(Kellemes itt nálad, Florisz! Ah! Már oda se’ figyelek, mit firkál ez a fiú! Lejegyzi minden szavam. Nem tudok olyan gyorsan beszélni, hogy megelőzzem. De nem is akarok. Hátha valaki hasznát veszi a tudományának…)
…Azt már bizonyára kitaláltátok, hogy a Délvidéki események egyik főszereplője L’Amantin volt. A másik Jolier. Őt legszívesebben karddal a kezében ábrázolnám, amint csapzottan, vértől csatakosan áll egy holttest felett…
Hogy kit ölt meg?
Ó, sok mindenkit. De egyik sem volt olyan keserves számára, mint az az egy! De erről majd a maga helyén ejtek szót. Most inkább Leakenről beszélnék. Ő is jelentős szerepet játszott az eseményekben, de főszereplővé csak később vált. Ha róla akarnék képet festeni, fekete ruhájában örökíteném meg, amint a táboruk köré ásott sánc poshadt vizén átgázolva siet egy asszony felé, egy asszony felé, akit megérintett a halál. Mögötte ott áll Siron és még néhány liet harcos. Valamennyien kifeszítik íjaikat. De nem lőnek. Tudják, a járványt engedik maguk közé, a járványt, ami maga a halál! Tudják, nem segíthetnek már a nőn, s a gyermekén sem. Még sem mozdulnak. Csak figyelik, amint Leaken komoran lépkedett az érkezők felé. A mezőn szerte szét halottak hevernek. Dögletes bűzt sodor feléjük a szél. S ők csak állnak némán. Várják, hogy beteljesedjen végzetük. Aztán Leaken eléri az asszonyt. Kiveszi a kezéből a gyermeket, és a társai felé fordul. Megtorpan. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Áll némán, s esdeklőn néz barátaira. – Lőjetek! – könyörög a tekintete. – Most lőjetek!
Igen! Ez volt Leaken nagy pillanata. De hol van az még! Azon az estén, midőn Charmane várának keleti tornyában állt, még semmi sem utalt arra, hogy egyszer majd a messzi északon életét adja egy gyermekért, s ezzel megtöri Nair hatalmát…
…Késő este volt. A derült égbolton sorra kigyúltak a csillagok, s a Fekete Hegyek kelet felé eső nyúlványai fölött megjelent a fogyó Hold sápadt sarlója. Leaken az imént ellenőrizte az őrséget, majd, miután mindent rendben talált, elgondolkodva nézett a távoli hegyek felé.
– Semmi. Még mindig semmi. – fordult a mellette álló őrparancsnokhoz
– Így van, Uram. Eddig még nem kaptuk meg a várt üzenetet. Ha kívánja fenséged, holnap hajnalban kiküldetek egy őrjáratot, hogy ellenőrizze a hírláncot.
– Felesleges. A lánc tökéletes. A késedelemnek Jolier az oka. Úgy látszik még mindig nem dőlt el semmi.
A főherceg egy biccentéssel elbocsátotta az őrség vezetőjét, majd elindult a lépcső felé. Ekkor azonban éles fehér fénycsóva szökött fel a keleti égboltra.
– Carson! – fordult a parancsnokához az egyik őr, megfeledkezve Leaken jelenlétéről – Itt az üzenet! Három fehér villanás, egy vörös, és vége, nem még egy fehér!
– Hallotta, Uram?
– Igen. Az őrszolgálatot befejezhetitek, több üzenet már nem jön. – Leaken elindult lefelé, majd hirtelen visszafordult. – Még valamit, Carson. A kapitányokat kéretem a Fehér-terembe. Egy óra múlva valamennyien ott legyenek!
Leaken eltűnt a sötét lépcsőházban. Carson a társaihoz fordult. – Hallottátok, nem? Kerítsük elő a kapitányokat.
– Nem lesz könnyű. Licaj Vuv még reggel kilovagolt. Azóta nem jött vissza. Kar Din a folyó menti Zöld toronyba van, a többiek pedig nyugovóra tértek.
– Hát ébreszd fel őket! – rendelkezett Carson. – Utána vágtass el a Zöld toronyba! Én megpróbálom előkeríteni Vuvot.
Leaken azonnal a Fehér-terembe sietett. A vár kihalt volt. Csak a két nagyobb folyosó kereszteződésében állt őrség. Tulajdonképpen erre sem lett volna szükség. Gonosz szándékkal senki nem juthatott be e falak közé. Mióta Leaken állt a rend élén csak egyszer merészkedtek be orvgyilkosok Charmane kapuján. Akkor sem őt vették célba, hanem Joliert. De ez is hat évvel ezelőtt történt. A főherceg nem ébresztette fel a szolgákat, leemelt egy fáklyát a folyosó faláról. Belépett az ajtón, sorra meggyújtotta a teremben elhelyezett gyertyákat, azután a fáklyát visszatette a helyére. Leült az asztalfőre, az előre odakészített kancsóból bort töltött magának. – Tehát megkezdődött, – gondolta…
…Tudjátok, Leaken valamikor tizenkét évvel korábban egy csodaszép nyári napon ebéd helyett egy agyaglapocskát talált az asztalán, rajta egy suta versike, vagy inkább csak egy mondat: a Legyőzhetetlen, a Bosszúállók, az Öregember, a Trónkövetelő, az Idegen, a Herceg és a Fattyú. Ha mind együtt vannak a szereplők, kezdődhet a Játék. — akkor tán ártatlan tréfának vélte a dolgot, s fogalma sem volt róla, mi minden kerekedhet ki ebből a Játékból. Ám másnap minden megváltozott, mert…
…másnap megtalálta a Legyőzhetetlent. Míg élt, sosem felejtette el azt a napot. Dor Skveen tajtékozva szedte össze embereit. L’Amantin elraboltatta az unokáját, Soltot és Dorven templomerődjébe hurcolta. Az öregnek akkor már senkije sem volt a gyermeken kívül. A fiát orvgyilkosok ölték meg. Lánya pedig, Solt anyja, nem sokkal a gyermek születése után eltűnt. Solt maga igen titokzatos körülmények között látta meg a napvilágot. Anyja szerint szellemek fiaként, a rossznyelvek azonban egész egyszerűen fattyúnak tartották. Dor Skveen nem tudott dönteni. A lelke mélyén szerette volna, ha a gyerek valóban egyszerű fattyú, s mindent megbocsátott a lányának. De kismamát mintha csak a föld nyelte volna el. Soha senki sem akadt a nyomára. Aztán két évvel később, amikor Solt betöltötte a harmadik életévét, Dorven papjai magukkal hurcolták az erődjükbe. Leaken tisztába volt azzal, hogy az öreg nem hagyja annyiba a dolgot. S valóban. Dor Skveen fegyverrel indult az unokájáért. Leaken – maga sem tudta miért –, csatlakozott ehhez az őrült vállalkozáshoz. Kétezer harcos indult meg az erőd ellen. Ez nyílt háborúval fenyegetett. Talán L’Amantinnak, aki csak nem rég teríthette magára a Birodalom egyik legfőbb méltóságának kijáró Ezüst Palástot, ez is volt a célja. De tervei kudarcba fulladtak. Azon a napon ítéletidő tombolt Dorven felett. Az iszonyú erejű szélvihar a radöröket is szétszórta. Csak másnap hajnalban verődtek ismét össze az erőd falai alatt. A látvány, amely fogadta őket minden képzeletet felülmúlt. Az erőd porig égett. Üszkös romjai csorba fogsorként meredeztek, és a kormos, helyenként még lángoló gerendák között ott játszadozott a hároméves kisfiú. Sértetlenül. Közelebb mentek hozzá. A környéken más élő ember nem akadt. Az erőd papjai mind elpusztultak.
És ekkor érte őket a második meglepetés.
