Játék az idővel Előjáték I/2

Január 29. 20 óra 22 perc.
Csendes este volt. A III. számú Mezőgazdasági Kutatóintézetben a biztonsági őrökön kívül látszólag nem tartózkodott senki. A vaskos épületek sötétbe burkolództak. Csak a kertészeti laboratórium üvegházaiból szűrődött ki némi fény, s a zárt kapukat világították meg reflektorok. A biztonsági szolgálat fegyveresei ekkor fejezték be szokásos esti körútjukat. A porta felé tartottak. Egyikük a kilincsre tette a kezét, amikor a kopott, szürke sportkocsi a bejárathoz gördült. A hirtelen felvillanó fénycsóva elvakította őket. Egyikük a pisztolyához kapott, ám ekkor a kocsi lámpái kialudtak.
– Elnézést, Ian, nem tudtam, hogy épp itt vagytok! – hajolt ki a sofőr az ablakon.
– Dr. Crisz! – ismerte fel az érkezőt a fegyverét markoló őr. – Maga aztán alaposan ránk ijesztett.
– Látom – mutatott a fegyverre Crisz. – Csak nem akart rám lőni?
– Azt hittem, megtámadnak minket.
– Ki a fene támadna meg egy mezőgazdasági kutatóintézetet? – nevetett Crisz.
– Aki olvas újságot, és tudja, mi minden fér bele a mezőgazdásági kutatásba – lépett ki a fényre Smith, az őrparancsnok. A felvillanó fényszórók csalták elő szolgálati helyéről. – Meg kell értenie a fiúkat dr. Crisz!
– Hogyne! Értem én őket. Mint ahogy magát is. Nem lehet kellemes abban a tudatban ellátni a szolgálatot, hogy valami szörnyű méreggel kísérleteznek a hátuk mögött.
– Nem erről van szó, uram! Ha látta volna az esti lapokat, maga is tudná…
– Nocsak?
A parancsnok a zárhoz lépett, és gyors mozdulatokkal bepötyögtette a nyitókódot. A kapu kitárult. Az őr kimért léptekkel indult a kocsi felé. Crisz nem várta meg, hogy odaérjen, kiszállt az ülésről, és elé sietett.
– Mi történt?
– Nézze át ezeket a cikkeket!
Crisz átvette az újságot, és átfutotta a főcímeket. Jól sejtette. Módszeresen hozzák nyilvánosságra az állomás féltve őrzött titkait. – Ettől az anyagtól jó néhányan pánikba eshetnek. – gondolta – Sietnem kell. Tán kevesebb az időm, mint hittem. – Valakinek eljárt a szája – fűzte hozzá a gondolataihoz fennhangon.
– Tehát igaz? – kérdezték szinte egy emberként az őrök.
– Részben.
– Uram! – kapta ki az őrparancsnok Crisz kezéből az újságot. – Ha annak, amit ezek a szemetek összefirkáltak, csak a fele igaz, itt olyan botrány lesz…
– Felesleges folytatnia. Nagyon jól tudom, mi lehet e cikk következménye. Az intézetet bezárják. A kormány sose adna pénzt ilyen kutatásokra, legalábbis nyilvánosan…
Crisz felemelte a fejét, mélyen a parancsnok szemébe nézett, s aztán csendben folytatta: – Legjobb lesz, ha tartják a szájukat. Híreszteljék azt, hogy a sárgák új vegyi fegyverének ellenanyagát állítjuk elő. Ezt ugyan senki sem fogja elhinni, de egy időre talán félrevezeti a szaglászókat.
– Egy időre! – az őrparancsnok elkeseredetten köpött egyet. – Pedig jó állásnak tűnt.
– Nem hiszem, hogy munka nélkül maradna, Kapitány – mosolyodott el Crisz. – A kormány nem csak egy mezőgazdasági kutatót üzemeltet. – Azzal a kocsi kulcsokat az egyik őr kezébe nyomta. – Legyen szíves, vigye ezt a tragacsot a helyére. Innen gyalog megyek.
