Játék az idővel I. könyv 2. fejezet

A történetem Északon kezdődött, Sadán piacterén, hogy aztán Délen folytatódjon, Keleten kiteljesedjen, s itt érjen véget ebben a kocsmában. Ti persze, most joggal csodálkoztok, miért kell egyáltalán belekeverednem a délvidéki események taglalásába? Hát nem a Nair elleni küzdelemről beszélek? Nem a slivenek és a Birodalom véres háborújáról, a járványról? A Gonoszföld itt terül el, Északon. Itt jelent meg először Nair. Itt győzte le San-too seregét. Itt rejtették el előle az Ékszert, s a fegyvereket. Ez mind igaz, barátaim, de Drien Coor délre menekült, s vitte magával a legendát, s ami még ettől is fontosabb: délen hangzott el az Utolsó Jóslat, mely a küzdelem nyitányát jelezte…
(…Töltsd meg a korsómat Florisz, kiszáradt a torkom, pedig még nem is beszéltem…)
…Az Utolsó Jóslat! Akár a második fejezet címe is lehetne…
(…Nem! Ne írd le, Trivor! Korai még! Nem igen jutok el ma odáig. Annyi mindent el kell még mondanom. Be kell mutatnom a hősöket: L’Amantint, Leakent, Joliert, s a többieket. Valamennyiüknek szentelhetnék egy-egy fejezetet. kezdhetnénk mondjuk L’Amantinnal:)

(De nem! Húzd ki az egészet, Trivor! Ami eddig Északon történt, az teljes egészében Carszhoz kötődött, Délen azonban egészen más volt a helyzet. Adjunk hát e fejezetnek valami semleges címet. Olyat, ami semmitmondó, s mégis céloz valamire, legyen mondjuk: A Loeng hídja…)

Persze, tudjátok is ti, mi az a Loeng? Annyit sejthettek, az is csak egy folyó, ha már egyszer hídja van, s jól is okoskodtok. A Loeng valóban folyó, nem is akármilyen…

…A Fekete Hegyek égbenyúló szirtjei között megszámlálhatatlan bővizű patak, folyócska ered. Legtöbbjük az óriási gleccserek vizét gyűjti össze. Közülük a legszebb a Char, legzordabb, legkomorabb az Il-Sid, de a legnagyobb, legméltóságteljesebb s egyben legismertebb kétségtelenül a Medve-hágótól alig félnapi járóföldnyire eredő Loeng. Ti persze soha sem jártatok a Fekete-hegyek vidékén, s így fogalmatok sem lehet arról, milyen tekintélyt parancsoló is ez a folyam. A Liet széles mederben hömpölyög, néhol talán szélesebben is, mint déli testvére, de szelíden, szinte lágyan kanyarogva. A Loeng más. Első pillantásra vadnak, zabolátlannak tűnik, de ha alaposabban szemügyre veszi az ember, különös, megmagyarázhatatlan érzés fogja el. Látnotok kellene! Látnotok, amint zúgva, bömbölve zúdul végig a völgyén, amint árvizei teljes szélességében elöntik a keskeny szurdokokat. Bizony, barátaim! Hóolvadáskor, tavaszi esők idején az egész völgy, a hegyek lábától a hegyek lábáig egyetlen hatalmas vízfolyás! És ez bizony sok gondot okozott már. A történetemnek is egy ilyen árvíz szabott más irányt. Hogy miért? Mert járhatatlanná tette a Medve-hágón át vezető Tauli-utat. Valamikor régen, a Slivenek idejében több karavánút szelte át a Fekete-hegyek láncait. Menedékek, fogadók, nagyobb falvak, kisebb városkák sorakoztak mellettük. Mára már a nevük is feledésbe merült. A Meleg-tenger partvidéke és az Il-Sid völgye néptelenedett el először. Tán még a slivenek alatt, pedig ők még használták a folyó mentén vezető Régi-karavánutat. Igaz, uralmuk vége felé már egyre ritkábban. A menedékházak – vagy enyhelyek, ahogy felénk nevezik – sorra összedőltek. Udvarukat felverte a gaz, falaikat elnyelte az egyre terjeszkedő erdő, elsodorta a szeszélyes folyó. A hidakat rég lerombolta az ár. A sebes sodrású, sellőkkel, zúgókkal teli vízfolyáson pedig nem igen találtak gázlókat az utazók. A vidék elvadult. A Régi-karavánutat végül teljesen elfeledték. Nem is csoda. Akkoriban már nem vezetett sehova. A legközelebbi lakott település kelet felé Dorven, északra pedig Art-Taul volt, az előbbit a Tauli-út nyugati ága, az utóbbit a Taul folyó kapcsolta be a Birodalom vérkeringésébe. A tengerparton pedig – a Halott-öböltől a Bern-fokig – kietlen pusztaságok terültek el. Nem volt értelme utat vágni a rengetegbe.