A fiú mellett, a romok között egy csomag volt. A csomagban fekete fegyverek. A fekete szín a legyőzhetetlenség jelképe. Fekete övet csak az a radör hordhatott, aki felavatása óta egyetlen viadalban sem talált legyőzőre. Ezt csak a rend legnagyobbjai mondhatták el magukról. Drien Coor viselt először Fekete Övet, majd az unokája Sain Coor és dédunokája Scor. Azután hosszú ideig senki sem volt méltó e kitüntetésre, végül az utolsó örökös Loven Fort, Leaken apja kivívta viselésének jogát, de nem sokkal később orvul meggyilkolták. Elvileg Leaken is felcsatolhatta volna magára, de ő, mivel Solttal sohasem küzdött meg lemondott erről.
Egyszerre csak egy ember hordhatta azt az övet.
A fekete fegyverek jelentése azonban egészen más volt. Az övet ki kellett érdemelni, a fegyvereket azonban csak a kiválasztottak használhatták. Közönséges halandó hozzájuk sem érhetett. A fekete kardok pengéit különleges fémből kovácsolták még az őskorban. Könnyűek voltak, erősek. Hozzáértő ember kezében a legfélelmetesebb fegyverek. A vasat is kettévágták. A fekete íjak kétszer olyan messze hordtak, mint a közönséges testvéreik, s vesszeik szinte minden pajzson áthatoltak. Ma már nem tudtak ilyen félelmetes fegyvereket készíteni. Sőt! Azt, hogy ilyenek valaha léteztek csak a mondákból és a legendákból ismerték. S akkor egyszerre csak megjelentek a múltból, egy lerombolt templomerőd romjai között, egy mit sem sejtő kisfiú mellett.
Így bukkant rá Leaken a Legyőzhetetlenre. Solt sorsa ezután egy időre összefonódott az övével. A fiú származását többé senki sem merte kétségbe vonni. Az emberek különös tisztelettel néztek a felcseperedő legénykére. De aztán minden megváltozott. Hamarosan felfigyeltek rá, hogy rövid időn belül szerencsétlenség éri azokat, akik megsértik a gyermeket. A balszerencse mértéke arányban állt a sérelemmel. Aki Solt életére tört, sajátját oltotta ki; aki el akarta üldözni, maga kényszerült elmenekülni. Ezek után persze mindenki kerülte a fiút. Mindenki csak Leaken nem. Ő tanítgatta írni, olvasni, na és persze beavatta a fegyverforgatás tudományába. Gyakran vívtak egymással. Leaken e gyakorlatok közben megfigyelhette, hogy ha megsebzi a fiút, ő maga is kénytelen lesz elszenvedni ugyanazokat a sérüléseket, de ez nem zavarta. Felelősséggel tartozott Soltért. Két évvel Dorven pusztulása után az öreg Dor Skveen a Fekete Hegyekben rablókkal csapott össze. Halálos sebet kapott. Csak Leaken volt mellette, így rábízta egyetlen igazán féltett kincsét, az unokája életét. Leaken négy éven át oktatta Soltot, aki lassan túlszárnyalta mesterét. A fiú kilenc évesen próbára szerette volna tenni tudományát. Beszökött Charmane-ba, hogy részt vegyen a tavaszi viadalon. A versenyt megnyerte, mert senki sem akadt, aki ki mert volna állni ellene. Ekkor derült fény származásának titkára, és döntő elhatározásra jutott. A fegyvereit vékony ezüstréteggel vonta be, fekete övét bearanyozta, azután eltűnt.
Leaken két nappal később szerzett tudomást erről. Megkísérelt a fiú nyomába eredni, de a Délvidéken zajló események keresztülhúzták a számításait. A slivenek a polgárháború óta először növelték befolyásukat a déli tengereken. Több szigetet visszafoglaltak, és bár nem vetették be a teljes haderejüket, mégis kétszer is legyőzték L’Amantin flottáját. Leaken akaratlanul keveredett bele a háborúba. Hosszú évek óta kereskedett egy sliven kalózzal, Skyet kapitánnyal, akinek hajója a Tengeri Szél, a Loeng deltáján keresztül néha egészen Darsonig felmerészkedett. Ebben az évben azonban a kalóz nem volt elég óvatos. Nésa, tudomást szerzett útjáról, és megkísérelte elfogni. A radörök ezt nem engedhették meg, így Leakennek közbe kellett avatkoznia. Ekkor találkozott először a Trónkövetelővel. Még most sem értette meg, hogy arra az agyagtáblácskára írt mondat, amit hat évvel korábban olvasott először mit is jelent. Az Öregember nyitotta fel a szemét. Ez már a következő tavaszon történt. Leaken emberei még mindig Solt nyomát kutatták. El is jutottak Sadánig, sőt azon is túl a Sliven folyó északi mocsaraiig, majd a Liet forrásvidékére. De a fiú egy lépéssel mindig megelőzte őket. Azután a tél második felében igen kemény fagyok és nagy erejű hóviharok akadályozták a kutatást. Meg kellett várniuk még enyhül az idő. Amikor aztán újra Solt nyomába eredhettek volna megérkezett az üzenet az Öregembertől. Leaken késedelem nélkül felkereste.
Az Öregember Varázsló volt, a birodalomban azonban Mágusnak hívták. Valódi nevét, csak nemzettségének tagjai ismerték, de ők sem ejtették ki soha. Otthonában Gyógyító Embernek szólították és e néven emlegették. Azon a tavaszon Leaken a Szent Sziklák tövében álló magányos sátorban találkozott vele.
Amikor belépett, az első, amit megpillantott, egy kis aranylapocska volt, rajta apró jelekkel ugyanaz a mondat.
– Ezért hívattál? – kérdezte
– Nem, vagy talán igen. Magam sem tudom. Fontos üzenetet kell átadnom neked. Hagyd abba a kutatást. Ne hajszold tovább a fiút. Ha eljön az ideje, vissza fog térni.
– Hogyan?
– Többet én sem tudok. De neked vigyáznod kell. Az életeddel játszol. Eddig csak azért kíméltek meg, mert komoly szerep vár még rád. De ha idő előtt találod meg a fiút, elpusztulsz.
– Ide hívtál több napi járóföldről, csak azért, hogy ezt közöld velem?
– Nem, nem csak azért. – Az öreg kivezette Leakent a sziklák közé. – Fel kell hívnom a figyelmed néhány mozzanatra. Nem, ne kérdezd miért! Csak figyelj!
Leaken megfogadta az öreg tanácsát. Feszülten figyelt, és lassan megértette mit is jelent az a mondat. Három szereplőt akkor már ismert, pontosabban ismerni vélt. A Legyőzhetetlent ő nevelte, a Trónkövetelő számításait ő húzta keresztül, amikor a Császár védelmében kijátszotta L’Amantint. És most meghallgatta az Öregember tanácsait, akinek utolsó mondat még akkor is a fülében visszhangzott, amikor három nappal később Charmane-ba ért: „Ebben a játékban senki sem az, aminek látszik.”
(E mondatot öblítsétek le valamivel! Hogy miért? Nehogy a torkotokra akadjon. Tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem, a történetem, mert ez mindennek a gyökere, s egyben a csúcsa is. A kezdet és a vég, a saját farkába harapó kígyó. Bizony, barátaim: ebben a játékban senki sem az, aminek látszik. Ha tehát most azt mondom:)
…Leaken másnap találkozott a fattyúval, ezen azt kell érteni: olyasvalakivel, akit a Fattyúnak hitt…
…Természetesen Galath volt az. Egy sértett kis kölyök, aki állandóan bohóckodott. Tizennégy éves kora ellenére már félelmetes harcos hírében állt. Leaken egyik alvezére Licaj Vuv megküzdött vele a tavaszi viadalon, és kevés híján alul maradt. Nem bírt e fürge, kígyóként mozgó legénnyel. Igaz az sem tudta legyőzni a tapasztaltabb férfit. Végül is több órás kimerítő küzdelem után döntetlenben egyeztek meg. Ezt követően igen jó barátok lettek.
