Japán látomás

Kényelmesen ülök, egyedül a szobában. A kicsi ablakon át almafa selymesen zöldellő leveleit látom. Vidáman játszadozik rajtuk a nyári szellő. Gyengéden legyezgeti, rázogatja, borzolgatja őket könnyedén, pajkosan. A fa mögött a pajta fala, a másik almafa- melyet nem látok az ablakból- leveleinek az árnya keveredik a láthatóval. Különös, szép kép ez. A zöld és az árnyak összetett mozgása magával ragad. Egyre elmélyültebben nézem bájos mozgásukat. Egyszercsak meglátom bennük a japán szabadtéri színpadot. Négy kecses oszlop, színes madártollakkal, illatos bokrétákkal teleaggatva. Észre veszem a színészeket is. Mozdulatlanok. Dermedtségükben mégis érzékelem az abbamaradt mozdulataikat. Rajta kaptam őket a pillanat végén, tudom miről szól a játék. Alig maradtam le valamiről. Kíváncsian nézném a folytatást. Reménytelennek tűnik, mégis várok, hátha tovább játszanak. A gésa kimonóban tündököl, ébenfekete haja kontyba tűzve. Sötét szeme az előtte térdelő férfira villan. Karjuk megemelve, kezük a levegőben, egymástól néhány centiméterre… Vajon épp most köszönnek el egymástól, vagy ez lesz az első ölelésük?
A ragyogó kék égen magányosan vonul el egy dacos felhő. Elhaladtában vakítón villog a napfény az almafa halkan megzizzenő levelei közé szökve. A fény átszalad a színpadon is. Ragyogása mosolyt csal a gésa tűzpiros ajkára. Fejét kissé oldalt hajtja, aprót lép, s finom ujjai elérik a férfi erős kezét. Folytatódik hát a darab! Elérkezik az a varázslatos pillanat, mikor látom is és játszom is. Egyszerre nézem, és alakulok át gésává. Finom kezemre csókot lehel szerelmesem, erős keze átölel.
Kéz a kézben sétálunk át a ligetbe. Hogy szomjam oltsa, gyümölcsöt tép, s édes levét számba csorgatja. Kedvem lesi, simogat, s becéz. Csókja lobogó tűz, éget a szenvedély.
Lovát hozza, csak úgy nyereg nélkül felültet rá, mögém pattan. Vágtatunk! Arcunkba nevet a szél. Mindentől távol elérünk a folyóig. Ingét ledobja, nadrágját térdig feltűrve gázol a hűs vízbe. Napbarnított széles válla feszül, izmos karja rándul. Dárdája végén megakad a vacsoránk- egy ficánkoló halacska. Tüzet gyűjt és már süti is. Az ízletes falatokat lecsipegeti a gerincről, úgy adja számba, nehogy szálkát nyeljek.
Nyugszik a nap. Nyomában már fészkelődik a sötétség. Hajam kibontom, kimonóm leveszem. Tiszta testünket csak az éj fedi, és virágágyunk illatos leple. Időtlen, édes ölelkezésünket megszakítja a friss, sürgető reggel.
Mennie kell. Résnyire nyíló szánk még összeér. Egymásba leheljük szerelmünket.
Mennie kell! Szívem ketté tépem, egyik felét tenyeremen nyújtom felé. Hófehér meztelenségem forró, vörös vérem áztatja.
Szép így meghalni a színpadon!