– Várjon még, uram! – szólt az induló Crisz után Ian. – Maguk ezt komolyan gondolták?
– Mit?
– Ezt az intézetet. Tényleg azt hiszik, hogy lehet az időben utazni? Mint mondjuk egy villamoson?
Crisz elgondolkodva meredt maga elé. – Ez jó – gondolta –, mint egy villamoson. – Kevés híján felnevetett, de aztán erőt vett magán. – Nem – nyögte ki végül –, ezt senki sem gondolta komolyan, Ian. Egészen másról van szó…
– De még mennyire, hogy másról, Ian, ha tudnád, ha csak az igazság egy morzsáját sejtenéd…
– Akkor meg mire jó ez az egész?
Crisz mélyen az őr szemébe nézett. – Érdekes játék csupán. Rejtvény. Matematikai feladvány. Valami, amit meg kell oldani…
…titok, amit meg kell fejteni…
…és, Istenemre, közel jutottam a megoldásához. Nagyon közel. Még egy hét, és eredményt fogok felmutatni. Persze, ha hagyják.
– Uram! – emelte fel Ian az újságot. – Itt az áll, hogy emberekkel kísérleteztek. Szerencsétlen, bepalizott alakokat ültettek a gépeikbe. Hazudtak nekik. Megölték őket…
– Nagy a tét, Ian, az emberélet pedig olcsó. Ha végére érünk a programnak, senki sem lesz kíváncsi rá, milyen árat fizettünk a sikerért.
– Értem – motyogta Ian, de ezt Crisz már nem hallhatta. Szinte futva igyekezett a kutatóintézet lejáratát rejtő harmadik üvegház felé. Bosszantotta a helyzet. Valaki köpött. Kellemetlen. Vizsgálat vizsgálatot követ majd. Persze, ha el nem tussolják az ügyet. Hogy is mondta az előbb: „nagy a tét, az emberélet pedig olcsó.” Ha csak egy szokatlanul jó szimatú újságíróról lenne szó, nem volna miért aggódnia. Persze ha gond van, Rolfe kiszámíthatatlan. Bárkit feláldozna a program sikeréért. Akár őt is, ha ezzel időt nyerhet. Sajnos azonban a helyzet ettől sokkal rosszabb. Valaki durván beavatkozott a dolgok menetébe. Egymás után hozta napvilágra az állomás legféltettebb titkait. Crisz biztos volt benne, ha a fickó pontosan tudná, mi is zajlik a háttérben, nem lenne ilyen magabiztos. Sőt, moccanni sem merne. Különösen, ha azt is megértené, milyen messze jutott Hinessei. De a szerencsétlen nem tud semmit. Egy-két lényeges dolgot megsejtett, de semmi több. Ez alapján pedig rá lehet ismerni. Semmi kétség, Tom adta le a drótot a lapoknak. Nyilván az ugrás előtt. De ennek most már nincs jelentősége. Tom nem fog visszatérni. Akár így, akár úgy a terve kudarcba fullad… – Crisz belépett a felvonóba, magára zárta az ajtót, és megnyomta a -3 szintet jelző gombot. Ha nem lett volna ilyen szorult helyzetben, nevethetett volna a dolgon. A főnökei, az igaziak odaát, nem azt várták tőle, hogy megoldja az időutazás problémáját. Sőt, David Rolfe sem akart tőle semmi ilyesmit. Hogy mégis elérte, csak véletlen. Hab a tortán. Valami, ami senkinek sem jó, esetleg neki magának. És ezzel az adott pillanatban elégedett is lehet. Tud utazni az időben. Pontosan oda és akkorra ahová és amikorra csak akar. Erre a tudásra azonban senkinek nem volt szüksége. Az otthoniak azt akarták, hogy Paul programját szerezze meg, ami sokkal többet jelentett volna egyszerű időutazásnál. Rolfe pedig… Nos, David Rolfe csak fedőtörténetnek alkalmazta. Kétszeresen is. Egyfelől, hogy kettősügynökként szolgáltasson ki valamit, amit ők adnak a kezébe. Másfelől, ha esetleg valaki rájönne a turpisságra, még maradjon a látszat: Crisz, s persze Paul csapata az időutazáson dolgozik.