Galath is aranylapocskán kapta meg az üzenetet. Néhány évig láncra akasztva hordta a nyakában, de nem sokkal az emlékezetes tavaszi viadal után beolvasztatta a lapot és a láncot, gyűrűt csináltatott belőlük. Nevetve mutatta Leakennek. – Te soha sem teheted meg ezt az agyagtábláddal – élcelődött.
– Majd boros kancsót égettetek belőle – próbált visszavágni Leaken, maga is erőtlennek érezve tréfáját. Galath viszont büszkén viselte gyűrűjét…
(Ó Florisz! Olyan leszel lassan, mint amilyen az öreg Suha volt. Miért keveredtem volna ellentmondásba? Mert valaki agyaglapocskát kapott, mások meg aranylemezt? Ha ez ellentmondás, nem én keveredtem bele, hanem… No, itt megfogtál. Akárki is volt, nevezzük mi egyszerűen csak Játékmesternek. Szóval ha van ellentmondás, ő keveredett bele. De ne firtassuk tovább a dolgot. Később úgyis választ kapunk e kérdésre is. Nézzük inkább a további szereplőket.)
A Bosszúállót Galath ismerte fel. Pedig Leakennek hamarabb kellett volna rábukkannia. Hiszen ő pontosan tudta, hogyan vesztette el Jolier a családját és a javait. Igaz, nagy vagyon nem várt volna rá, hisz a négy fivér mellett még két leány testvére is volt. Bátyjai valamennyien kiváló harcos hírében álltak. Jolier, mint legkisebb fiú, tűzhercegként otthon ragadt. Amíg testvérei a harcművészeteket tanulták, ő a földet túrta. Ez azonban egy csöppent sem zavarta. A Char folyó völgyében éltek. Birtokaik — festői szépségű vidéken — a folyó forrásaitól az utolsó zuhatagig terjedtek. Többször el akarták már venni a családtól. E próbálkozások sorra kudarcot vallottak. Míg nem L’Amantin a végső megoldásra szánta el magát. A nemzettség legnagyobb ünnepén csapott le Jolier családjára. Akkor amikor valamennyiüknek az ősi kastélyban kellet volna tartózkodniuk. Jolier azonban nem volt ott. Abban az évben a föld igen jól jövedelmezett, s ő megengedhette magának, hogy néhány tenyészállatot vásároljon a hegyi legelőkre. Épp ezért Darsonba utazott, az évi vásárra. A vásár és a családi ünnep egyazon napra esett. Jolier ennek köszönhette az életét. Ezt követően sokáig Darson környékén bolyongott a Loeng mocsaraiban. Itt találkozott a Herceggel. Mindketten felismerték és segítették egymást, és mindketten L’Amantin orvgyilkosai elől bujkáltak. Előbb Jolier mentette ki a Herceget Nésa karmai közül, azután — hosszú évek múltán — a Herceg sietett a sebesült Jolier segítségére Charmane udvarában. E küzdelemben Galath is részt vett. Hárman vágták le L’Amantin nyolc válogatott legényét.
– Most már nagyjából megvolnánk – állapította meg a küzdelem után Galath. – Az Öregembert mindannyian ismerjük, a Trónkövetelő valamennyiünk gyűlölt ellensége, Mi pedig, a Bosszúálló, a Herceg és a Fattyú barátok volnánk. Csak te lógsz ki a sorból Leaken. Meg kell mondjam, kezdetben arra gondoltam, csak Te lehetsz a Herceg, de Carlaw több joggal tarthat igényt e szerepre. Ő csak hercegi buzogányt visel, Te viszont főhercegi rangban a Radör Rend élén állsz. Pajzsodon ott a jól ismert címer, az Oroszlán és a Nap!
– Előbb utóbb az én szerepemre is fény derül. Ti még nem tudjátok, de én a Legyőzhetetlent is ismertem, tehát csak az Idegen lehetek.
– Tévedsz! – nézett Leaken szemébe Jolier. – Ahhoz túlságosan sokan ismernek és kedvelnek. Egészen más a szereped…
– Ugyan mi?
– A Bosszúállók legalább ketten vannak. Hamarosan meg kell tudnod, hogy kin és miért kell bosszút állnod.
(Adj innom Florisz! Ne sört! Valami komolyabbat. Tudod, mindig megborzongok, ha e jelenet eszembe jut. Jolier már ekkor sem látott túl az orra hegyénél. Csak a bosszújának élt…)
…s ennek megfelelően értékelte a szereplőket s a játékot. Kár volt, nagy kár. Talán ezért kerülte el a figyelmét a lényeg: a nevek nem fel, hanem elfedték a megnevezhetetlenek kilétét. Bizony, Florisz! Hiába volt oka Leakennek bosszúra. Hiába derült ki, neki is akad elszámolni valója L’Amantinnal. Az ő szerepe egészen más volt. Ezt azonban akkor egyikőjük sem vette észre. Csapdába estek valamennyien. Érdekes, hogy a kiutat épp Leaken találta meg…
A Hercegről és az Idegenről már meséltem nektek. Véletlenül találkoztak Siron falujában. Már ha az a hóvihar, mely odakergette mindkettőjüket, véletlennek tekinthető. Carlaw szerint nem volt az, de erről már esett szó köztünk, térjünk vissza inkább Leakenhez
A főherceg sötétben tapogatózott. Carlaw északon járt, Soltnak nyoma veszett. Mintha szándékosan széledtek volna szét a szereplők. Aztán megtört a jég. Jolier megtudta, hogy az Öregember is északra ment. A Tavaszünnep után indult el hosszú magányos útjára. Jolier a Medve tóig követte, de a slivenek földjén elvesztette a nyomát. Ugyanakkor azonban felfigyelt arra, hogy mások is kutatnak az öreg után. Ezt látva villámgyorsan visszatért Charmane ba.
– Valami készül. A strejenek gyógyító embere északon bolyong – közölte Leakennel, amikor magukra maradtak –, L’Amantin pedig figyelteti.
– Hogyan?
– Véletlenül tudtam meg. Néhány emberem Nésa legényeibe botlott a Lorentz-hegység nyugati oldalán. El sem tudtam képzelni, mi a fenét kereshettek ott. Nem is töprengtem sokat, magam jártam utána. Az öreget követték.
– Ezt nem értem.
– Én sem. A jelek szerint el kellett mennie. Csakhogy L’Amantin számított erre. Csak az útvonallal nem volt tisztában, de a gárdisták még így is tovább maradtak a nyomában, mint én. Mint a kopók. De slivenföldön már nem mertek mutatkozni. Visszafordultak. Most ott bóklásznak a határon. Várnak rá.
– Van valami ötleted?
– Kövessük nyomon L’Amantin embereit, és nézzük meg, mit csinálnak. Az a gyanúm, hogy el akarják kapni az öreget. Talán megakadályozhatjuk.
– Ebből nyílt háború lehet, és egyáltalán nem biztos, hogy Niak, a fényességes császár mellénk áll. Vigyáznunk kell.
– Soha senki sem fogja megtudni, hogy te állsz a háttérben. Csak Carlaw embereit viszem magammal. Tudom, hogy Carlaw nincs itt, de Galath eljátszhatja a szerepét. Képes rá.
Másnap végre hírt adott magáról Carlaw is. Jolier épp az előttük álló vállalkozás részletein dolgozott, amikor Leaken hívatta. Kissé ingerülten lépett be a Fehér-terembe, de a hangulata rögtön megváltozott, amint elolvasta az üzenetet: Az Öregember hamarosan visszaindul és az Idegen vele tart. Lassan én is megyek, és lehet, hogy nem egyedül.
– Azt hiszem, végre elkezdődik a várva várt játszma. Most már tényleg valamennyien együtt leszünk – fűzte hozzá az üzenethez Leaken.