Hasonló sorsa jutott a Nagy Karavánút is. Erről talán halottatok valamit, hisz nyugati ága épp itt kanyargott Florisz kocsmája helyén. Valamikor Shain-föld legforgalmasabb átjárójaként tartották számon. Keleti ága a Hosszú-öböl kikötővárosait kötötte össze Veen-Coorral, Tarkkal, Quelennel, és a hatalmas Sliven folyam völgyén át a birodalom fővárosával, Skaravella de Lártával. Nyugati ága a Lorentz-hegység innenső oldalán, Secrét érintve vezetett a Liet völgyébe, ahol ismét kétfelé ágazott. Egyik vonulata – mint mondtam – egészen idáig kanyargott, sőt még tovább is a lietek földjére, a másik pedig a Medve-tó és a Vörös-tó mentén a slivenek fővárosa felé. Birodalmuk összeomlása után azonban ez az út is jelentéktelenné vált. Igaz, el nem feledték, de nem igen használták. A Lorentz-hegység keleti lejtőin és a Ridor-tenger partvidékén a slivenek még őrizték hatalmuk töredékét. A hegyek nyugati oldalán azonban velük ellenséges népek uralták a tájat. Az állandó háborúskodás, az ismétlődő rajtaütések, portyák elriasztották a kereskedőket. Az utakat eltorlaszolták. A hágókon várakat, erődítményeket emeltek. A Tauli Birodalom virágzása idején, mikor a fényességes császárok kereskedői az egész általuk ismert világot bejárták a Nagy Karavánutat ismét megnyitották. Igazán nagy forgalom ezután sem volt rajta. A slivenek nem szívesen engedtek be senkit országuk mélyére, inkább a tengeren át kereskedtek. A Délvidéket tehát a Loeng völgyén át vezető Tauli-út köldökzsinórként kötötte a birodalomhoz…
(Untatlak titeket? Hiába: ez a sok új név, ismeret könnyen megzavarhatja az embert. El se’ tudjátok képzelni, miről is beszélek. Megpróbálok segíteni a bajotokon. Figyeljetek! Add csak ide a botod Ravenka!…)

Ez a vonal itt keresztben a Shain-hegység! Felismeritek? Na azért. Most berajzolom a Liet medrét, Sadánig kevés híján merőlegesen fut a hegyvonulatra, itt azonban délkeletnek fordul, s innen párhuzamos vele. Keleten a Lorentz-hegység állja útját. Itt két tavat is alkot. Alul a Medve-tó, felette északon a Vörös-tó. Tovább azonban ne kövessük a Liet folyását, nézzünk szét inkább délebbre. A Shain-hegység mögött a Tauli Alföld húzódik. Nevét arról a folyóról kapta, mely középen szeli ketté. Egyik ága a Shain-hegységben, a másik itt a Fekete-hegyekben ered. Látjátok? A Délvidéket a Fekete-hegyek választják el Taultól. A hegylánc nyugati végében vezetett a Régi-, a keletiben pedig a Nagy-karavánút. A kettő között találjuk a Loeng völgyét. A Tauli Birodalom idejében ez volt a Délvidék kapuja. Északon Charmane védte, délen Loeng-Lee…
…És ezt a kaput zárta be — igaz csak ideiglenesen — a Loeng árvize. Ha most azt kérditek, kinek fájt ez, könnyen megfelelhetnék rá. Egyetlen nevet kellene csak mondanom, egy férfi nevét, ki a Délvidéken fogalommá vált, s itt Északon is sokan hallottak felőle, sőt még a slivenek is ismerték és számoltak vele. Jól sejted Harbal, L’Amantinról van szó, egykori rended főhercegéről, a Gárda teljhatalmú vezéréről, Loeng-Lee uráról. Ha hű képet akarnék festeni róla, ezüst palástjában ábrázolnám, amint áll várának legmagasabb bástyáján, ősz hajába bele-belekap a szél, palástja pedig madárszárnyként verdes mögötte. El tudjátok képzelni? Jártatok már szemben a várhegy csúcsán? Amikor az Ilsen völgyén végig rohanó szél ostromolja a romokat? Loeng-Lee Sadánhoz hasonlóan a hegyek lábánál terült el, csak épp nem a Shain-hegység, hanem a Fekete-hegyek tövében, valamivel közelebb az égbenyúló szirtekhez. Távol a vártól, fenn a hágó mellett hatalmas sziklatömb terpeszkedett. A déliek szentként tisztelték, s mindenviharok atyjának tartották. Hogy igazuk volt e, vagy sem, nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos, hogy azon a napon, amikor L’Amantin története összekapcsolódott