Látom, rendes fiú ez a Trivor. A hármas már ott virít a lap tetején. Most mit csodálkoztok? Ha olvasni nem is tudok, a számokat azért csak ismerem! És mi ez a sok áthúzott szöveg? A közbevetések? Én meg azt hittem, ennyit rontottál. Meg is akartam jegyezni, hogy mire való az olyan iskola, ahol írni sem tanulhat meg az ember. No, de elég a fecsegésből! Töltsd ki a sörömet Florisz, hadd folytassam a történetem.
Clarson sejtése igaznak bizonyult. Von Lee szemetvetett Alkára. Szomorú, de így van. Ilyen idők jártak akkoriban. A házasság szentsége szintúgy Sharonisten ajándéka volt, de a Gonosz ezt is ki kezdte. Hiába jegyezte el Clarson a kedvesét, hiába tűzték ki az esküvő napját. A kitüntetett figyelem ára mégiscsak Alka lett. Bár meg kell hagyni: A Kapitány megadta a módját:
– A nyári vásárra hozzátok be a lányt Sadánba! De érintetlen legyen ám, mert különben… – hallanotok kellett volna ezt a hangsúlyt! Néha, ha Suha majmol, már-már sikerül neki olyan hangot kiadni. De az sem az igazi, az én rekedt suttogásom pedig meg sem közelíti azt a jeges sziszegést, amit Von Lee hallatott.
– A lány a mennyasszonyom! – próbálkozott Clarson, az ezüstlovagok vezérét azonban nem hatotta meg. – Tudom – vetette oda foghegyről, miközben megvetően végigmérte a legényt. – Tudom – ismételte meg hidegen –, adok is neked egy esélyt. A nyári játékokon megvívhatsz érte. Már ha nem félsz a scoortól, kölyök.
Clarson nem félt. Az élete fabatkát sem ért Alka nélkül. De hát, aki csak egy pillantást is vetett a lányra, megértette őt. Ti láthattátok. Igaz, idős volt már akkor, mikor találkozhattatok vele, de sokat megőrzött korábbi szépségéből. Ám nem is ez volt a legfontosabb. Kérjétek csak meg azt a szélhámos Jorkanest, beszéljen egy kicsit a nagyanyjáról! Ódákat fog zengeni az öregasszonyról, s én mondom — bár nagy hantás a fiú —, nem tud olyan szépeket hazudni Alkáról, hogy az túlzásnak tűnjék! Bizony! Így hát képzelhetitek mit érzett Clarson, s mennyi minden megfordult a fejében. Tán még a szökés is, s biz’ Isten, meg is kockáztatta volna, ha nincs Carsz.
Az Idegen másnap reggel jelentkezett Skarennél. – Munkát keresünk – mondta még a kapuban. Furcsa helyzet volt. A gazda kint állt az erődszerű tanya palánkja előtt, közvetlenül mellette két fia. Mindegyikük kezébe kard, balta, fokos, vagy valami hasonló. A három jó barát velük szemben ült a lován. Carlav és Sudaca mereven, mint akik karót nyeltek, Carsz egy kissé előre dőlve, már-már bizalmasan közel hajolva Skarenhez.
– Nincs szükségem senkire! – morogta az öreg. Sejthetitek milyen állapotban volt szegény. Az előző nap adta el a lányát. Haragudott az egész világra: Clarsonra, Vormenre, Von Leere, de legfőképp önmagára. – Jobban teszik, ha odébb állnak! – fűzte még hozzá, s hátrált egy lépést. Carsz utána léptetett.
– Gondolja meg jól! Vadászok vagyunk és harcosok. Nem kérnénk sokat. Szállást, ételt és italt…
– Ami vadra szükségem van, elejtem magam! Harcosból meg túl sok kószál errefelé. Elegem van belőlük! Mindenkiből! Magukból is! Takarodjanak! Tűnjenek el innen!
Carsz elgondolkodva bólintott. – Így is jó – dörzsölte meg az állát egykedvűen, s már fordította is vissza a lova fejét. Skaren ekkor vette észre a nyeregtáskára akasztott fegyvereket.
