöket? Ráadásul ez csaj. Édes istenem! Na mindegy, a törölközőt magamra csavarva hallgatom meg ahogy vérvörös arccal elszavalja a Ventari által rábízott üzenetet:
– Nicole Qiuncy felébredt, várunk az irodámban, Ventari.
– Miért engem?
– Uram, részletekbe nem avattak be!
– Vettem, megyek. Csak hadd öltözzem fel.
– Természetesen uram!
– Kösz, hogy megengeded… – a stílusom lehet kicsit becsmérlő, de nem bírom, ha nálam fiatalabbak pattognak nekem. Sosem bírtam. Persze azért van egy korhatár, egy-két év belefér, de ne egy öt évvel fiatalabb! Vagy akár hat… Szépen, felöltözve elindulok, majd egy laza füstté válással magam mögött hagyom a hölgyikét. Nem látom hogy néz, nem is érdekel. Nem szoktam itt teleportálgatni, de ha sietek, hát legyen. Végül is várnak… Azért még ledobom a cuccom a szobámban, majd onnan ugrok Ventari ajtaja elé, hogy megkapjam a magamét. Már épp ideje volt… Alex ül bent, Nicole és Ventari, úgy látom, mások nem igazán vannak itt. Nicole úgy néz, mint aki kísértetet lát.
– Igen, kísértetet látsz. Igen, abbahagyhatod, hogy így nézz rám.
– Alex…
– Russel – nem akarom, hogy bárki is Alexnek szólítson.
– Mindig is bírtad ezt a nevet.
– Már így is hívnak. Nem remek?
– Olyan, mintha évek óta nem láttalak volna.
– Három-öt évet öregedtem, mire felébredtem, bár nem telt el túl sok idő.
– Láttam, hogy rádomlik a barlang. Hogy kiásnak, elvisznek. Láttam anyádat zokogni a temetéseden. Én is zokogtam… – komolyan elszorul a szívem, ha belegondolok. De még komolyabb bosszúvágyat érzek az iránt, aki ezt elkövette…
– Rám omlott a barlang. Meghaltam. Megjártam a poklot, visszajöttem – hú, de keménynek hangzik. Végül lekerül az álca, és szóról szóra mindent elmesélek, ami azóta velem történt. Sorban, halál, feltámadás, beilleszkedés, élet építés, Alex húzza a száját annál a résznél, amikor elmesélem, hogy szedtem össze pénzt arra, amit megvalósítottam, de vigyorog, mikor a találkozásunkról beszélek. A buli, a motorozás, az egyetem, a sikítószellem, aztán ide. Kiderült, mi vagyok, hogy működöm, és hogy tudom működtetni magam, hogy milyen életet élek most, hogy hogyan jutottam idáig, minden. Döbbenet, hitetlenség, rémület, újra döbbenet, ezek váltják egymást az arcán. A tengerkék szemei hol mosolyognak, hogy könnyekkel telnek meg. Szóval, így telik az a másfél óra, amit szájkiszáradásig végigpapolok.
– … szóval, így találtam rád is – a melóról szóló részt hagytam a végére.
– Nem is kerestél.
– Halott vagyok az összes ismerősöm szemében, a családom szemében, és a világ szemében. Alex Draughty nem létezik többé, és gyűlölöm, hogy ezen a beszélgetésen újra végig kell mennem veled úgy, mint velük. Már nagyon unom, hogy sulykolnom kell másokba, ki is vagyok.
– Ne haragudj…
– Nem a te hibád.
– Sajnálom, hogy így alakult.
– Azt sajnáld, ha nem fogod megtanulni, hogy irányítsd a képességed.
– Tessék?
– Mint mindenki másnak – veszi át Ventari a szót – neked is meg kell tanulnod, hogy urald azt, amit kaptál. Szerinted hogy robbantottad fel a buszt?
– Elment az orrom előtt. Elképzeltem, ahogy felrobban a hátsó része, és felrobbant.
