Játék az idővel (címlap)

Shain-föld…
Amikor először hallottam róla, hitetlenkedtem, mint mindig, ha Csaba dol¬gairól volt szó. Nem volt könnyű a fivéremmel, állandóan az álom és a valóság mezsgyéjén kóborolt, és túlságosan sokszor tévedt át a határon ahhoz, hogy komoly emberek komolyan vegyék. Már pedig akkoriban, mikor először mesélt titokzatos útjairól, én még komoly embernek számítottam. Ennek megfelelően ügyet sem vetettem hóbortjaira. A helyzet 1997 októberében — vagy inkább novemberben? a pontos dátumra már nem emlékszem — változott meg, mikor is egy igen különös esemény zavarta meg szürke mindennapjaim. Egy levelet találtam az íróasztalomon. Egy levelet, melyet — elvben — Csaba írt és küldött el nekem…
Hogy mi ebben a különös?
Nos, Petry Csaba, kit a körülmények szerencsétlen összjátéka a bátyámmá tett, pontosan nyolc perc harminckét másodperccel korábban látta meg…
…no nem a napvilágot, mert oda engem vittek ki előbb…
…a szülő szoba hideg neonfényeit. Magyarán a fiú az ikertestvérem. Ha most valaki e tényből arra következtet: elválaszthatatlanok voltunk, legalább akkorát csalódik, mint én, amikor — úgy két-három évvel korábban — kézhez kaptam az üzenetét, melyben kifejezetten megtiltotta, hogy részt vegyek unokaöcsém temetésén. Csaba legkisebb fiát bölcsőhalál vitte el. Akkoriban már legalább három éve nem beszéltünk, levelet sem váltottunk, mondhatni: minden kapcsolatot megszakítottunk egymással, ezt azonban ennek ellenére túlzásnak éreztem. Mégsem mehettem el a temetésre. Kötött a szavam. Csaba különcségeit ugyanis nem a harag vagy a testvérek között hellyel-közzel természetessé, de legalábbis mindennapossá váló ellentét, viszály táplálta. Nem. Csaba — nem sokkal azután, hogy kikeveredett a börtönből, ahová oly sikeresen „nyomozta be magát” — egy különös világba menekült. Meg tudtam érteni. A valóság nekem sem tetszett. Csaba álmai azonban…
Ha csak önmagát keverte volna bele a dologba, talán elnézem neki. Csakhogy ő magával sodorta feleségét, gyermekeit, és egy közös, gyermekkori emléken felbuzdulva engem is. Igazából ez sem vert volna földhöz, ha csak álomról lett volna szó. Csakhogy — ezt két nappal a levél elolvasása után már pontosan tudtam — Csaba képzelgése sokkal valóságosabb volt, mint a bennünket körülvevő anyagi világ.
Ugye, ezt most nem értik? Semmi baj! Az elején én sem fogtam fel belőle egyetlen szót sem. Őrültségnek tartottam az egészet, s nevettem, ha szóba került. Aztán végigböngésztem a levelét:
„Egyetlen, aranyos öcsikém!