– Scoorok! – kiáltotta és felemelte fokosát.
– Azok voltak, míg éltek – bólintott Carsz, ügyet sem vetve az öreg fegyvereire. – Itt bóklásztak a tanya körül.
– A scoorok? Hogy lehet ez? Von Lee védelmet ígért.
– A Kapitány? – Carsz látszólag nagyon csodálkozott. – És te bedőltél neki? Hiba volt. Az ezüstlovagok nem védenek meg a scoortól. Tőlük tudom. Ők egy kicsivel többen voltak, mint mi, így nem bánthattuk őket, de kihallgattuk, miről beszélgettek. A két titkos társaság szövetséget kötött. Vezetőik talán épp most hangolják össze a terveiket…
– Gazemberek! – lépett elő dühtől vöröslő fejjel Clarson.
– Azok – bólintott mosolyogva Carsz. – De ezen nincs mit csodálkozni. Kutyából nem lesz szalonna…
– Mit akartok? – kérdezte az öreg Skaren. Most már komolyan gyanakodott a három lovasra. Kik vagytok, és mit akartok?
– Mondtam már: szolgálatot keresünk. Vándor zsoldosok vagyunk.
– Vándor zsoldosok? Te liet hatalmi jelvényekben pompázol, bár látom rajtad: nem vagy közülünk való, az egyik társad sliven főrendnek öltözött, a másikhoz hasonló öltözetű alakot so’ se’ láttam még. Kik vagytok, és mit akartok.
– A barátom Sharonisten lovagja. Radör, Drien Coor rendjéből – mutatott Carsz Carlavra. – Rendes, megbízható ember. A másik valóban sliven főrend. San-too örököse. Sudaca, a Sliven folyó menti törzsek egykori főnöke.
– És te?
– Beszéljenek helyettem a fegyvereim – oldotta le magáról a köpönyegét az Idegen. A hatás nem is maradt el. Skaren felsikoltott, amikor meglátta a gyémánt markolatú kardot. – A fegyverek! Siron őrizte őket! Hogy kerültek hozzád?
– Nem hiszel a szemednek, öreg?
– Minden évben akadtak önjelölt hősök, vagy inkább őrültek, akik Sharonisten követének hazudták magukat. Amelyiknek volt esze, s ismerte annyira magát, hogy tudja: csupán önáltatás az egész, soha sem merészkedett odáig, hogy igényt tartson ezekre a fegyverekre. De mindig akadtak olyanok, akik megkísérelték kiemelni rejtekéből a gyémánt markolatú kardot. Borzalmas kínok közt pusztult el mindegyik…
Carsz lassan, vontatottan kihúzta kardját a hüvelyből. – Olyan veszélyes volna? – kérdezte ártatlanul.
– Szentségtörő! – ugrott előre Skaren, de az utolsó pillanatban megtorpant. – A vásár! – ismerte fel az Idegent. – Maga állította meg Vorment! – Hirtelen térdre hullott. – Carsz! Carsz! – suttogta áhítattal.
Ne nézzetek rám ilyen értetlenül. Valamennyietekben folyik egy kis liet vér, s minden bizonnyal ismeritek annyira a legendákat, hogy megértsétek, mit érezhetett Skaren, amikor végre megértette: kivel áll szemben. Az ő története is elkezdődött, s volt esélye…
…hogy a jó oldalra álljon. Fel is fogadta a három ismeretlent. Hogyne fogadta volna fel. Tudta jól, mit jelent Carsz jelenléte, nem úgy mint ti. Ha most belépne közénk, észre se’ vennétek. A ti bajotok. Mindenkinek végig kell mennie a saját útján. Ha nem teszi értelmetlenül él és pusztul el. Skaren azonban jól választott. Igaz, sokáig maga se’ tudta milyen jól…
Carsz egyébként igazat mondott. No, nem abban, hogy kihallgatta az ezüstlovagokat. Hogy ezt megtette-e avagy sem, máig is titok. Én legalábbis nem tudom. Akár igaz is lehetett. Annyi azonban bizonyos, hogy Vormen és Von Lee valóban találkozott aznap:
…Honnan tudom, honnan tudom? Nem mindegy! Tudom és kész! Mint ha csak ott lettem volna. Vormen…
…nyugtalannak látszott. Fel-alá járkált a teremben. Néha vetett egy pillantást testőreire. Nyolcan álltak szemben a Kapitány hat emberével. Csakhogy míg az ezüstlovagok teljes harci díszben pompáztak, ők fegyvertelenek voltak. Von Lee viszont jeges nyugalommal ült a középen álló asztal mellett. Jobb kezét az asztallapján, balját kardja markolatán nyugtatva. Ha ebből arra következtettek, hogy balkezes volt, tévedtek. Mindkét kezével egyformán jól harcolt, ha úgy hozta a sors. De most egészen más járt a fejében:
– Nem hiszem, hogy egy büdös paraszt miatt össze kellene ugranunk – vetette oda foghegyről, mire Vormen megtorpant, s lassan, szinte észrevétlenül felé fordult.