Crisz neki támaszkodott a fülke falának. – Jól eltervezett játék – suttogta maga elé. Akkor ott abban a pillanatban megértette, ha az első perctől a feladatára, a tényleges feladatára koncentrál, nem ússza meg élve. Rolfe rég elkapta volna. Csakhogy őt tényleg érdekelte a matematikai feladvány. Azonosult Crisz szerepével, sokkal jobban, mint ahogy a főnökei szerették volna…

Négy évvel korábban
David Rolfe többször is egyeztetett az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával. Több szempontból is szerencsés lett volna, ha Criszt a beszervezése ellenére alkalmazzák a III. sz. Mezőgazdasági Kutatóintézetbe…
– Őt már ismerjük – érvelt. – Tudjuk, hogy mit várnak el tőle. Ha elengedjük, küldenek valaki mást. Egy ismeretlent, akit ki kell szúrnunk…
– Mintha korábban azt mondta volna, a fiú nem akar kémkedni…
– Ez így igaz. Nem fog a másik oldalnak dolgozni, de erre nem is lesz szükség. Mi vesszük majd át a szerepét…
– Hamis információkkal akarja traktálni őket?
– Valódiakkal. Ki kell szolgáltatnunk egy kevésbé fontos programot…
– Hogyan?!
– Valamit, ami nem olyan lényeges, mint Paul kutatásai…
– Baromság…
– Nézze, uram! Véleményem szerint már az is elég ok egy háborúra, ha csak megsejtik, mivel foglalkozunk. A bizonytalanság csak ront a helyzeten. Nem látják át a programot, nem tudják, megvalósítható-e. Fogalmuk sincs, milyen messzire jutottunk. Részmozzanatok ismeretében elemzik a helyzetet. Könnyen pánikba eshetnek…
– Nem értem…
– Ha pontosak az értesüléseink, odaát úgy vélik, Paul időutazáson dolgozik. Ez túl veszélyes. Csak egy lépés választja el őket az igazságtól. Rájöhetnek. Ezt nem hagyhatjuk, ennyi az egész.
– Mit akar tenni?
– El kell hitetnünk velük, hogy az időutazás csak maszlag, és Paul valójában a Skynet-program vezetője…
– Ha jól értettem, maga kiszolgáltatná az ellenségnek a Skynetet?
– Nagy halat csak értékes csalival foghatunk…
– Ebben akár egyet is érthetünk. De van itt még valami…
– Ezt a kérdést már többször átbeszéltük, Uram.
– Nekem is úgy rémlik. És persze, látom, szentül hiszi, hogy a fiú az, akinek mondja magát.
David Rolfe három DVD lemezt dobott az asztalra. – Talán nézze meg ismételten a felvételeket, Uram!
– Éppen ez az Tábornokom! Láttam a felvételeket. Peter Crisz él-hal ezért a munkáért. Láttam a szemén. Ezt nem lehet megjátszani. Paul megnyerte magának a fiút. Egyébként a szakértőinknek is ez a véleménye. Ha a srác csak fele olyan tehetséges, mint amilyen lelkes, néhány év és kezünkben lesz az időutazás kulcsa. És ez a lényeg. Éppen elég lenne Crisz kutatásait kiszolgáltatni. Hadd ugrálgassanak odaát előre az időben. Úgy sem érnek vele semmit. Semmit az égadta világon…
David Rolfe gúnyosan elmosolyodott. – Ugrálni az időben. Eleinte csak előre, ahogyan a nagykönyvben írva vagyon. És utána? Utána mi lesz? Az ellenfeleink két perc alatt felismerik, hogy ennek az ugrálásnak semmi gyakorlati haszna nincs. Előre küldünk valakit, aki nem tud visszajönni, aki nem tud üzenni sem. Mit gondol, tököt hordanak azok odaát a fejük helyén? Megvan a magukhoz való eszük. Ha a dolgok mélyére néznek, rájöhetnek, mire is megy ki a játék valójában. A következő pillanatban pedig atom robban majd a III. sz. Mezőgazdasági Kutatóintézet felett.