a miénkkel, valahol fenn e szikla közelében borzasztó szélvihar kerekedett. Ereje teljében jött a világra. Zúgva, bömbölve rohant le a völgybe. Követte a Loeng folyását. Szűk szorosokon, tágas lejtőkön söpört végig, hogy minden erejét összeszedve csapjon le a folyó nagy kanyarulatánál terpeszkedő hatalmas erődítményre. Hiába volt azonban a mindent elsöprő lendület, a vár falai a szél ostromától keményebb csapást is kiálltak volna. A kövek közönyösen hallgatták a vihar süvöltését. Csak egy meglazult ablaktámla vergődött a szélben. Hol kinyílt, hol becsapódott. Mintha csak valami különös zenéhez szolgáltatná a ritmust…
L’Amantin a legmagasabb torony felső szintjén állt, közvetlenül az erkély korlátja mellett. Az orkán belekapott hosszú, ezüst palástjába, s tépte, cibálta, mintha el akarná ragadni tőle. A főherceg nem törődött vele. Csak állt, karjait összefonva a mellén és elgondolkodva szemlélte a lassan duzzadó folyó tajtékos habjait. Igen! Ha fel akarjátok idézni az alakját, e kép jelenjen meg előttetek! Képzeljétek el, amint egy büszke, egyenes tartású, délceg férfi áll rendíthetetlenül, dacolva a tomboló elemekkel. Egy ember, aki megingathatatlan nyugalommal néz szembe sorsával, s aki kívülről szemléli, mit sem sejthet lelkében dúló viharról. Mert a látszat ellenére a főherceg nyugtalan volt. S nem is alaptalanul. Mindent egy lapra tett fel, s e lap most veszni látszott; úgy tűnt elsodorja a medréből kilépő folyó.
A nyár vége szokatlanul hűvös volt, emellett sok esőt is hozott, akárcsak az ősz. A folyó még sem lépett ki a medréből. A főherceg pontosan tudta, mit jelent ez: fenn a hágónál korán jött a tél. Később néhány kereskedő igazolta is gyanúját. A Fekete hegyekben hó búcsúztatta a nyarat. De a legrosszabb nem is ez volt. A folyó nem állt be. Tajtékos habjain csak egy-egy jégtábla úszott, jelezve, a hőmérséklet a hágó körül is alig süllyedt fagypont alá. Az igazi hideg még váratott magára.
– Az isteneknek elment az eszük – kesergett az egyik kereskedő. – Hideg is van, meg nem is. Az utat néhol majdnem derékig érő hó borítja, máshol meg nappal olvad, éjszaka fagy. Délelőtt jégen kellett csúszkálnunk, délután vízben tocsogtunk. A java azonban csak eztán jön. Utazott velünk egy javasasszony. Két napja vált el tőlünk. Darsonba igyekezett a strejenekhez. Szerinte itt az olvadás! Eső fog esni a hegyek közt. Langyos eső. A tél küszöbén. Ki hallott már ilyet?
L’Amantin nem tudta, hihet-e az öregasszony jövendölésében. Ha ismerte volna könnyebben dönthet, így azonban várnia kellett. De nem sokáig. Pár nappal azután, hogy a karaván folytatta útját, a Loeng duzzadni kezdett. Az asszonynak igaza volt. A hegyek között lassan olvadt a korán hullott hó. A folyó vize hízni kezdett. Először szinte észrevétlenül. Ha a part menti fűz nem jelezte volna talán fel sem tűnik. Aztán a várárok vízszintje is emelkedni kezdett. És még nem volt vége. Az árhullám egyre csak nőt. Több helyen elöntötte az úttöltéseket is, itt-ott már a folyóvölgy teljes szélességében fekete víztükör hullámzott. Az utak járhatatlanná váltak.
Hiába minden. Észak felől senki sem juthat át. – gondolta L’Amantin. – És persze akkor sem lesz sokkal jobb a helyzet, ha végre beköszönt a tél, az igazi, s a fagy végre megfogja a folyót. Az árhullám kinn reked, felszínét kemény jégpáncél borítja majd. A víz később elszivárog. A jég összetöredezik, torlaszokat alkot, melyeket tovább hizlal a hó. Az út egész a tavaszi árhullám levonulásáig használhatatlan marad.
Megborzongott. Szorosabbra húzta magán ezüst palástját. A nap egy pillanatra előbukkant a vihar tépte felhőfoszlányok közül. Sápadt, vöröses árnyalatú fénysugarak csillantak meg a csillogó ezüst mintákon. Aztán újra árnyék borult a toronyra. Akárcsak a főherceg szívére.