– Azért szervezted e találkozót, hogy ezt elmondhasd? – kérdezte hidegen.
– Ennyit magadtól is tudnod kellett volna – felelt a Kapitány még mindig közönyösen. – De úgy látom, valami igen megfeküdte a gyomrod, s még a józan eszed is elvette – folytatta mosolyogva, s itt rövid hatásszünetet tartott; Vormen azonban — a várakozással ellentétben — nem ugrott, összeszedte magát, arca kisimult, nyugtalanságát mintha elfújta volna a szél; Von Lee elismerően bólintott –, remélem azonban, csak rövid időre – fejezte be a gondolatot.
– Nem először vétettem a törvény ellen, nem is utoljára. Esztelenséggel nem vádolhat senki. Pontosan tudtam, ki mire készül, s az esélyeimmel is tisztában voltam. Ezzel a farkasbőrbe bújt alakkal nem számoltam, ez igaz. De szerintem ti sem. Ki ez a fickó? Hogyan vett rá, hogy beleköpj a levesembe? Clarson halott ember, csak még nem tud róla. Persze, azok után, ami történt, talán már sejti. Megölöm őt is, és mindazokat, akik segítik. Téged is, ha kell, Kapitány! Ne hidd, hogy biztonságban lehetsz, ha a scoor vérdíjat tűz a fejedre!
– Helyes! – tapsolt Von Lee. – Nagyon helyes! Ezt vártam tőled! Mégis csak elvette az eszed az a kölyök! Komolyan gondolod, hogy a bosszúd megéri, hogy egymásnak essünk? Ettől azért többre tartottalak.
– Nem tűröm, hogy az utamba állj!
– Eszembe sincs! Ha ez lett volna a szándékom, magam cselekszem, és nem bújok senki mögé! Fogalmam sincs ki ez a farkasköpenyes, s azt sem tudom, mit akar. De nem is érdekel. Ha akarod, öld meg! Clarsont sem védem. Akkor teszed el az útból, amikor tudod. Skaren viszont az én emberem. Hű szolga, rendesen fizet. Amíg fel tudom emelni a karom, neki nem eshet bántódása! Nincs választásom. Mivé lenne a birodalmam, ha híre megy, hogy hagytam felégetni a tanyáját, elragadni egy emberét? Ki bízna meg bennem azok után? A látszatot fenn kell tartanunk…
– A látszatot?
– Pontosan. Clarsont akarod? Egy szavadba kerül, és megkapod. Csak kérned kell.
– Csak így: kérem szépen? – csattintott Vormen a kezével.
– Csak így, egyszerűen – ismételte meg a mozdulatot Von Lee.
– Legyen! – a Renegát csengő hangon felnevetett. – Kérem szépen – hajtotta meg a fejét, miközben gúnyosan vigyorgott.
– Nyárközép napján, a nagy viadalon megkapod.
– Miért nem most?
– Mert most bent ül a tanyán. Onnan csak erővel hozhatnánk ki, ami enyhén szólva is, rossz fényt vetne rám. A nyári játékokon azonban itt lesz a fiú Sadánban, erről kezeskedem.