– Ez csak feltevés…
– Több annál uram, sokkal több. Higgye el! Azt hiszem, így is túl sokan tudunk arról, mit is kutat Paul, mire juthatunk a kész programmal. Nem hagyhatjuk, hogy más is megsejtse.

…Valóban nem hagyhatták. Ez végül is hatott. A nemzetbiztonsági tanácsadó engedett. Most már nem volt semmi akadálya, hogy Crisz felvegye a kapcsolatot az ügynökökkel. Elsőként a fal összekötő jelentkezett. Vele nem volt sok dolga. Megbeszélték hol is milyen időközönként hagyja a jelentéseit. A többiről ez esetben Rolfe gondoskodott. Aztán hamarosan jelentkezett egy nő is. Egy nő, aki két éves T-modellt akart vásárolni…

Crisz magában jót mulatott a helyzeten. Két helyre is jelentett, mégsem gyanakodott rá senki, senki az égadta világon. Ha csak az igazi főnökei nem. Mert hogy három évig semmi említésre méltót nem derített fel. Fogalma sem volt, mit akar Paul. Igazából nem is érdekelte. Csak a saját kutatásai izgatták. Néha ugyan sürgették odaátról, de nem túl vehemensen. E diszkréció lehetett az oka, hogy Crisz nem erőltette meg magát, csak várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön. És ez volt a szerencséje. Rolfe ugyan teljesen biztos volt az ítéletében, de ezzel együtt rajta tartotta a szemét. Elég lett volna egyetlen apró jel, hogy komolyabb ellenőrzésnek vesse alá. Ha csak egy kicsit komolyabban érdeklődik Paul témája iránt. De nem. Crisz ugyan gyakorta felkereste Hinesseit, de mindig csak a saját problémáival. Ezekről a megbeszélésekről rendszeresen felvételt készítettek, amit aztán szakértők sora elemzett. A fiú soha semmi jelét nem adta annak, hogy más is érdekli, mint az időutazás. Rolfe elégedett volt. Paul egyre közelebb jutott a célhoz, odaát láthatóan bekapták a csalit. Horgostul, botostul, csónakostul – ahogy egyszer megfogalmazta. S a dolog valószínűleg ennyiben is maradt volna, ha nem jelenik meg az állomáson egy újabb szereplő…

A legtökéletesebben kidolgozott játszmát is felboríthatja egy nem várt mozzanat. Valami, amire senki sem számított. A III. számú Mezőgazdasági Kutatóintézetben több ilyen váratlan fordulat is szerepet játszott a végkifejletben. Egyfelől Crisz, aki megszállottan kutatta az időutazás lehetőségét. A múlttal nem foglalkozott. Csak a jövővel. Úgy vélte, ha elméletük helyesnek bizonyul, bármekkora időszakadékot átugorhatnak. Így minden mást feledve csak e problémának szentelte minden idejét és erejét. Nem tévesztett meg senkit, végig önmagát adta. Emiatt nem is gyanakodott rá senki. Másfelől Rolfe, aki magának akarta Paul eredményeit. Ez valahol magától érthető volt, hiszen a vágyott eredmény csak egy embert szolgált, azon osztozni nem lehetett. Erről mindössze hárman tudtak. A nemzetbiztonsági tanácsadó, Paul és természetesen maga Rolfe. Paul ugyanúgy megszállottja volt e kérdésnek, mint Crisz a magáénak. Tőle nem kellett tartani. A tanácsadó pedig… Nos, ő csak addig volt hasznos, amíg a hivatalában maradhat. Ha az Elnök elveszítené a választást, veszélyessé vált. Rolfe természetesen gondolt erre. A tanácsadó különgépe, a teljes stábbal a fedélzetén egy hideg téli éjszakán, nem messze a keleti partoktól a jéghideg