– Én nem vártam ezt a játszmát – sápadt el Jolier…
(…Talán megérezte mi minden vár rá…)
…– Nem vártam, és félek tőle. Nekem egyetlen célom maradt: a bosszú. Én akarok leszámolni L’Amantinnal. Az én sebem elevenebb.
– Nem hiszem, hogy össze kellene vesznünk azon, kit ért nagyobb sérelem. És ha ez örömet jelent neked a végső csapást nagyon szívesen átengedem neked. Most menj! Készülj fel az útra, de mielőtt elindulsz, keress meg!
Jolier nem sokkal később végleg elhagyta Charmane t. Leaken pedig várt. Egy ideig azonban nem történt semmi. A felderítők megerősítették Carlaw híreit: az Öreg megérkezett a Medve tóhoz, hogy a Nagy-karavánúton térjen vissza a Délvidékre. Az is egyértelművé vált, hogy L’Amantin a Fekete-hágónál akar lecsapni rá.
Leaken villámgyorsan döntött. Hírláncot épített ki a hágóig, hogy minden lényeges mozzanatról azonnal tudomást szerezzen. Nem volt egyszerű feladat, de megérte. Jolier hamarosan jelentette, hogy az Öregember egy dél felé tartó karavánhoz csatlakozott. Egy radör is vele tart, aki nem lehet Carlaw. Leaken megborzongott. Elvileg az a radör bárki lehetett volna a rendből. Ő azonban biztos volt benne: Solt tér vissza. Azonnal kiküldött egy őrjáratot, látszólag azzal a céllal, hogy a hírláncot ellenőrizze, valójában azonban egy olyan üzenetet jutatott el Joliernek, amit nem akart fényjelek formájában továbbítani: ha meggyőződik arról, hogy a Fekete Radör az Öregemberrel tart vörös fénnyel jelezze. És ma este felvillant a vörös fény. A szereplők tehát összegyűltek. A főherceg lassan gondolatai végére ért, s a megadott egy óra is eltelt. Közben kiürült a kupája. Ismét töltött magának, majd az ajtóhoz lépett. A kapitányoknak hamarosan meg kell érkezniük. Hirtelen lépesek hangzottak fel a folyosó túlsó végén. Leaken hallotta az őrök tisztelgését. – Cho az, – gondolta. – Mindig ő volt a legpontosabb. A határozott léptek is rá vallanak.
A következő pillanatban egy őszes hajú radör lépett be a terembe. Tisztelgett a kardjával, majd szó nélkül leült a helyére. Valóban Cho volt. Leaken az asztalhoz lépett, a férfi elé rakott egy kupát és teletöltötte borral.
– Uram! – próbálta meg elhárítani a kiszolgálást Cho, de a Főherceg leintett. – A pontosság jutalma. A többiek majd kiszolgálják magukat.
Cho köszönet képen meghajtotta a fejét, azután beleszagolt a borba. – Ez igen – csettintett elégedetten a nyelvével. – Vörös bor, méghozzá a Hisota vidékéről.
– Ott érlelik a legkitűnőbb vörös borokat. Mifelénk csak a fehérnek van igazán értéke, de azt te nem kedveled.
A társalgásnak Licaj Vuv érkezése vetett véget.
Licaj Vuv! Róla is szólnom kell. Ha az öreg Sarban-kait lerajzoljátok, ne feledjétek ki a kezéből a sörös korsót. Az hozzám tartozik, éppúgy, mint Licaj Vuvhoz a boros kupa. Ha illusztrálnám Trivor írását, Vuvot lóháton ábrázolnám, amint egyik kezében egy kupát tart, a másikban kardot. A kép alapján nem lehetne eldönteni, inni akar-e éppen, vagy lecsapni készül a fegyverrel, vagy talán vágtába ugrat a lóval. Értitek, ugye? Amolyan nyugtalan ember volt őkelme. Kiszámíthatatlan, heves, és egy kicsit korhely. Most…
…határozott mozdulattal üdvözölte a jelenlevőket, de nem fárasztotta magát azzal, hogy külön köszöntse a főherceget. Miután a kötelező ceremónián átesett az asztalhoz lépett, felemelt egy teli kancsót s egy húzásra majd a felét megitta. – Hosszú út áll mögöttem – magyarázkodott –, és igen csak megszomjaztam. Azok a vérszívó piócák pedig, akiket azzal bíztál meg, hogy előkerítsenek, még egy kupa borra sem hagytak időt, egyből idezavartak.
– Azt hiszem ezt Carsonnak köszönheted. Őt kértem meg, hogy hívjon össze benneteket.
– Hát persze hogy neki. Az ivóban üldögéltem és a jól megérdemelt vacsorámra vártam, mikor két taknyos berontott, és arra akart rábeszélni, hogy azonnal jöjjek ide. Persze kidobtam őket. Erre jött Carson hat válogatott legényével, és azt mondta, hogy látni akarsz. Nem tudtam neki nemet mondani. Már csak azért sem, mert a kocsmáros, látva a kocka fordulását visszavitette a vacsorám, sőt még a bort is elvette előlem. Ezzel aztán megoldotta a helyzetet. Tudván, hogy ha tanácskozni akarsz velünk, mindig gondoskodsz italról, nyomban idesiettem. És nem csalódtam. – Vuv, miután befejezte monológját kiürítette a kezében lévő kancsót és leült Cho mellé.
– Úgy látom a szokásosnál is szomjasabb vagy – mutatott a kiürült kancsóra Leaken – Ha így folytatod ma kevésnek bizonyul a bor.
– Ettől ne félj! Társaink igen mértékletesek lesznek. Különösen, ha meghallgatják a mondanivalómat. – Licaj Vuv egy újabb kancsóért nyúlt. – Bár ki tudja – tette hozzá –, lehet, hogy rájuk is olyan hatással lesz, mint rám. Ez esetben viszont felhozathatsz még két hordóval a fehérből.
Leaken elmosolyodott. – Igen fontos lehet, amit megtudtál – mondta csendesen.
– Hát az! Magad is meg fogsz lepődni.
Végül megjelentek a többiek is. A sort Cray nyitotta meg, majd Fran, Kar Din, Land, Starig és Ston lépett be. Miután átestek az ilyenkor szokásos ceremónián valamennyien elfoglalták helyüket. Leaken megvárta, amíg mindenki tölt magának az asztalon fekvő kancsókból, s csak azután állt fel a helyéről.
– Üdvözöllek benneteket, Urak! – köszöntötte a jelenlévőket. – Fontos kérdéseket kell megtárgyalnunk e késői órában. Az ügy nem tűr halasztást, ezért bátorkodtam felébreszteni benneteket. Eredetileg úgy terveztem, hogy rögtön az elején a lényegre térek, de időközben Vuv igen érdekes híreket kapott, oly annyira, hogy egy kancsó borra volt szüksége ahhoz, hogy megeméssze őket. Így hát azt hiszem jobb lesz, ha előbb őt hallgatjuk meg.
– Nem kizárt – bólogatott Vuv –, de csak akkor, ha egy bizonyos agyagtáblácskára írt üzenetről akartál beszélni, melyet tizenkét évvel ezelőtt kaptál.
A Főherceg elsápadt. – Honnan tudsz te erről?
– Szóval ez lett volna a mai beszélgetésünk tárgya?
– Részben igen.
– Akkor ezt a részt részben magamra vállalhatom. Erről, barátaim eddig csak a beavatottak tudtak, vagyis akik hasonló kis ajándék birtokosai voltak. Ma azonban megtört a jég. Az egyikük sürgősen beszélni akart veled Leaken, de miután belém botlott, úgy gondolta rám bízhatja titkait.
– Carlaw val találkoztál.