– Tessék? – na ilyen könnyű dolgunk sem volt még.
– Azt tudtam, hogy erős képzelőerőm van. Néha előfordult, hogy bámultam srácokat, és koncentráltam, hogy nézzenek rám, rám néztek. Most csak simán elképzeltem, hogy felrobban a busz. Felrobbant.
– Jó – állok fel – képzeld el, hogy leesik a kezem.
– Meg vagy te húzatva Alex?
– Russel, és nem. Alex, légyszi a késed!
– Tudod, hogy útálom, mikor ezt csinálod!
– Kell egy kis demonstráció – levágom a kisujjam. Nicole sikít, a kezem vérzik, Alex rosszallóan rázza a fejét. A kezem füstté válik, a levágott ujjal együtt. Összekeveredik, majd az eredeti, hibátlan kezem van ott, ismét.
– A rohadt… – Nicole-t még nem láttam ekkora szemeket mereszteni.
– Szóval, most képzeld el, hogy leesik a karom. Kezem, vagy amit akarsz, csak ne… – rávigyorgok. Visszanevet, naná, hogy érti miről beszélek. Alexre pillantok, egy villanásnyi sötét felhő suhan át a szemén, de lehet, hogy csak képzelődöm. Mindenesetre elég, hogy abbahagyjam a nosztalgiázást, és a jelenbe kerüljek.
– Nos, Sebastian, gondolkoztál az ajánlatomon? Sebastian… Sebastian! – a rohadt életbe ki rugdos… A rohadt életbe! Mi a fenét keres ez itt? Kapkodva, botladozva felugrom, és próbálok minél messzebb kerülni hallótávolságon belül attól, akit most látok. Hajszálcsíkos fekete öltöny, kosfejes bot, lakkcipő, fekete haj… és az a hang. A süvítő, szívbe markoló hideg, ami a hangjából árad… Erre ébredni… A rohadt életbe is, mivel érdemeltem ezt ki?
– Tehát, gondolkodtál az ajánlatomon?
– Milyen ajánlaton? – arra nagyon is jól emlékszem, milyen ajánlaton… Az életem azért cserébe, hogy pokollá tegyem a fia életét… valami mégis arra késztet, hogy…
– Mi késztet arra, hogy hazudj nekem, Sebastian? Láthatod, hiába való – hát ez remek, olvas a fejemben. Mi lesz még itt? Rémségek, átváltozom, boszorkányok, gólemek, gondolatolvasók, a rohadt életbe!
– Nyugalom. Mindenre magyarázatot kapsz, amint eljutsz oda, ahová el kell jutnod. De először, menj el ide… – egy cím. White Plains. Hol a fenében van az a White Plains?
– Úgy gondolom, nem fog gondot okozni, hogy kitaláld.
– Én is.
– Remek. Igazán remek. Mikor odaérsz, tudatni fogom, mit kell tenned. Várni fognak. Tudják, ki vagy. Te pedig megteszed, amit tenned kell.
– Egyáltalán, ki mondta, hogy benne vagyok az üzletben?
– Ezen a ponton, Sebastian, már nincs választásod – ahogy távolodik, az alakja sötét árnyékká mosódik el, és mielőtt befordulna az utcasarkon, eltűnik az árnyak között.
2 hozzászólás
És a folytatás? Hisz ez még befejezetlen.
Tetszik a történet, a is ahogy megfogalmazod. Az előforduló trágár szavaknak is úgy érzem megvan a helyük.
A váltás viszont nekem túl hirtelen, amikor egyik szereplő szemszögéből a másikéba lépsz át. Viszont jó hogy így meséled a történetet, és nem bújsz a mindentudó narrátor álarca mögé.
A folytatás az utolsó rész feltöltése óta várat magára. Nem tudom, mennyi van kész. Most kedvet kaptam folytatni, lehet, még ma este kijegyzetelem az eddigi részeket, hogy ne keveredjek el, és felvegyem a saját történetem fonalát. Örülök, hogy végigolvastad.