tengerbe zuhant. A balesetet senki sem élte túl. És a játék e ponton vett újabb fordulatot. Valaki érdeklődni kezdett a projekt iránt. Valaki a háttérből. Azokból a körökből, ahonnan a mindenkori elnököket irányították. Rolfe nem tudta ki lehetett az. Ha tudta volna, talán megkockáztat egy újabb merényletet. De akárki is állt a háttérben, láthatatlan és felismerhetetlen maradt. Rolfe tehát, más választása nem lévén, ellenfele bábuit ütötte le. A második ügynökének elvesztésekor a szürke eminenciás taktikát váltott. Nyíltan kezdték vizsgálni az intézetben folyó kísérleteket. Két párhuzamos eljárást is folytattak, s bár mindkettő szerencsésen zárult, Rolfe érezte, borotvaélen táncol. Elég egy apró hiba, és a kutatásokat leállítják. Nos, a Tábornok fogta az üzenetet. Továbbra is kereste a téglákat, ám ettől kezdve sokkal óvatosabban bánt a gyanús elemekkel. Ilyen körülmények között került Tom Saliven a programhoz. Rolfe sokáig nem tudta eldönteni: tégla-e az új srác, vagy csali…

Ami a legszebb az egészben, Tom sem tudott erről semmit. Csalinak küldték, természetesen. Tom nem volt kimagasló tehetség, egy valamihez értett csak: el tudta adni magát. Három helyen is dolgozott, mielőtt Crisz mellé helyezték. Mindhárom esetben egy-egy kutató vezetőasszisztense volt, és miden alkalommal úgy alakult, hogy a sikeres kutatás után ő aratta le a babérokat. Pontosan ezért esett rá a választás. Néhány hét alatt pontos képet alkotott magának az intézetről. Sokkal jobb hírszerző lett volna belőle, mint a főnökéből. Vágott az esze, mint a borotva, s miután őt nem izgatták matematikai problémák, minden figyelmét elsődleges céljainak szentelhette. Megvolt a maga elképzelése az intézet, s benne a saját jövőjéről. Most sem akart mást, csak jó formaidőzítéssel, vagy egy kis csalással, vinni a bankot, s bezsebelni a sikerért járó elismerést, s persze a díjakat. Úgy vélte, a nevéhez fűződő sikeres időutazással egyaránt megalapozhatja hírnevét és vagyonát. Terve majdnem tökéletes volt, mindössze egy apró mozzanatot értett félre. Már az első pillanatban feltűnt neki, hogy Paul kutatásainak vajmi kevés köze van az időutazáshoz. Paul Hinessei – vélte Tom – saját egyéni terveit valósítja meg közpénzen. Az időutazás csak álca. Fedőtevékenység, mellyel csak Crisz csoportja foglalkozik. Persze Paul önmagában semmire sem mehetne, ha David Rolfe nem támogatná. Tom e feltevésre alapította tervét. Csakhogy meg sem fordult a fejében, hogy nem Rolfe osztja a lapokat ebben a játszmában. Ez később végzetes hibának bizonyult…

Január 29. 20 óra 28 perc
A lift nagyot zökkenve állt meg a harmadik szinten, pontosan 85 méterrel a felszín alatt. Crisz várt néhány másodpercet. Mintha azon töprengett volna, visszaforduljon-e. Baljós előérzet gyötörte. Nem félelem, nem. Valami egészen más. Utóbb gyakran gondolt e pár pillanatra, és sohasem tudta megmagyarázni, mit is érezhetett. Nem is értette. Később, sokkal később, midőn szembesült a végzetével, arra gondolt, ott, akkor, lent az állomás mélyén előre látott mindent: pontosan tudta, mi fog történni vele, hová vezet majd az útja. Mintha egy éles fénysugár világította volna be előtte az idő végtelen folyamát, rámutatva a leglényegesebb mozzanatokra. Persze lehet, hogy mindez csak utólag magyarázza így az ember. Akár így, akár úgy, egy dolgot biztosan tudott: ha nincs az az érzés, minden másképp alakul. Igen. Mintha elvesztette volna a józan eszét, hagyta, hogy az események sodorják. Talán nem is volt más választása…