– Úgy van. Darson felé tartott. Azt reméli, ott összefuthat Jolierrel. Neki is tudnia kell mindazt, amit neked üzent. De nem ez a lényeg. Carlaw Északon járt. Sadán felett, a Liet-völgyében, sőt azon is túl, a Sliven forrásvidékén. A Fekete Radör nyomában. Négy évvel azután kezdte meg a kutatást, hogy Leaken, igaz nem önszántából, de feladta. Nem volt könnyű dolga, és nem is jutott volna eredményre, ha nem találkozik az Idegennel. Az Idegen! – Vuv rövid hatásszünetet tartott, miközben maga elé húzott egy teli kancsót…
…Nem, még nem kortyolt bele, csak várt, mintha nem tudná eldönteni, hogyan is folytassa, aztán vállat vont és megismételte a végszót…
…Az Idegen, Carlaw Carsznak hívta. Nos, Carsz nincs tisztában a szerepével. Amikor Carlaw célozgatni próbált, csak nevetett, végül is a következőket mondta: Ugyan, csak nem arra az ősi sliven regére gondolsz, amely hét megnevezhetetlen hősről szól? Carlaw persze, nem arra gondolt, sőt még csak nem is ismerte, de furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság. Mivel az Idegen, csak homályosan emlékezett az ének szövegére a Medve tó mellé sietett, hogy meghallgathassa a teljes regét. Az útját nem részletezte, csak annyit mondott, hogy végül a Karhon-patak völgyében bukkant újabb nyomra. Ott hallhatta elejétől végig a szöveget, máshol csak töredékeit ismerték, és általában nem hét, hanem öt, vagy kilenc megnevezhetetlenről tudtak. Nos, mint már említettem, Carlaw a Karhon-patak mellett nyomra bukkant, még pedig nem is akármilyen nyomra! Mint tudjátok, Secré várát mindig a Fényességes Császár fivérei birtokolják. Így van ez szinte a Birodalom megalapítása óta. Most Niak egy szem öccse, Tarik a vár ura, korábban pedig a nagybátyjuk, Sorgen volt ott főkapitány. Nos, Sorgen a Császárné halála után, lévén gyermektelen magához vette leendő örökösét, Tarik herceget, hogy fiaként nevelje. A Császár ez ellen nem emelt kifogást, szemmel láthatóan jó ötletnek tartotta, olyannyira, hogy öt teljes éven át a Koronaherceget is Sorgen gondjaira bízta. Így Niak és Tarik Secrében cseperedtek fel, és ami a legfontosabb, sliven nevelőjük volt! Mégpedig annak az embernek az apja, akitől Carlaw a regét hallhatta. – Licaj Vuv ismét hatásszünetet tartott, úgy vélhette, szavaival megdöbbenti társait, de Leaken csak a fejét csóválta, s a többiek is értetlenül meredtek rá…
(…No, azért nem vágtak ilyen bamba pofát, mint te, Rovánka. Nézz csak körül, a többiek nem értetlenkednek ennyire. Persze, mert ők az elejétől fogva hallgatják a történetet, s még emlékeznek, mit mondtam Carsz trükkjéről. Az Idegen ugyanis nem véletlenül célozgatott a regére. majd olvastasd fel magadnak az idevonatkozó részeket, mi pedig nézzük csak tovább, hogyan magyarázta meg a dolgot a társainak Licaj Vuv:)
– Látom, nem értitek. Hadd világítsak rá néhány mozzanatra! Tizenkét évvel ezelőtt, pontosan abban az évben, amelyben Niak, az akkori Koronaherceg elérte nagykorúságát, azaz jogot formálhatott a trónra, Leaken, és öt vagy hat társa kapott egy-egy üzenetet. Ki agyagtáblácskán, ki aranylapon. Az üzenet ennyi volt: A Legyőzhetetlen, a Bosszúállók, az Öregember, a Trónkövetelő, az Idegen, a Herceg és a Fattyú. Ha mind együtt vannak a szereplők, kezdődhet a Játék. Pontosan úgy, ahogy az a regében áll.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy a rege rólunk szól?
– Ilyesmi eszembe sem jutott. Csupán arra céloztam, hogy valaki kölcsönvett bizonyos elemeket egy ősi sliven énekből, és ezzel kísérelt meg megkavarni titeket. Persze ahhoz, hogy minden világos legyen el kellene énekelnem a regét. Ne ijedjetek meg, ettől megkíméllek benneteket. Nagy vonalakban azért elmesélem…
(…Most aztán jól figyeljetek! Nem ezt nem Vuv mondta, hanem én! Egy pisszenést se halljak! Szívjátok csak magatokba a regét! Egyetlen szótagot se’ mulasszatok el!)
…A Teremtett Világ a kezdetek kezdetén békében és jólétben élt. Ez volt az Aranykor, mely a bűnbeesésig tartott. Ezt ugye ti is jól ismeritek. Az Aranykor legfontosabb jellemzője az ének szerint, hogy az ég és a föld szoros kapcsolatban állt egymással. A Teremtett Világ egysége még nem bomlott fel. A bűnbeesés viszont nem más, mint e kapcsolat megtagadása és az egység szétzúzása. Ami ezután következett az a sötétség kora. Jellemzője a fokozatosan növekvő homály. Az ember a hatalomra tör, és egyre hatalmasabb lesz, hatalmát azonban a Gonosz szolgálatába állítja. A történet itt elbizonytalanodik. Nem derül ki belőle, hogy mindez hogyan zajlott le, csak annyi bizonyos, hogy a korszakot a Mindenség Urának ítélete zárta. Ez az ítélet szörnyű volt. A Teremtett Világ feneketlen mély szakadékba zuhant, és kiesett az időből.
Hogy meddig tartott ez az időtlenség, ma már nem is sejtjük, de talán egy perc, egy nap, egy év, egy évezred multán a szakadék mélyén testet öltött két Istenség, Sharon a Fény és Nair, a sötét. Mindketten kimásztak a mélység peremére és szemben találták magukat egymással. Szinte azon nyomban összecsaptak.
Időtlen időkig tartott a gigászi küzdelem. A Fény háromszor diadalmaskodott, és háromszor támadt fel újra a Sötét, azután fordult a kocka. Nair háromszor mért vereséget Sharonistenre, és úgy tűnt utolsó győzelme a végső diadalt jelenti számára. Ekkor a szakadék mélyéről gonosz jószágok kezdtek előbújni, hogy elborítsák a világot, és Uruk vezetésével megkíséreljék elfoglalni az Aranytrónust. Már csak arra vártak, hogy a Föld és az Ég között a rég volt hidak újra felépüljenek. Azután elérkezett a várva várt pillanat. Az Éj serege megindulhatott. Ekkor azonban csoda történt. Sharonisten harmadszor is föltámadt, és a hidak védelmére kelt. A Fény elárasztotta a sereget, a gonosz lények a szakadék mélyére menekültek. Csak Nair maradt ott a hidak előtt. A végső leszámolásra készült, de ekkor felragyogott az Aranytrón, s mindketten megpillantották a Mindenség Urát. – A küzdelmetek nem itt fog eldőlni! – mennydörögte az Úr. – A hidak újra összedőlnek, a kapuk becsukódnak. S mert egymással nem bírtok, párharcotokat az ember dönti el. Általa tört egyre magasabbra és magasabbra a Gonosz, általa jutott el az Ég kapujáig, úgy illik tehát, hogy általa pusztuljon el, vagy teljesedjék be diadala! – Ezután a kapuk becsukódtak és a hidak leomlottak, Sharonisten pedig magához szólította az Első Embert. – Ismét felébresztettelek – mondta neki –, mert rád és fajtádra vár a feladat, hogy Nair sorsát beteljesítsétek. Ő most visszazuhant a szakadékba, de diadala küszöbén ismét testet ölt, és visszatér közétek. Le kell győznötök Őt, vagy a végső pusztulás vár a Teremtett Világra. A harcotok iszonyatos lesz. Birodalmak támadnak a semmiből és hullnak alá a semmibe, vér és könny kíséri majd minden mozdulatotokat és csak a győzelem nyújthat menedéket.