– Miért is tettem mindent erre az egy lapra? – kérdezte önmagától hangtalanul, ki nem ejtve, csak végiggondolva a szavakat…

…Ti itt nem igen kártyáztok, jobban szeretitek a sakkot, de azért van fogalmatok róla, mit érezhet az, aki nagy tételben játszik, egyetlen lapra feltéve mindent, s az utolsó pillanatban épp az a lap csúszik ki a kezei közül. És miért? Egy oknak ott az árvíz, de ez csak a látszat. Képzeljétek csak el…

L’Amantin főhercegként, a papi rend feje, a Gárda teljhatalmú vezére, a Délvidék helytartója, Loeng-Lee várának örökös ura, a Birodalom leghatalmasabb méltósága volt. Tjenród a nyomába sem léphetett. Talán csak Tarik, a fényességes császár öccse versenghetett volna vele, bár Secré vára közel sem volt olyan értékes, mint Loeng-Lee, s Tarik magánhadserege sem ért fel a Gárdával. Nem bizony. Még Niak, a fényességes császár sem dicsekedhetett ilyen egységes, ütőképes haddal. És mégis. A Birodalom leghatalmasabb főura, leggazdagabb területeinek birtokosa, legképzettebb, legerősebb katonaságának vezetője képtelen volt érvényesíteni akaratát, mert néhány koszos lovag — értve ez alatt a radöröket — az útjában állt…
(…Hogy a kép a lehető legvilágosabb legyen, kicsit kitisztítom a fejem néhány korty sörrel, s )
…mesélek nektek a Birodalom születéséről, hisz a Gárda és a radör rend közötti ellenségeskedés szinte ezzel egyidős:
A Tauli Alföld népeit az első császár, Ven egyesítette. A radörök ekkor esküdtek örök hűséget Taul mindenkori urának. Ven alig néhány nappal élte túl koronázását. A trónt fiai közösen örökölték, majd Trivor, az idősebb fivér…
(…Te tudtad, pajtás, kinek a nevét viseled?)
…lemondott öccse Saraven javára. Hogy komolyan gondolta-e, nem tudni. Saraven nagyravágyó, alattomos ember hírében állt. Trivor joggal félhetett attól, ha nem áll önként félre, fivére tőrrel vagy méreggel oldja meg a helyzetet. De még az sem kizárt, csupán a látszat kedvéért tette ezt az engedményt, hogy biztonságban készülhessen fel a végső leszámolásra. Akár így történt akár úgy, annyi bizonyos, hogy még a császár északon, Sadán ostromával próbálkozott, addig a báty délen szerzett birtokokat: az Il-Sid völgyén át indított támadást Ravak ellen, s a meglepetés erejét kihasználva két nap alatt elfoglalta a várost. Nem volt nehéz dolga. A Régi karavánút régóta a feledés homályába veszett, s az Il-Sid völgyét járhatatlannak tartották. Zotán, Ravak utolsó királya a Loeng mentén vonta össze csapatait. Ott akarta elvágni a birodalmi seregek útját.
Trivor, miután Ravakot elfoglalta villámgyorsan hátba támadta a királyi sereget. Terve tökéletes volt. A meglepett ellenséget a Medve-hágón át a Char völgyébe, a radörök földjére kergette, remélve, hogy a kétségbeesett katonák végigdúlják a rend birtokait a Char völgyétől egészen az Ul kanyarulatáig, a kirabolt lovagok pedig elvégzik helyette a piszkos munkát. Ravak királya azonban átlátott a szitán. A lehető legmeglepőbb megoldást választotta. Menedéket kért a rend vezetőitől. A radörök élén ekkor, az alapító Drien Coor dédunokája a „Legyőzhetetlen” Scor állt. Befogadta Zotánt és seregét. Charmane-tól keletre telepítette le őket, a Char völgye és Dorven közt elterülő, akkoriban szinte lakatlan vidékre. Trivor rendkívül kényelmetlen helyzetben találta magát. Tudta, hiába fordulna öccséhez. A fényességes császár már többször tanúbizonyságot tett kitűnő politikai érzékéről. Most is a számára legkedvezőbb megoldást választaná. A főherceg tehát — más választása nem lévén — beletörődött Scor döntésébe. Azt hitte, ezzel le is zárhatja az ügyet, pedig a java csak ezután következett. A radörök teljes jogú tagként vették fel rendjükbe a menekülteket. Ennek fényében a kapitányok tanácsa levelet küldött Trivornak, melyben kérték, hogy a rendbe befogadott délvidékiek családját valamint a megélhetéshez nélkülözhetetlen vagyontárgyaikat adja ki.