– Hogyan?
– Meg fog küzdeni a mátkájáért.
Vormen értetlenül nézett a Kapitány mélykék szemeibe, aztán mindent megértett, és elmosolyodott. – Ördögi! – csóválta a fejét.
– Akkor hát szent a béke? – nyújtotta felé Von Lee a jobbját.
– Szent a béke! – fogadta el a parolát a Renegát shatoni.
Ha egy csöpp eszetek is lenne, már most megérthetnétek Carsz tervét. De hát nektek ehhez kevés a sütnivalótok, meg nem is látjátok át a dolgokat. Mindegy, ugorjuk át a tavaszt s a nyár elejét, és nézzük meg mi történt a viadalon: Képzeljétek…
…el a városkapu előtt elterülő síkot. Ha kinéztek az ablakon, láthatjátok: a dombocska előtt elterülő tányér alakú horpadásra gondolok. Most kopárnak látszik, felverte a gaz, jobb oldalon a bozót is. Akkoriban tiszta gyep volt az egész. Bizony! Kaszálták is évente kétszer. Már amikor beért a sarjú. A nyári viadalokat az első kaszálást követően tartották, miután a szénát behordták a rétről. Körbe, a fák közötti tisztáson álltak a sátrak, a mutatványosok, pecsenyesütők vásárosok bodegái. Középen jelölték a ki a viadal színterét. Minket azonban ez érdekel a legkevésbé. Előre megrendezett dolog volt. Hivatásos harcosok mérték össze erejüket. Fogadni lehetett egyikre vagy másikra. Ma már nem látni ilyesmit, akkor azonban mindennaposnak számított e móka. A nyári viadal azonban a helytartó védnöksége alatt folyt, félig-meddig hivatalosan. A győztese pénzjutalmat kapott, de a vesztesek sem jártak rosszul. Ha ügyesek voltak, s felhívták magukra valamelyik előkelőség figyelmét, szép karriert futhattak be akár valamelyik magánseregben, de akár a birodalmi csapatoknál is. Ezért aztán mindig akadtak vállalkozó kedvű újoncok, akik itt tették próbára a szerencséjüket. Néhányan persze ráfizettek, a többség azonban elégedett volt. Ideértve a nézőket is. A bajnokok ugyanis megegyezhettek egymás között, de a szerencsevadászokra ebben nem számíthattak. Így aztán az emberek az esetek többségében valódi küzdelmet láttak, nem szépen koreografált harci táncot. Bár aki komolyabb izgalmakra szomjazott, a társaságok pavilonjait kereste fel. Azokban ugyanis vérre ment a játék. A scoor ilyenkor tartotta évi toborzóját. A jelölteknek pusztakézzel kellett küzdeniük…
Nem, nem egymással. Az túl könnyű lenne. Florisz ezt jobban tudja. Igaz, vén gazember! Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha azt mondom, szerény kocsmárosunk többször is részt vett ilyen küzdelemben. Úgy ám! Először, mert felvételért folyamodott, utána pedig, mert vétett a társaság törvényei ellen! Bizony, barátaim…
…ez volt a scooroknál az egyik legsúlyosabb büntetés. A jelöltek komolyan készültek a harcra. Tudták: az életük a tét, akárcsak ellenfeleik: az elítélt scoorok. S hiába voltak az előbbiek ötször annyian, volt olyan év, hogy az utóbbiak győztek. Igaz, Florisz. Nos, egy-egy ilyen esztendőben nem gyarapodott új taggal a társaság. De ne higgyétek, hogy csak a scoorok gondoskodtak látványosságról. Legalább ilyen izgalmas esemény tanúi lehettek akkoriban azok, akik az ezüstlovagokat keresték fel. Von Lee a folyó parti ligetben húzódott meg. Sátrakat nem állítottak, bodegák sem csúfították el a teret. Csak egy emelvény állt, mindig ugyanazon a helyen, egy földig hajló fűz árnyékában, s egy körülkerített porond várta a vakmerő jelentkezőket. Hogy kiket?