– Mi alulmaradtunk vele szemben – felelt az Első Ember. – Megigézett, elbódított minket, s Őt imádtuk. Hogyan győzhetnénk hát le Őt?
– Ez már nem az Én gondom. Ha eljön az ideje, Hét Bajnok támad köztetek. Hét Megnevezhetetlen. A nevüket önmaguk elől is rejteni fogják. A diadal záloga a kezükbe lesz letéve.
– Miről ismerhetjük majd fel őket?
– Magukra ismernek majd, de hogy segítsem és elrejtsem őket, magam adok jelet valamennyiüknek. Az első legyen Öregember, a második Legyőzhetetlen, a harmadik Fattyú, a negyedik Idegen, az ötödik Trónkövetelő, a hatodik Herceg, és a hetedik kilétét a Bosszúállók név fedje el. Ettől többet nem tehetek értetek.
Nagyjából ez az egész. Persze, mindez versbe szedve és dalban elbeszélve. Carlaw helyenként énekelt belőle részleteket. Kár, hogy én erre képtelen vagyok.
– Carlaw komolyan azt akarta, hogy regélj nekünk ma este? – Kérdezte Leaken ingerülten.
– Tulajdonképpen nem – vonta meg a vállát Vuv, és ismét kezébe vette azt a kancsót. – Kiszáradt a torkom a sok beszédtől – mondta bocsánatkérően, aztán kiürítette felhörpintette a bort és folytatta. – Ő csupán fel akarta hívni a figyelmünket egy két lényeges apróságra. E szerint a megnevezhetetleneknek nem egymás ellen kell harcolniuk. Ha komolyan vesszük a regét L’Amantin nem ellenségünk, hanem szövetségesünk. De ez még nem minden. Azt sem zárhatjuk ki, hogy valaki a bolondját járatja velünk. Gondoljátok csak el: a Fényességes Császár maga is ismeri e regét. Carlaw e nyomon elindulva kiszimatolta, hogy Niak, tizenkét évvel ezelőtt valóban kieszelt valami hasonló tréfát. Több embernek küldött a tiétekhez hasonló üzenetet. Ez megnyugtató, vagy nem?
– Az agyagtáblámat Niaknak köszönhetem?
– Erre próbáltam célozni az előbb, azt hittem rögtön megérted.
– És ha így van miért kellett a regét elbeszélned?
– Erre most mondhatnám azt, hogy kicsinyes bosszú volt a részemről, de nem teszem. Többről van szó. Niak megírta az üzeneteket, valamennyit agyagtáblára véste, és elküldte őket a szereplőknek.
– Mi pedig annak rendje s módja szerint megkaptuk.
– Majdnem. Hacsak nem veszed figyelembe, hogy több esetben az agyag arannyá változott, ami, ha nem tévedek, nem szokása. Azonfelül; az üzenetet nem azok kapták, akiknek a Niak szánta. Soltra például sohasem gondolt, Carlaw-ra sem. Neki egyébként az a véleménye, hogy L’Amantin nem feltétlenül azonos a Trónkövetelővel, és hogy a Bosszúállóknak Nairral van, vagy lesz elszámolni valójuk.
– Ez nevetséges!
– Valóban? Gondolj csak Drien Coor legendájára. A Sliven Birodalom pusztulására. Nair sivataggá akarta változtatni a Skaravella de Lártát, a Zöld Tavak Városát, amit akkor még Charonisz de Lártának, azaz a Fény Városának neveztek. De a varázslat, mely a falakat védi erősebbnek bizonyult nála. A Nagy Salak Sivatag most ott terpeszkedik a hajdan virágzó földek helyén, de a Sliven folyó a város előtt előbukkan a föld alól, hogy oázist alkosson, partjai mentén minden épp maradt. Te magad is jártál ott, tehát láttad. Nair miután kudarcot vallott, San Toora rontott, hogy elpusztítsa a leghatalmasabb Leart, aki valaha is uralkodott a Földön. Ám ezúttal sem ért el teljes sikert, mert az igaz ugyan, hogy a Sliven Birodalom összeomlott és San Too halálos sebet kapott, de a fiai Skyton és Chato, valamint az öccse, Drien Coor életben maradtak, s hallhatták szájából a jóslatot, az Égi Küldött, az Idegen eljöveteléről, aki amint hatodszor telik meg a Hold a Tavaszünnep napján legyőzi Nairt! Véres háborúban, de legyőzi. Két év múlva a Holdtölte s a Tavaszünnep egyazon napra fog esni. A Gonosz eljövetele óta ez lesz a hatodik alkalom. A következő tavaszon hangzik el a Szent Szikláknál az Utolsó Jóslat. Ugyanakkor pedig felbukkan a Sharonisten által megjövendölt Hét Megnevezhetetlen Hős. Mered-e ezek után azt állítani, hogy mindez véletlen, és a kettő között nincs összefüggés?
– Nem! Nem merem azt állítani. Ugyanakkor az egyes láncszemek csak nem akarnak egymáshoz illeszkedni. Amikor megkaptam a magam táblácskáját még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az egésznek. Dorven pusztulása óta azonban megváltozott a véleményem. Solt is megkapta a jelet, igaz ő aranylemezkén. A szellemektől kapott fegyverei, az öve, s Dorven pusztulása egyértelműen utalt a szerepére is. Amikor megtudtam, hogy Carlaw és Galath hasonló jelet kapott, s néhány igen jelentős körülmény utal a játékban betöltendő szerepükre, kézenfekvőnek látszott a feltételezés, valamennyien főszereplői leszünk egy játszmának, melynek célja az első körben csak a Birodalom trónja lehet. Csak a Fényességes Császár lehet képes összefogni Shain-föld népeit, feltámasztani romjaiból az ősi birodalmakat, s elég hatalmas sereget gyűjteni ahhoz, hogy szembeszállhasson Nairral.
– Biztos vagy ebben? – csóválta a fejét Vuv.
Leaken elgondolkodva meredt maga elé, már-már igennel válaszolt a kérdésre, amikor Cho csendesen megjegyezte: – San Too sem tudott sikerrel szembe szállni a Gonosszal, pedig a világ leghatalmasabb hadseregének parancsolt.
Hirtelen dermedt csend ülte meg a termet. A jelenlévők elborzadva fogták fel az utolsó szavak jelentőségét.
– Ma senki sem szedhet össze akkora sereget, még ha egyesíti is a Birodalmakat, – állapította meg Ston.
– Nair ellen mit sem érnek a fegyvereink – vonta le a kézenfekvő következtetést Leaken –, más eszközökkel kellene szembe szállnunk vele. – A főherceg végigmérte a körötte ülő főurakat. Valamennyien zavartan néztek maguk elé, csak Vuv mosolygott elégedetten. – Kezdettől fogva tudta – gondolta Leaken.
– L’Amantin amióta csak magára terítette a Papi Rend Ezüst palástját a Birodalom trónjára áhítozik, és mivel mi az útjában vagyunk, ellenünkre tör. Elárult bennünket, mint ahogy elárulta a Császárt is. Számos látható jele volt, annak, hogy a Főherceg végre elszánta magát és megkísérel nyíltan leszámolni velünk. – fakadt ki Kar-Din. – Hogyan köthetnénk hát szövetséget vele, hogyan győzhetnénk meg arról, hogy egy emberként kell szembeszállnunk a közös ellenséggel?