Nyolc perc harminckét másodperc jogán öcsikézhetlek. Tehetem ezt annak ellenére, hogy jellemünkből fakadóan, sokkal alkalmasabb volnál az idősebb testvér szerepére. Korábban sokat nevettünk ezen. Most inkább sírnék. A sors különös fintora, hogy ha akkor nem sietek annyira e koszos — vagy inkább mocskos? — világra, most én ülhetnék fényűző dolgozószobámban, ébenfa íróasztalom mellett, s olvashatnám, azt, amit így írni vagyok kénytelen. A szereposztás ennek ellenére nem véletlen, s hogy végül is idekeveredtem, elhamarko-dottságom méltó büntetése.
Midőn e levelet olvasod, én már halott leszek, de legalábbis minden jel erre vall majd. Ne ijedj meg! És főleg: ne ítélj a látszat alapján! Ha elhalálozásom hírét vennéd, azonnal kerekedj fel és látogasd meg a világ jósfáját. Ha nem emlékszel a történetre, elárulom: a fa az öreg Zubolyák Feri bácsi portáján állt, hátul a kertre nyíló kiskapu előtt. Tizenhat évvel ezelőtt, egy — mára talán rég elfeledett — mese hatása alatt ennek a kérgébe szúrtuk be a bicskáinkat. Emlékszel testvérkém a mesére? Ha netán elfeledted volna, íme a lényeg: Vízi Péter és Vízi Pál a világ jósfája alatt:
“No, öcsém – szól Péter –, itt kétfelé válik az út, váljunk el mi is egymástól. Merre akarsz menni, jobbra-e vagy balra?
Azt mondta Pál, hogy ő jobbra megyen.
– Jól van öcsém – mondotta Péter –, akkor én balra megyek. De előbb a késünket szúrjuk belé ebbe a fába, s ha majd valamelyik visszakerekedik kettőnk közül, huzza ki a másiknak a kését. Hogyha fehér víz folyik ki utána, az azt jelenti, hogy a másik él és jó dolga van. De ha piros vér folyik, az a másiknak a halálát jelenti.”
Nos, Öcskös! Itt az ideje, hogy kihúzd azt a kést a fából! És nem reménykedj! Vér fakad majd a penge nyomán…
Figyelj jól, egyetlen fivérem! Azt a fát rég kivágták! Ne törődj vele! Menj el, és keresd meg. Ott áll ma is a kiskapu mellett! Bicskáinkat rég megette a rozsda! Nem számít! Ott találod majd, ahová beszúrtuk. Ha valóban így lesz, és valóban vér fakad a penge nyomán, hagyj hátra csapot, papot, s gyere el hozzánk! Mindenki azt fogja hinni, én tértem vissza. Ennek így kell lennie. Ha kiderül a turpisság, te is belebuksz a játékba, ezt pedig szeretném elkerülni. Vízi Péter sorsa valamennyire determinál. Azaz van némi esélyed, hogy győzz! Én majd szurkolok neked. Mást nem igen tehetek érted. Ha mindez kevés lenne, olvasd el a meséd. Tudod, a jelszó: Vízi Péter, Vízi Pál!
S két dolog a végére. Helyre kell hoznod, a hibámat. Ez egyébként szinte magától értetődő. Emellett szeretném, ha az egészet meg is írnád. Ehhez találsz megfelelő háttéranyagot a gépemben. Használd egészséggel.
A másik: be kell fejezned Licaj Vuv történetét. Ez talán még az előzőnél is fontosabb. Több embernek megígértem. Elsősorban Tóth Sanyinak. Juttass el hozzá egy példányt. Örülni fog neki…