A Kapitányok szinte kivétel nélkül a környékbeli falvakból válogatták szolgálóikat. A szolgálat mindenre kiterjedt…
Ugyan, mi mindenre! Vén kecske vagy Suha, még se tudod, mire lehet használni egy ilyen fiatal leánkát? Ha meg tudod, ne értetlenkedj, hanem figyelj!
…Szóval, a szolgálat nem volt olyan könnyű, amint azt a mai erkölcsök alapján képzelnétek. De nem ám. A Kapitányok viszont nagylelkűek voltak. Megengedték, hogy valamelyik rokon, általában a báty vagy az öcs, esetleg a vőlegény megküzdhessen a testvéréért, illetve kedveséért. Sokra persze nem mentek e keggyel szegények. Általában holtan maradtak a porondon, vagy egy életre megnyomorítva, de azért akadtak olyanok is, akik szerencsével jártak.
Alka nem hitte volna, hogy ezek közé fog tartozni. Biztos volt benne, hogy Clarson — amilyen önfejű — harcolni fog érte, s a végén megölik. Kereste is a legényt a tömegben, de nem látta. Lassan ő került sorra, s még mindig semmi. Megkönnyebbült. Szerette a fiút, és sajnálta volna. Amikor a kikiáltó elordította a nevét:
– Alka! – és kirántotta a kis színpad közepére, mindenbe beletörődve nézett körül. – Még sem jött el – gondolta, s egy röpke pillanatig csalódást érzett, majd határtalan megkönnyebbülést. – Így talán túlélhetik mindketten – gondolta.
Von Lee nem értette a dolgot. Mérget mert volna venni rá, hogy Clarson itt lesz a viadalon, s mindent megtesz a lányért. Látta a szemén! S most tessék? Mi esett abba a kölyökbe? Elment a bátorsága? Tanácstalanul nézett körül. – Most mi lesz? – sugallta arckifejezése s mozdulata.
Vormen érezte, hogy baj van. Saját kezűleg akart leszámolni Clarsonnal. Oly annyira, hogy személyesen irányította a jelöltek ellen harcoló elítélteket. Ilyenre korábban nem volt példa. A rend vezetői, ha maguk vétkeztek is, nem folytak bele a küzdelembe. Vormen sem azért tette, hogy vezekeljen. Nem bizony! Szerette volna, ha a “selejtezés” — ahogy maguk közt nevezték a véres viadalt — véget ér, mire Alkát közprédára bocsátják. Nos, a célját el is érte, ott állt a porond szélénél, s várta, hogy végre feltűnjön Clarson. Ám a fiú nem volt sehol. A kikiáltó is bizonytalannak tűnt. Máskor már kétszer is rákérdezett volna. – Van-e jelentkező? – Most azonban csak a vállát vonogatta, aztán kérdőn nézett a Kapitányra.
Von Lee intett, hogy folytassa, mire fennhangon elordította magát:
– Ki akar megküzdeni, ezért a szukáért?
Vormen arra gondolt, megszerzi magának a lányt, s azon áll bosszút. Már ugrott is, amikor — ki tudja honnan — Carsz toppant a porond közepére.
– Mondjuk én – mosolygott szelíden, s – mintha fázna a nyári melegben – összébb húzta magán nehéz farkasprém köpenyét.
– Te? – ugrott fel Von Lee, kiesve a szerepéből. – Pont te? És miből gondolod, hogy sikerül elvinned a lányt. Még ha győznél is? Soha sem engednélek el vele! – intett a fejével Alka felé. – Egyedül semmire se’ mész!
– Miből gondolod, hogy egyedül van? – lépett elő Carlav kihívóan.
– Ó! – fonta keresztbe karjait a mellén a Kapitány. – Ketten vagytok! – gúnyolódott. – Így egészen más! Egy jött ment idegen és egy radör! Szép társaság. Ha Délen lennénk, feladnám a tervem, de északon vagyunk, barátocskám. Egyedül vagy! Nincs mögötted a rended! Épp oly kiszolgáltatott vagy, mint bárki más…
– Mondjuk én? – állt két barátja mellé Sudaca.