– Megint összekuszálódtak a szálak. – legyintett elkeseredetten a főherceg. – Gondoljátok csak végig: mi hárman, L’Amantin, Jolier és én, agyaglapocskán kaptuk meg a jelet. Galath, Carlaw, Solt és az Öregember pedig aranylemezkén, Carszról nem is beszélve, aki — ha jól vettem ki a szavaidból, Vuv, egyenesen a képmást viseli. Ha elosztjuk a szerepeket, akkor lassan mindenki a helyére kerülhetne, valami azonban nagyon zavar engem. Nem tudom megmagyarázni miért kaptunk mi hárman agyagtáblácskába égetett üzenetet. Miért különleges a helyzetünk? A kép sehogy sem akar összeállni. Ráadásul Kar-dinnek igaza van. Ha nekünk valóban Nair az igazi ellenfelünk, nem egymás ellen kell harcolnunk. L’Amantin a szövetségesünk. A Hét Megnevezhetetlen csak együttes erővel győzheti le Nairt. A helyzetet komolyan véve mi nem fordulhatnánk a főpap ellen.
– Ne tégy semmit, hogy ne kövess el hibát. – bölcselkedett Starig. – Ugyanakkor a tétlenség is hiba lehet. Ördögi kör. Én amondó volnék, hogy felesleges ilyeneken törni a fejünket. Akár Nair az igazi ellenfelünk akár nem, L’Amantin a trónra tör, s mi az útjában vagyunk. Megpróbál majd leszámolni velünk. Védekeznünk kell. Ez a tanácskozás sem így, sem úgy nem felesleges. A javaslatom tehát az, tegyünk úgy mindent, mintha Nair és a Hét Megnevezhetetlen a világon sem volna. A Tavaszünnep után megtudhatjuk, mit rejt számunkra az utolsó jóslat.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a helyes megoldás – vélte Land
– Én sem – értett egyet vele Vuv. – Ugyanakkor nem lenne szerencsés, ha azt gondolnánk, a rege valóban rólunk szól. Ne feledjétek, a nevek nem felfedik, hanem elrejtik a Megnevezhetetlenek kilétét!
– Ez így van – erősítette meg Leaken. – Erre már az Öregember is felhívta a figyelmemet. Azt mondta, ebben a játékban senki sem az, aminek látszik.
– Rendben – vélekedett Cho –, de ez esetben mégiscsak az lehet a legjobb megoldásnak, ha megfogadjuk Starig tanácsát. Hacsak nem akarunk L’Amantinnal szövetkezni.
– Azt hiszem, igazad van – adta meg magát Leaken. – Térjünk tehát vissza Jolier üzenetére. L’Amantin mindenáron fogságba akarja vetni a Gyógyító Embert, az öreg Varázslót, aki a jelek szerint az Öregemberrel azonosítható. Nem tudjuk, hogy mit akar ezzel elérni, de feltehetően az Utolsó Jóslattal függ össze a dolog. A Jóslatot ugyanis csak a Varázsló hallgathatja meg. De tévedhetünk is, ez esetben viszont fogalmam sincs, miért üldözik a gárdisták az öreget immár egy teljes éve. Még a slivenek földjére is követték. Az akciót L’Amantin egyik legjobb embere, Nésa irányította. A Fekete Hágónál állították föl a csapdájukat, de a Varázsló egy nagyobb karavánhoz csatlakozott, ez keresztülhúzta a számításaikat…
– Egy nagyobb karaván a Fekete Hágónál? – vetette közbe Starig – De hisz azt az utat alig használják! Jó, ha évenként arra vetődik egy-egy magányos vándor. Ez nem lehet véletlen.
– Nem. Nem is az – folytatta Leaken. – Nos, Nésa tervei szerint, ha a hágónál nem sikerül rajtuk ütni, akkor a Loeng hídjánál fogják el őket. Ez fölöttébb kockázatos megoldás, hiszen a Loeng vidékén élő strejen törzsek könnyen ellenük fordulhatnak. Ők szerintem számítanak is valami ilyesmire, tehát jól felkészültek. Ha a strejenek beavatkoznak, azt ürügyként használnák fel, és leszámolnának velük. Ha semlegesek maradnak, akkor bizonyára békén hagyják őket.
– Ha L’Amantin haddal akar átkelni a Fekete-hegyeken, nem hagyhat a hátában ellenséges haderőt – vélekedet Cho. – A strejenekre mindenképpen háború vár.
– Ez korántsem biztos – ellenkezett Vuv. – L’Amantin a Délvidék kikötővárosait meg akarja nyerni a vállalkozásának. Azt tervezi, hogy Rian alkirályát királlyá koronáztatja, mint a városok szövetségének fejét, a vállalkozását pedig a birodalom ellen folyó szabadságharcnak tünteti fel. Ez esetben nem kell tartania a strejenektől.
– Csak a Délvidék elszakadásától.
– Ez az ára a trónnak – állapította meg Leaken. – Loeng Lee, Ravak és Björn természetesen a kezén maradna, ami azt jelenti, hogy később, miután a helyzetét Taulban és Északon megszilárdítja, megkezdheti a Délvidék visszahódítását. Mivel egyedül nem elég erős ahhoz, hogy trónra kerüljön, ezt a megoldást fogja választani. Így csak Niak hadseregével és velünk kell számolnia. Abban biztos lehet, hogy a központi haderő nem mozdul Taul mellől. A hegység hágóit csak mi fogjuk védeni.
– És a másik két hadsereg?
– Tarik nem hagyhatja el Secrét. Jolier szerint a Medve tó vidékén ismét hadi készülődések tapasztalhatók. A slivenek nem tanultak a hat évvel ezelőtti vereségükből, és megpróbálják ismét megszállni a Birodalomhoz hű törzsek szállásterületeit. A háború bármikor kitörhet. Tjenród fekete ló a játszmában. Nem tudjuk ki mellé áll majd.
Nos, visszatérve Nésa terveihez, szerintem nemcsak a strejeneket akarja próbára tenni. A közbeavatkozásunkban is reménykedik. Gondoljátok csak meg, lázadással vádolhatna és nyíltan felléphetne ellenünk.
– Senki sem hinné el neki, hogy lázadók vagyunk! – jegyezte meg felháborodottan Kar-Din.
– Szerintem sem – erősítette meg Leaken –, de a látszat ellenünk szólna. Ha megkísérelnénk kiszabadítani az öreget, fegyverrel kellene L’Amantinra támadnunk. Ez eléggé alátámasztaná az érveit ahhoz, hogy a Birodalom főurai elbizonytalanodjanak. Előfordulhat, hogy csak két főember viszálykodásának tekintik az egész ügyet, és a szerint cselekednek. Ez esetben a megtámadottat, azaz L’Amantint pártfogolnák. Mi törvényszegővé válnánk. Niak ugyan valószínűleg átlátna a szitán, de nincs elég ereje ahhoz, hogy egymaga a védelmünkre keljen.
– Nemcsak erről van szó – szakította félbe Vuv. – Niak jól tudja, hogy nem adjuk olcsón az életünket. L’Amantin csak nagy vérveszteségek árán győzhet ellenünk. A Császár arra épít, hogy a meggyengült Főherceg felett könnyűszerrel diadalt arathat. Csakhogy ezt L’Amantin is tudja, épp ezért nem fog ránk támadni. Egyáltalán nem fog megtámadni minket. És ez a lényeg.
– Nem tud kikerülni bennünket.
– Majd meglátjuk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk. Ha Délvidéken harcba keveredünk, könnyen azt a látszatot keltheti, hogy mi az egyre növekvő elégedetlenséget kihasználva a tartomány elszakítására törekszünk. Én e tekintetben nem látom olyan rózsásnak a helyzetünket, mint Kar Din és Leaken. Bizony sokan el tudnák képzelni, hogy elegünk van Taul hatalmából. Ne feledjétek, mi a slivenek rokonai vagyunk, hiszen Rendünk alapítója, San Too öccse, Drien Coor volt. Most, amikor a slivenek régi hatalmuk visszaszerzésén fáradoznak, senki sem bízik igazán bennünk. Én még azt sem tartom kizártnak, hogy Niak fegyverrel siessen L’Amantin védelmére. Őt nem tartja annyira veszélyesnek, mint minket. Épp ezért a Gárda nem fog megtámadni bennünket, épp ellenkezőleg. Azt fogják kierőszakolni, hogy mi támadjunk rájuk.