Két évvel korábban
Különös. Crisz életében minden jelentős sorsforduló január 29-én következett be. E dátum végigkísérte útján. Néha úgy érezte, taszítja előre, felkapja, mint valami hatalmas szélroham, és elsodorja. Azon a bizonyos éjszakán, amikor végre elérhető közelségbe került a viszonylag biztonságos időugrás, ezt is álmodta. Végeláthatatlan levegőfolyam repítette át az idő végtelen szakadékán. Az ébredés után ugyan alig-alig tudott visszaemlékezni erre, de a lényegen ez mit sem változtat. Még szinte fel sem ébredt, már ott ült a gép előtt. Átfutott néhány számsort, ellenőrzött egy segédprogramot, és két perccel később már a kezében volt a kulcs. Egy óra múltán a valóságban is megkísérelhette volna átugrani azt a szakadékot. Tom másnap értesült Crisz eredményeiről. Számba vette a lehetőségeit, és úgy érezte, végre elkezdheti a nagy játszmát…

Január 29. 20 óra 35 perc
Crisz végigsétált a kihalt folyosón. Az előérzete még mindig nyugtalanította. Látott valamit. Valamit, amit nem kellett volna, ami egyszerre töltötte el rémülettel és reménnyel, ami egyszerre volt fenyegető és megnyugtató. A szakadékot látta, ugyanúgy, mint aznap álmában. S még valamit. Egy alakot talán a szakadék szélén, és egy testet öltött árnyat lenn a mélyben, de a következő pillanatban már nem emlékezett rá. Talán így védekezett. Kirekesztette magából a látomás valóságát, hogy megőrizhesse józan eszét. Csak az érzések maradtak, az egyre tompuló benyomások. Mégis, ezeknek köszönhetően a gépterem felé vette útját, holott eredetileg a szobájába indult. Csak jóval később, amikor végiggondolta az utolsó órák eseményeit, értette meg e mozzanat jelentőségét. E pillanattól kezdve már nem volt teljesen ura saját akaratának. Elhívták, és ő vállalta hivatását. Szabadon, minden külső kényszer nélkül. E hitében soha senki és semmi nem ingatta meg, annak ellenére, hogy nem emlékezett az elragadtatása tartalmára és körülményeire.

Egy évvel korábban
Tom december körül állt elő a bizonyítékaival. Majdnem egy évig kutatott David Rolfe és Paul Hinessei után. E téren sokkal sikeresebb volt Crisznél. Igaz, nem látott bele a tábornok kártyáiba, de nem is ez volt a célja. Kompromittálni akarta az intézet vezetőit. Kiderítette, hogy emberekkel is kísérleteznek, és azt hitte, ennyi elég is. Felfedezésével egyenest Criszhez rohant.
– Komolyan gondolod, hogy e vádak igazak? – kérdezte Crisz, miután végiglapozta az iratokat.
– Különben nem mutattam volna meg neked.
– Ez így teljesen értelmetlen. Tény, hogy Paul szigorúan titkos kutatásokat folytat, de kétlem, hogy ez állna a háttérben. Nézd, Tom! Paul nem elmebeteg, David Rolfe még kevésbé, biztos, van valami értelmes oka a cselekedeteiknek…
– Paul elvileg éppúgy az időugrás lehetőségeit kutatja, mint mi.