– Tudtam, hogy te sem lehetsz messze! – Von Lee még mindig magabiztosnak tűnt. – Tavasszal ti húztátok keresztül Vormen számításait. Csakhogy a Renegát felkészületlen volt. Én gondoltam rátok. Mit értek hárman háromszáz ellen? Szinte valamennyi ezüstlovagom itt van a porond körül. Kiben bíztok? Miben reménykedtek?
– A farkasprém erejébe – jegyezte meg Carsz, még mindig mosolyogva.
Vormen valamivel előbb értette meg mit is jelent mindez, mint a Kapitány. Villámgyorsan visszavonult. Az a néhány embere, aki vele volt észrevétlenül követte példáját.
– A farkasprém? – gondolkodott fennhangon Von Lee. – A farkasprém! – kiáltotta sápadtan. – Gahan hatalmi jelvénye! A lietek! – kapott a kardjához. – Rájuk építettél hát! – húzta volna elő a fegyvert. Mozdulatát azonban egy, a vállába csapódó nyílvessző szakította félbe. Felkiáltott fájdalmában, miközben visszarogyott székébe.
– Beszéljük meg a dolgot – javasolta Carsz, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. – Mi elvisszük a lányt, cserébe megkíméljük az életed.
– Ki vagy? Ki vagy te? – kérdezte az elhangzottakra ügyet sem vetve a Kapitány.
– Már tavasszal fel kellett volna ismerned. A köpeny, a fegyverek. Ha nyitott szemmel jártál volna…
– Felelj! Nairra! Válaszolj a kérdésemre! Ki vagy?
– Küldött, Idegen, Carsz. Válassz tetszésed szerint!
– Sharonisten hőse? – hitetlenkedett az ezüstlovag. – Az életre kelt legenda? És komolyan azt hiszed, hogy ennyi elég a megijesztésemhez.
– Ennyi talán nem – bólintott beleegyezően Carsz. De Siron ötszáz harcosa már minden bizonnyal – intett a folyó felé. Von Lee döbbenten követte tekintetéve a mozdulatot. A túlparton valóban ott sorakoztak a lietek. Ültő helyéből nem állapíthatta meg létszámukat, de ahhoz elegen voltak, hogy higgyen Carsznak. – Mire átérnek a folyón, halott vagy! – csóválta a fejét, mikor végre azt hitte, átlátja a helyzetet.
– Próbáld ki! – vont vállat közönyösen az idegen, s akkor a Kapitányba beléhasított a felismerés. A nyilat nem a folyó túlpartjáról lőtték! Az íjász az út környékén rejtőzhetett el. S valóban! Félkörben lovasok gyűrűje fogta körül az ezüstlovagok terét.
– Ha harcolni akarsz, csak rajta. Harcosaink pillanatok alatt a folyóba szorítanak, embereiddel együtt. Onnan pedig nincs kiút. Akit nem nyilaznak le, megfullad.
– Mit akarsz tőlem?
– Már mondtam: a lányt!
– Viheted! – adta meg magát, s intett a kikiáltónak: eressze el a lányt.
– Mond csak! – kiáltott végül a távozni készülő Carsz után. – Téged mindig ennyien kísérnek ezután?
Az Idegen elgondolkodva vakargatta tarkóját. – Nem – felelte végül értetlenkedve –, általában magányosan bóklászom a vidéken.
– Ebben bíztam! – nevetett kényszeredetten a Kapitány. – Találkozunk még barátom, s akkor… – Von Lee nem fejezte be a fenyegetést, de erre nem is volt szükség. Mindenki tudta, mire gondol. Még Carsz is. De nem törődött vele.
Na, mára ennyi elég. Ne gyerekeskedj, Tivor! Fáradt vagyok, s különben sem igaz, hogy mindig a legizgalmasabb résznél hagyom félbe. Tulajdonképpen még nem is igazán izgalmas e történet. Sőt! Majdhogynem unalmas. De na aggódj! Holnap már mozgalmasabb dolgok is szóba kerülnek!