– Ebben lehet valami – vakarta meg a fejét Leaken. – Ezt így még nem gondoltam végig. Mindenesetre furcsa helyzet. Hat évvel ezelőtt mi futamítottuk meg Sudaca seregét a Karhon-patak mellett. Ha nem sietünk Tarik segítségére, sohasem verik meg a sliveneket. A józanész ellentmond az érveidnek Vuv, és mégis, lehet, hogy jól látod a helyzetet. Ilyen időket élünk. Nehéz eldönteni kiben bízhatsz. Mindenesetre kerülnünk kell még a harc látszatát is. Magunk nem avatkozunk be Nésa terveibe.
– Hagyjuk, hogy elrabolja a Varázslót? – kérdezték többen is.
– Nem, dehogy – Leaken mosolyogva nézett végig a társain. – Jolier szerint Nésa igen ravasz csapdát állított fel. A Loeng hídja mentén álló fogadót az utasoknak mindenképpen érinteniük kell. Más időben talán el tudnák kerülni, a mocsárvilág csatornáin, a fokokon csónakázva, de most, amikor a szokatlanul nagy esők mind a Kauz, mind a Loeng vizét vészesen felduzzasztották, erre nincs lehetőség. A falvakat elvágta egymástól a víz. Az igen gyors, erős sodrású medreken még hajóval sem lehetne átvergődni. Az egyetlen út a hídon át vezet, és közel s távol az egyetlen szálláslehetőséget a fogadó kínálja.
– A fogadóban akar lecsapni rájuk? – hitetlenkedtek a kapitányok. – Ezt nem meri megtenni.
– Nyíltan nem. Épp ezért azt fogja elhitetni, hogy a rend védelmében lép fel. Joliernek az a véleménye, hogy rablóknak, gyilkosoknak, esetleg emberrablóknak állítja be az Öregembert és két kísérőjét. De mivel igen valószínűtlennek tűnik, hogy a strejenek Gyógyító Embere ilyen bűnökbe keveredjék, el fogják játszani, hogy tetten érik őket.
– Akkor csak gyilkosság és emberrablás jöhet szóba. – állapította meg Cho
– Így igaz. Ha szerencsénk van, akkor az emberrablás, sőt nőrablás mellett döntenek. Ez a legsúlyosabb bűn, tehát van némi valószínűsége annak, hogy ezt választják.
– Nem értem, mért jó ez nekünk? – értetlenkedett Kar Din, de Land és Cho szinte egyszerre ugrott fel a helyéről. – Nem tudom melyikőtök eszelte ki ezt a kis tréfát – mondták egymás szavába vágva – de minden elismerésünk az övé.
– Miért?
– Még mindig nem értitek – hüledezett Vuv. – Élesítsétek meg egy kis borral az elméteket. Ha nőrablást akarnak, gondoskodunk róla, hogy meg is kapják. Carlaw majd elrabolja a kicsikét. Talán el is játszik vele, hogy élethűbb legyen. Ő megteheti, nem tagja a Rendünknek. Kitaszított. Miután ily módon a játék valósággá vált megjelenünk mi, Jolier és mondjuk Én, egy csapat strejen társaságában, hogy kiszabadítsuk a hölgyet. Aki ezt követően Loeng Leebe siet és elmondja L’Amantinnak elrablása hiteles történetét.
– L’Amantint nem tudjuk becsapni.
– Talán nem. De ez nem is fontos. A lényeg a nő. Gondolom nem akárki lesz. Olyasvalakit kell választaniuk, aki magasabb körökben forgolódik. Ismerve a Birodalom előkelőinek viselkedését, biztosak lehetünk benne, hogy szerte az országban a hölgy megpróbáltatásairól és szerencsés megmeneküléséről fognak regélni. Ez egybevág L’Amantin elképzeléseivel is, csak hát a történet egy kicsit más lesz. – Vuv kihúzta magát, igyekezett méltóságteljes pózt magára ölteni és némi pátosszal a hangjában kijelentette: – Uraim! Tiszták leszünk, mint a frissen hullott hó, és ártatlanok, mint a ma született bárány! Egészségünkre! – azzal felkapott egy kancsó bort és az utolsó cseppig megitta.
A nőrablás igaz – vette át a szót Cray – L’Amantin, pontosabban Nésa, valóban ezt fundálta ki. A Gárda kis kapitánya a saját mennyasszonyát szemelte ki áldozatnak. Ha a terve sikerül, mindenképpen főkapitány lesz. Kellemes helyzet.
– Honnan veszed?
– Megérzés. Nésa követet küldött L’Amantinhoz egy levéllel. Pontosabban ezzel a levéllel.
– Hogy kerül ez hozzád? – kérdezte Leaken szigorúan.
– A követ a karjaimban halt meg. Az utolsó kívánsága az volt, hogy jutassam el e levelet az illetékesekhez. Arra gondoltam, ez csak te lehetsz.
– Nem értem.
– Pedig roppant egyszerű. Strejen barátaink szemmel tartották Nésát, és elkapták a küldöncét. Megkísérelték belőle kiszedni, mit tervez a Gárda. De nem jártak sikerrel. Elküldték a madárkát nekem. Az utat egy boros hordóban tette meg. Egy kicsit elfáradt. Amikor megérkezett szó nélkül a kezembe nyomta ezt a levelet, csak hagyjam békén.
– Hol van most?
– Meghalt. Az út nagyon megviselte.
– Te ölted meg?
– Dehogy. Szerencsémre erre nem volt szükség.
– Értem – Leaken elgondolkodva meredt maga elé. – Egy kisebb csapatot kell a Délvidékre küldenünk.
Szerintem is, – bólogatott Vuv. – Én a magam részéről be is fejezem a tanácskozást. Mivel lassan vége az éjszakának már nem fekszem le, hanem rögtön indulok Darsonba. Egy kis szerencsével még Carlaw-t is utolérhetem. Mi fogjuk eljátszani ezt a nőrablást, mert ugye a Tanács jóváhagyta a tervet. Később aztán körül nézünk egy kicsit a Loeng deltájában. Kíváncsi vagyok sikerül e királlyá koronázni Rodet t.
– A Tanács még nem hagyott jóvá semmit – közölte hidegen Leaken.
– Az életbe többé nem iszom egy korty bort sem, ha a kapitányok a terv ellen fordulnak. Az pedig, hogy az itthon maradók mivel kívánják eltölteni az előttünk álló telet most hidegen hagy. Uraim! – hajolt meg valamennyiük előtt Vuv. – A viszontlátásra!
– Várj! – kiáltott rá Land. – Engedelmetekkel Én is vele tartok – fordult utána a társaihoz. – A terveim szerint a telet úgyis a Kauz mentén töltöttem volna. Amíg Licaj Vuv Rian környékén szaglászik, én Ravak vidékén kísérlem meg kipuhatolni L’Amantin szándékát.
A főherceg bólintott, mire a két radör elhagyta a termet. – Azt hiszem – folytatta Leaken a leglényegesebb dolgokat már elmondtam. Fel kell készülnünk a háborúra. Holnap hajnalban valamennyiünknek útra kell kelnünk. Sorra látogatjuk a birtokokat, és ügyelünk arra, hogy mind takarmányból, mind élelmiszerből a szokásosnál nagyobb készleteket halmozzanak fel, és ezek egy részét biztonságba helyezzék. Ellenőriznünk kell a harckészültséget is. Azt akarom, hogy ha szükséges valamennyi harcosunk két három nap leforgása alatt felsorakozzon a lobogóink alatt.
(Ma alaposan belegabalyodtam a történetbe, s amint látom, el is telt az idő. Öreg este van, így hát ennyi elég is lesz mára. A sör elfogyott, Florisz zárni készül. Menjünk haza, holnap is lesz nap.)