Trivor majd eszét vesztette dühében. Jól tudta: semmit sem tehet. Teljesítenie kell a követeléseket. Ha megtagadja, az nyílt háborúhoz vezethet, melyben elvesztheti frissen szerzett birtokait, talán az életét is. A fényességes császárnak kapóra jött a két főúr között kirobbant viszály. Nyíltan ugyan egyik fél pártját sem fogta, de hallgatólagosan a radöröket támogatta. Nem véletlenül. Úgy vélte a lovagrend ellensúlyozhatja az egyre nagyratörőbb bátyja hatalmát. Emellett az udvar soha sem törődött azzal, hogy a csatolt területekről melyik főúr küldi el a szokásos évi adót. Ez volt a Birodalom fennmaradásának alapja. Minden nagyravágyó főherceg, herceg, erejéhez mérten szabadon terjeszkedhetett a határokon túl. Az egyes főrendek birtokai után nem számíthattak fel adót, a fegyverrel szerzett területek jövedelmének tizede viszont a kincstárat illette. Hogy ezt az összeget ki fizeti be az államkasszába, senkit sem érdekelt. A császár csak kivételesen tett igazságot a marakodó főurak között.
Trivor kénytelen-kelletlen tiszteletben tartotta a radörök kívánságát. Mindenkit elengedett, aki menni akart. Ugyanakkor ettől az időszaktól kezdve a Délvidéket a saját zsákmányának tekintette. Újjáépítette Loeng-Lee várát, ezzel ellenőrzése alá vonta a déli tengerpart városállamait a birodalom központjával összekötő egyre jelentősebbé váló kereskedelmi utat. Nem sokkal később maga is a várba költözött. Megalapította a Papi rendet, s az utóbb hírhedté vált Gárdát. Pár évvel halála előtt kísérletet tett az egész Délvidék meghódítására. Rian és Björn kivételével elfoglalta a part menti városokat. Rian királya ekkor végső kétségbe esésében a slivenekhez fordult segítségért. A sliven hajóhad Rian szövetségeseként nemcsak a város védelmében vett részt, hanem rövid küzdelem után visszafoglalta a városállamhoz tartozó másik kikötőt, a Loeng-delta túloldalán fekvő Art-Loengot. Tivor erre minden erejével Björn ellen fordult. Hosszas, hónapokig tartó véres csatározások során bevette a várost. Lakóinak nagy részét lemészároltatta, és a megüresedett negyedekbe saját híveit telepítette le. A lakosság szinte teljesen kicserélődött. Björn ezt követően mindig hű maradt a Gárda mindenkori főparancsnokához.
Tivor mindössze két évvel élte túl a délvidéki hadjáratát. Halála után a városállamok látszólag visszanyerték függetlenségüket. De királyaik ettől kezdve — Rian uralkodóját kivéve —, évente meghatározott összegű hadisarcot fizettek a Gárdának.
Kevéssel történetünk kezdete előtt gyökeresen megváltozott a helyzet. A Keleti Sliven Birodalomban polgárháború dúlt. A sliven flotta kivonult Rianból. L’Amantin kihasználta kínálkozó lehetőséget, csellel elfoglalta a várost. A Délvidék meghódítása befejeződött. A partvidék és a Fekete Hegyek között húzódó pusztákon azonban még szabadon legeltették nyájaikat a strejenek. E népet senkinek sem sikerült igába hajtania. Elsősorban, mert a támadás első jelére behúzódtak a Loeng hatalmas ártérén elterülő ingoványba, maguk után csalva a vigyázatlan ellenséget. Az idegenek számára járhatatlan és áttekinthetetlen mocsarak mélyén azután szétszórták és elpusztították a rájuk törő seregeket. A Gárda vezetői átlátták a helyzetet. Az ártér mélyére soha sem követték a strejeneket. A pusztákon azonban nem hagytak békét nekik. Felégették városaikat, elrabolták nyájaikat, megkísérelték elűzni őket a földjükről. Ezzel csak annyit sikerült elérniük, hogy a strejenek végleg az ártérre költöztek. Sőt a Siton folyó kettészakításával jelentős mértékben növelték a mocsarak kiterjedését.
(Értitek e képet? Figyeljetek!…)
…A Délvidéken majdnem mindent L’Amantin tartott a kezében. A Ravaki fennsíkot, a partvidék városait, a hegyek peremét, szinte az egész tartományt, leszámítva persze a Loeng és a Siton árterét. Kiterjedt és gazdag birtokokat mondhatott a magáénak. Csakhogy ezek kivétel nélkül a Fekete-hegyek déli felére estek. L’Amantin viszont a Birodalom trónjára pályázott. Közte és a célja között ott terpeszkedett az alig-alig járható hegyvonulat, s annak túloldalán pedig a radörök.
A főherceg — a kezdet-kezdetén — még megpróbálta megnyerni a rend vezetőit. Kudarcot vallott. Később cselhez folyamodott, de nem volt szerencséje. Terve nem vált be, ráadásul elvesztette Tivor ősi birtokait: Dorvent és környékét. Míg élt, sosem felejtette el ezt az akciót, mely élete első komoly kudarcává vált. Pedig eleinte minden a legnagyobb rendben ment. Csapdába csalta a radöröket. Elérte, hogy lerohanják a birtokait. Ez ürügyül szolgálhatott volna a rend elleni erőteljes fellépésre. A terv tökéletes volt. De valaki, vagy valami keresztülhúzta számításait.