Két kérés, mely tulajdonképpen egy; az első hozza magával a másodikat: menjek végig azon az úton, amelyi-ken ő elbukott, és fejezzem be Licaj Vuv történetét.
A levél nem hagyott nyugodni, bár eleinte idétlen tréfának tartottam, egészen addig, amíg meg nem találtam a fát, a bicskákat. Azt már mondanom sem kell: próbára tettem a szerencsém, s persze vér folyt a penge nyomán. Nem hittem a szememnek. Csak álltam, mintha földbegyökerezett volna a lábam…
Jártak már úgy, hogy hosszú-hosszú évek múltán visszatértek gyermekkoruk színhelyeire? Hogy az egykor gyümölcsfákkal szegélyezet poros út helyén, kopár járdán és szürke aszfalton botorkálnak, s a piciny tornácos háznak nyoma sincs, van ott ellenben egy kétemeletes, tetőteres villa, mely építése során szerencsésen találko-zott a pénz, az igénytelenség és az ízlésficam? Igen? Akkor el tudják képzelni, mit éreztem, amikor megpillantottam az öreg Zubolyák portáját. Nyoma sem volt már a kiskertnek, hogy a kapuról ne is beszéljek, s persze az öreg eperfa sem állt már az udvaron…
Elnevettem magam…
– Csaba, Csaba! – vigyorogtam gondolatban – Mit sem változtál!
És ekkor a szemem sarkából megpillantottam a fát. Mintha kígyómart volna meg: sarkon perdültem. Az udvar kétségtelenül megváltozott. A sarokban, az új csodaháztól legtávolabb feltűnt a régi szőlőlugas. Igen! S a kerekes kút is! Döbbenten dörzsöltem meg a szemem. Bár ne tettem volna. Amíg nem figyeltem oda újabb részletek kerültek elő. Olyan volt, mintegy montázs: a tegnap szép lassan, fokozatosan bújt elő a ma vékony törékeny máza alól. A ház lassanként alakult át, mintha a régi tornácos házikó nehezen bírt volna a kacsalábon forgó palotával. Képzeljék csak el! Az emelet húzta a legtovább. A földszintnek már nyoma sem volt, a tetőtér is megadta magát, de az emelet ott lebegett a semmiben. Aztán egy gólya szállt le az öreg kéményre, s megtörte a varázst. A járda, a bitumen, a csicsás kőalapú kovácsoltvas kerítés, a háromszintes épület, a garázs, a kibetonozott udvar, mind-mind odalett. Helyüket gyermekkorom jól ismert fái, virágai, poros-sáros útjai foglalták el. S persze ott volt a kert, a kertkapu s az eperfa. Benne a bicska. Úgy tetszett, csak az imént szúrtuk oda. Igen! Még Csaba nevetgélését is hallani véltem. Megráztam a fejem. Még a karomat is megcsíptem. Semmi. A kép maradt. Gyorsan a fához léptem, s kihúztam Csaba bicskáját. Vér fakadt pengéje nyomán. Zsebre tettem, és rohantam a kocsimhoz. Fogalmam sincs mikor értem vissza a mába. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a lépteim ütemesen koppannak az aszfalton. Megálltam.
– Csak álom lett volna? – kérdeztem magamtól félhangosan. Nem kellett kivennem a bicskát a zsebemből ahhoz, hogy tudjam: nem…
…Csaba házában leírhatatlan rendetlenség fogadott. Szívem szerint mellékelnék róla egy fényképet, csakhogy az óta kitakarítottam, így aztán az olvasó képzeletére kell bíznom a dolgot. A számítógép a szoba legeldugottabb sarkában állt és persze nem férhettem hozzá az adataihoz. A bátyám jelszó mögé rejtette az írásait.
Három órán keresztül próbáltam feltörni a kódot. Sikertelenül. Aztán elővettem Csaba levelét. Hátha találok benne valamit.
Nos, találtam…
…A jelszó: Vízi Péter, Vízi Pál…
…egy mondatot, mely végre megnyitotta előttem a könyvtárakat. Nagy élmény volt mondhatom! Behívtam az első szöveget, s majd kiugrottam az ablakon…
…Ha most itt vagy, az azt jelenti, hogy jártál a fánál és elhoztad a bicskát. Ott kell lennie a csikkzsebedben, a kabátod bal oldalán, a szíved felett. Ha másként volna, szedd a nyakadba a lábad, és menekülj! Ez esetben ugyanis más vitte el azt a kést, de erre gondolni sem akarok!
Döbbenten tapogattam meg a jelzett helyen lapuló zsebkést, s olvastam tovább:
Emlékszel, öcsikém? Amikor eljátszottuk a magunk nagy jelenetét, ott a fa alatt? Ha szerencsénk van, most úgy érzed, mintha köd szállna fel múltunk e darabjáról. Igaz? Mond, hogy úgy érzed! Vagy legalább gondold azt! Tudni fogom, s megnyugszom: még nincs veszve minden…
De hisz az is én voltam!
…szenvtelenül, mintha olvasná, vagy bemagolta volna, a következőket mondja nekem: – Jól van öcsém, akkor én balra megyek. De előbb a késünket szúrjuk belé ebbe a fába, s ha majd valamelyik visszakerekedik kettőnk közül, húzza ki a másiknak a kését. Hogyha fehér víz folyik ki utána, az azt jelenti, hogy a másik él és jó dolga van. De ha piros vér folyik, az a másiknak a halálát jelenti.”
És e pillanatban megértettem: Csaba szemével látom a történteket. És persze ekkor már azt is tudtam, mit fogok mondani — mit mondott Csaba — a következő percben:
– Menjünk öcsém! Vár az ebéd. De annyit azért elárulhatok: mire visszajövünk az én bicskám már nem lesz a fában.
Igen, így történt. Aztán Csaba felnevetett, én pedig lopva visszafordultam a kertkapuból, s döbbenten láttam: kése valóban nem nincs ott, ahová alig egy gondolatnyi idővel azelőtt beszúrta. Emlékszem, napokig töprengtem rajta: hogy csinálta…
Megráztam a fejem és ismét a képernyőre emeltem a tekintetem. A gép játszott velem! Esküszöm! Mintha olvasott volna a gondolataimban:
Köszönöm, öcskös! A bicska legalább nálad van. Őrizd meg, s vigyázz, rá ne jöjjenek a turpisságra! Mától kezdve te vagy én, anélkül, hogy közben én te lennék!
Ez alatt pedig az alábbi cím következett:

Játék az Idővel

Utána az ajánlások: "Feleségemnek, aki immár tizedik éve hűséges társam, Tóth Sanyinak, akivel együtt tettük meg az első lépéseket, míg el nem értük az “Őrület határá”-t. Bátor Sas¬nak, akiből Licaj Vuv lett, és nem utolsó sorban Osonó Hiúznak, aki se nem Peter Crisz, se nem Carsz, de hogy ki is igazán, az maradjon az én titkom…"

Majd némi magyarázat: "Első Shain-földi expedíción 1979-80 körül vettem részt. Készítettem is róla néhány heve¬nyészett vázlatot, melyek többé-kevésbé pontos képet festenek akkori önmagamról, és azokról, akikkel együtt utaztam. Néha elgondolkodtam azon, milyen jó is lenne e vázlatokat egységes szerkezetbe foglalni, de valahogy soha sem került rá sor. Később aztán újra megfordultam e csodálatos földön. Legutóbb 1997 szeptember 1-én, iskolakezdéskor. Ekkor bukkantam e kéziratra. Átolvasása után néhol belejavítottam, s kiegészítettem… …az előjáték és a közjátékok az én kezem munkái… – …de a történet egészén nem változtattam semmit, noha néhol úgy éreztem, az eseményeket én magam másképp értelmezném. Mégis, most úgy gondolom, pontosabb és teljesebb beszámolót magam sem készíthettem volna, bár akik velem tartottak minden bizonnyal mást láttak, és jobbik esetben képzelgésnek, rosszabbikban azonban koholmánynak tekintenék ezt az elbeszélést, mely – véleményem szerint – többé-kevésbé pontos krónikája mindannak, amit tapasztaltam, és amiről szól, megtörtént, vagy meg fog történni.

PETRY CSABA
…melyet több mint ezerhatszáz oldalnyi anyag követett. Átrágtam magam az egészen és töredelmesen be kell vallanom: az elején semmit sem értettem belőle. Mintha kínaiul írták volna. Később — nem sokkal az első Shain-földi utazásom előtt – én magam is rábukkantam a kéziratra. A dolog meglepett, mert Csaba mindig számítógépen írt. De akkor még nem tulajdonítottam különös jelentőséget az egésznek. Többek között azért sem, mert bár a kézirat és Csaba jegyzetei ugyanazokat az eseményeket taglalták, mégis számos apró eltérés akadt köztük. Eleinte azt hittem, hogy a bátyuskám elővette valamelyik ifjúkori zsengéjét, és megkísérelte kijavítani, egységes szerkezetbe foglalni. Csak miután magam is hosszan elbeszélgettem az öreg Sarban-kaival, döbbentem rá az igazságra. Nos, ettől vált számomra személyes kérdéssé a történet befejezése.
Csaba az első könyv végéig jutott el, a második könyv vázlata többé-kevésbé kész volt, a harmadikba pedig csak bele-belekapott. A kézirat viszont csak az első könyv anyagát tartalmazta. Ebből kellett gazdálkodnom. Nos, úgy gondoltam, az elején tartom magam Csaba idézett álláspontjához, és Sarban-kai elbeszéléséhez ragaszkodva írom meg a történet első harmadát, emiatt címét „Délvidékről” „A kézirat”-ra változtattam. Az előjátékot és a közjátékot, valamint Sarban-kai elbeszélését eredeti formájukban meghagytam. Ez¬zel megtettem az első lépéseket, s hamarosan én is eljutottam a történet színhelyeire. Utam nem volt könnyű, de most be kell valljam: sokkal nehezebbre számítottam. Hogy miért? Aki kíváncsi rá, meg tudhatja az itt következő három könyvből, mely ennek az útnak a rövid, vázlatos összefoglalása:

I. könyv
A kézirat