– Te is tudod, hogy ez maszlag! Ha azt kutatná, már rég célhoz ért volna. Sok esetben a segítségével jutottunk túl egy-egy nagyobb akadályon. Egészen másról lesz szó. Emiatt értelmetlen mindaz, ami ezekben az iratokban áll. Leginkább olyan koholmánynak tűnik, amivel egy jó hírű professzort szeretnének megrágalmazni.
– Tréfálsz? – hökkent meg Tom.
Crisz figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Azt állítod, hogy Paul az utóbbi két-három évben végzett kísérletek során, több mint hatvan ember halálát okozta, viszont nem tudod, mi lehetett a kísérletek célja…
– A jelek szerint Paul olyan programmal akar utazni az időben, amelynek igen nagy a térbeli szórása. Ez az oka a sok balesetnek.
– Ugyan! Paul ismeri a számításainkat. Ha akarná, másodpercek alatt kiküszöbölhetné ezt a hibát.
– De nem teszi!
– Akkor nem akarja. Talán térben szeretne utazni. Teleportálás…
– Így sem áll össze a kép. A három éve tartó kísérletsorozat eredményeképpen már ki kellene tudnia számítani az érkezés pontos helyét, idejét. Paul képes lenne erre, mégsem teszi. Szándékosan pusztítja a “nyulakat”.
Crisz elnevette magát. – Paul megszállott, de bizonyos mértékig valamennyien azok vagyunk. Viszont nem áldozná fel értelmetlenül az embereket. Értelmes célnak kell lennie a háttérben. Ha bizonyítani akarsz valamit, ezt kell megtalálnod. – Crisz elgondolkodva nézett Tomra. – Vagy mindaz, amit leírtál, hajítófát sem ér – fűzte hozzá csendesen.
– Majd meglátjuk – gondolta Tom, és felvette a dossziét az asztalról. Dühös volt. Alig tudta féken tartani az indulatait. Jó emberismerőnek tartotta magát, s most mégis csalódnia kellett. Az a Crisz, akit ő ismert, először felháborodott volna, hogy aztán kézbe vegye a dolgot, s leleplezze Paul mesterkedéseit. Igen, a számításaiban Crisz hozta volna nyilvánosságra a terhelő adatokat. Az életben azonban másként alakult. Tom lenyelte ma mérgét. – Meg fogom tudni, mi áll a háttérben – mondta mosolyogva, bár eszébe sem volt, hogy erre vesztegesse az idejét. Egyszerűen változtatni fog a dolgok menetén, más szerepet oszt Crisznek, valami olyasmit, ami sokkal kellemetlenebb lesz a számára. Valami ilyesmi járt a fejében, midőn kifelé indult az irodából. Már a kilincsen volt a keze, mikor Crisz megszólalt mögötte: – Egy dolognak szeretnék még utánanézni. Kölcsönadnád néhány napra azt a dossziét?
Tom vállat vont, visszafordult, lerakta az asztalra az iratokat, majd köszönés nélkül távozott. Crisznek ez fel sem tűnt. Betáplált néhány adatot a számítógépébe, majd végigfuttatott egy ellenőrző programot. Miután végzett, saját kutatásaival is összevetette az eredményt. Lassan összeállt a kép. Még egyszer átnézett mindent, majd felugrott az asztaltól. Tom után rohant, de nem érte utol. Vállat vont, és visszaballagott a szobájába. Most már biztos volt a dolgában. Teljesítette a feladatát. Még aznap este jelentette az eredményt feletteseinek, és kérte, engedélyezzék a hazatérését. Persze nem teljesítették a kérését. Sokáig nem is válaszoltak neki. Január 29-én este kapta meg a következő utasítást:
„Szerezze meg a kész programot!”