(Florisz! Öregcimborám! Adj még egy korsó sört. Sok mindent el akarok még mondani, s kiszáradt a torkom.)

Ahhoz, hogy értsétek, mit is jelentet L’Amantin számára a dorveni kaland, tudnotok kell,
őkelme soha nem elégedett meg a főhercegi ranggal. Kezében volt a Gárda és a Papi. A birodalom legerősebb főuraként hatalma a császáréval vetekedett, ez azonban kevés volt neki. Nem tudom, mi vezérelte. Lehet, csak a hatalomvágy. Ő maga azonban úgy vélte, a küldetése követeli tőle, hogy megszerezze a trónt. Jól tudta, vészterhes idők előtt áll. Olyan feladat vár rá, amit — hite szerint — csak a császári széken ülve teljesíthet. Nairral szeretett volna megküzdeni, a Gonosszal, Sharonisten legyőzőjével. Gyermekségétől fogva ismerte a legendát. Azóta készült a végső leszámolásra. A Tauli Birodalom teljes haderejét össze akarta fogni. Először törvényes úton. Uralkodói családból származott. Több híve volt Taulban, mint Niaknak. Vállalkozása sikerrel kecsegtetett, mégis kudarcba fulladt, pedig szinte minden főurat megnyert a tervének, még a radör rendfőnököt is. Arra készült, hogy a koronaherceg avatásán jelenti be trónigényét. A terv tökéletes volt. Sikerülnie kellett volna. Nem sokkal az avatás előtt Niak, a császárfi, északon harcolt a slivenek ellen. Vitte magával a radöröket s persze a teljes hadseregét. Gondoljatok bele. Ami erő délen maradt, L’Amantin pártján állt. Kell ettől jobb alkalom. Ráadásul a császár beteg volt és gyenge. A tényleges hatalmat régensként az öccse gyakorolta. L’Amantin őt is megnyerte magának.
(Látod Trivor, ez egyszer igazad van. Ez így túl szép, hogy igaz legyen, és mégis…)
Úgy tervezték, hogy a császár végrendeletében L’Amantint teszi meg koronahercegnek. Ám Niak, anélkül, hogy pontosan tudta volna mi is történik a háta mögött, cselekvésre szánta el magát. Először a régenst tette el az útból. A császár öccse persze baleset áldozata lett, lova megbokrosodott és a megáradt Char vizébe vetette magát. Csakhogy barátaim a régens kitűnő lovas volt. És mégis, hiába vetette ki magát a nyeregből, a lába beleakadt valahogy a kengyelbe, így aztán megkergült állat magával ragadta a hullámsírba. Soha senki nem tudta bizonyítani, mi is történt azon a napon, ám nem sokan érezték az eseményekben Niak keze nyomát. A császárfi persze épp jó messze volt, de nem jelent az égadta világon semmit. Maga a császár két nappal élte túl öccse halálát. L’Amantin majd eszét vesztette dühében. Ő is sejtette ki állhat az események mögött. Haragja persze csak addig tartott, amíg rá nem jött, ha okosan cselekszik, Niak tulajdonképpen neki kaparta ki a gesztenyét. A főrendek kiálltak mellette. Mindössze Taulba kellett volna vonulnia, hogy minden az ölébe hulljon. Odakérette szövetségeseit is. Az események azonban ekkor váratlan fordulatot vettek.
Bizony barátaim. Olyasmi történt, amire azóta sincs semmilyen magyarázat. Vegyük csak számba L’Amantin szövetségeseit:
Raisad — Sadán akkori helytartója, Tjenród elődje — ugyan elindult egy nagyobb csapat élén a városból, de nem jutott át a Shain-hegységen. Soha senki nem tudta meg, mi történt vele. A radör rendfőnök is hasonló sorsra jutott. Jolier, egy addig ismeretlen radör fellázította ellene a lovagokat. Az életét meghagyták ugyan, de kitaszították a rendből. Az elűzött főherceg egyedül indult el Taulba. Sohasem ért oda.
A legkülönösebb azonban az, ami L’Amantinnal történt. A főherceg Dorven várában várt a kedvező alkalomra. Amint értesült a császár haláláról, azonnal felkerekedett. Épp a Kharon-pataki csata napján. Ha az ember többet megy hátra, mint előre, s közben nagyokat kerül, akkor sem kell egy hétnél több, hogy valaki Dorvenből Taulba érjen. A Medve-tótól azonban — ide ömlik a Kharon-patak — éjt nappal téve is legalább két hét az út, s Niak megvívta a csatát, összeszedte a seregét, s még így is két nappal előbb ért a fővárosba, mint vetélytársa.

(Látjátok, erre inni kell. S ha már így belejöttem, valami erőset tölts Florisz, amire jobban csúszik a sör… )

L’Amantin másodszor cselhez folyamadott. Nem is igen tehetett mást, mert a radör rend élére gyűlölt ellenfele, Leaken Fort került. A főherceg sejtette, hogy Niak áll a döntés hátterében. A császár, bár biztos nem lehetett benne, mégis gyaníthatta L’Amantin szándékát. Leaken kinevezésével saját hatalmát kívánta biztosítani. Jól tudta: a fiatal radör soha sem szövetkezne L’Amantinnal.
A Gárda tejhatalmú ura nem tehetett mást, visszavonult délvidéki birtokaira és begubózott. De ne higgyétek, hogy feladta! Nem! Leaken az útjában állt, s ő meg akart szabadulni tőle. Csak a kedvező alkalomra várt. Nos, nem is kellett sokáig várnia. A radörök egyre gyakrabban tűztek össze a Gárdával. L’Amantin lassan megbizonyosodott róla: ha nagyobb sérelem éri ellenfeleit, azok habozás nélkül felvonulnak ellene. Ezt használta ki. Kiszemelt egy radört, Dor Skveent. Egy férfit, akinek három gyermeke közül az idősebb északon esett el, a lánya, miután máig tisztázatlan körülmények között egy fiúgyermeknek adott életet, eltűnt, a kisebbik fiút pedig L’Amantin ölette meg. Dor Skveen családjából az öregen kívül csak az unokája, Solt maradt életben. Solt! Ugye ismerős a név? Igen, ő az. Ő találkozik majd Carsszal abban a bizonyos menedékházban. Látjátok, a történet gyökerei igen mélyre nyúlnak. De ne törődjetek most ezzel. Solt alig három éves volt, amikor a főherceg elraboltatta és Dorven templomerődjébe záratta. Abban bízott, hogy a radörök megkísérlik kiszabadítani. A terv nem is lehetett volna tökéletesebb: ha Leaken megostromolja az erődöt, az nyílt polgárháború. Ezt már Niak sem hagyhatta annyiban. És Leaken bekapta a horgot. Sereggel indult Dorven alá. L’Amantin az erőd feletti hegyoldalon, egy barlangban húzódott meg testőreivel. Onnan nézte végig az eseményeket. Ilyet eddig még soha sem tett, de most — maga sem tudta miért — úgy érezte kockázatnia kell. Látni akarta mi történik. Az események minden várakozását fölülmúlták. Dél körül járhatott az idő. A radörök csapata már látótávolságon belül járt. Ekkor, szó szerint egyik percről a másikra elborult az ég. Koromsötét lett. A hirtelen támadt szél vad erővel tépte a lombokat. Testőrei bemenekültek a barlang mélyére. L’Amantinnak földbe gyökerezett a lába. Nem tudta elhagyni megfigyelőhelyét. Állt a barlang szájánál és várt. Az egyre szaporodó villámok fényénél látta, mint szórja szét a fergeteg Leaken seregét. Aztán hatalmas izzó alakok bontakoztak ki a homályból. Porig rombolták az erődöt. Elpusztítottak mindenkit. Mire elült a vihar és kitisztult az ég, Dorven romokban hevert. Az üszkös falak között csak egyetlen élő lélek volt: Solt.
L’Amantin elképzelni sem tudta, ki húzta keresztül a számításait. Többször hallotta már, hogy Solt a szellemek fia, s védelmük alatt áll. Ebben azonban egészen Dorven lerombolásáig nem hitt. A templomerőd elpusztítása győzte meg. Először megrémült. Fel akarta adni a küzdelmet. De miután — ki tudja hányadszor? — végiggondolt mindent, megnyugodott. Akárki — vagy akármi — volt is az ellenfele Dorven alatt, nem volt mindenható. Ha az lett volna, nem kerüli el a figyelmét a hegyoldalon bujkáló kis csapat. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Legközelebb óvatosabb lesz. Megkeresi az igazi ellenfelét. Megkeresi, megismeri és leszámol vele. Ideig jutott el a gondolataiban, mikor észrevett egy agyag lapocskát az asztalán. Felvette. Egy kis táblácska volt, rajta pár soros üzenet: a Legyőzhetetlen, a Bosszúálló, az Öregember, a Trónkövetelő, az Idegen, a Herceg és a Fattyú. Ha mind együtt vannak a szereplők, kezdődhet a Játék.
L’Amantin ismerte a legendát Sharonisten hét megnevezhetetlen hőséről, akik majd együttes erővel győzik le a Gonoszt, és szabadítják ki börtönéből istenüket. Ismerte, de nem hitt benne. Az agyagtáblára rótt üzenet azonban elgondolkodtatta. Megkísérelte felkutatni a többi szereplőt. Sikertelenül. Ha már úgy érezte a megoldás közelébe jutott, egy-egy aprócska szál mindig kicsúszott a kezéből. Egy-egy lényeges részlet mindig hiányzott. A kép nem hogy nem állt össze, de ismét apró darabokra hullott. Ilyenkor mindig eszébe jutott Sharonisten jövendölése a Megnevezhetetlenekről: – „Ha eljő az idő, nevet adok nekik, hogy elrejtsem őket.” – Nos, úgy tűnt ez be is következett.
L’Amantin hite szerint egyetlen szereplőt tudott azonosítani: az Öregembert. Úgy vélte, ő a játék egyik kulcsfigurája. Ennek ellenére, vagy éppen ezért nem tudott kapcsolatba lépni vele. Pedig mindent megtett ennek érdekében. Végül már-már rögeszméjévé vált, hogy a kérdés megoldását az Öregembernél találja. Erre épített mindent. Messziről figyelte az Öreg minden mozdulatát, s midőn a Javasember a Tavaszünnepet követően észak felé indult, úgy érezte, eljött a cselekvés pillanata.
Az Öregember és az Utolsó Jóslat! Igen, barátaim, ez járt L’Amantin fejében ott, a várfalon miközben a viharral dacolva nézte a naplementét. Öereg este lett már mire minden lehetőséget végiggondolt. Közben lehűlt a levegő, s a szél meg-megújuló rohamai végül visszavonulásra késztették a főherceget. Fáklyát gyújtott, majd elindult a vár fogadóterme felé. Lent, az oszlopcsarnokot sejtelmes, lobogó fény világította be. Ismét eltelt egy nap és Nésa még mindig nem jelentkezett. Ő volt az egyetlen, akire L’Amantin feltétlenül számított. A Loeng áradása elvágja a Medve-hágón át vezető utakat. De az Öregember a Nagy-karavánúton, Scien-Lee romjai mellett akart visszatérni a Délvidékre. Nem véletlenül. Szemmel láthatóan sejtette L’Amantin szándékát. Persze a csapdát így sem kerülheti el. Nésa az erőd romjainál fogja várni.
– A vacsorámat a szobámba kérem, – jelezte a körülötte sürgölődő szolgáknak, majd kilépett a folyósóra. – Ma már senkit nem fogadok. – fordult vissza mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó.
– Ezt az elhatározásodat meg kell változtatnod, Uram – állította meg a főherceget Fujzár, a gárda főkapitánya, aki végszóra érkezett. – Épp most kaptam a hírt, hogy Nésa bármelyik pillanatban itt lehet. Fontos mondani valójával nem várhat holnapig.
– Történt valami?
– Attól tartok igen. A jelek szerint az embereink a Loeng hídjánál akarják felállítani a csapdát.

No, igen, a Loeng hídja! Erről kellene beszélnem. És a csapdáról, mely visszafelé is elsülhet. Tudnotok kell, a folyón csak egyetlen híd vezetett át. Egyetlen egy híd, valamivel Darson alatt. Aki— miképp az öregember — Scien-Lee felől akart eljutni a Ravaki-fensík peremére, csak ezen az egy ponton kelhetett át biztonsággal a folyón…

…Ettől alkalmasabb helyet keresve sem találhatott volna senki a csapdára, L’Amantin még sem volt elégedett. Sőt! Idegesen horkant fel:
– Miből gondolod?
– Két emberem épp az imént érkezett Rianból. Találkoztak Nésával. A kapitány több mint egy hete a híd körül ténykedik. Szerintem megkezdte az előkészületeket.
– Az ördögbe is! Nésa határozott parancsom ellenére otthagyta a hágót és rögtönözni kezdett?
– Fogalmam sincs, Uram. A látszat ugyan erre vall, bár emberei két hadnagya parancsnoksága alatt lesben állnak Scien-Lee mellett. Talán már ott lecsapnak az Öregemberre. Nésa feltehetően kudarctól tart, ezért készíti elő a második egérfogót. Pontosan úgy, ahogy megbeszéltük.
– Ahogy megbeszéltük? – dühöngött L’Amantin. – A lelkére kötöttem: ha csak egy mód van rá, ne kockáztasson. Miért nem hallgatott rám?
– Majd személyesen mondja el neked, Uram. Nagyon jól ismer téged. Tudja, a helyzete koránt sem olyan biztos, mint amilyennek látszik. Nem hiszem, hogy megszegné a parancsodat, ha nem lenne rá jó oka.
– Majd meglátjuk. – L’Amantin sarkon fordult és visszasietett a terembe. – Egyelőre hagyjátok a vacsorát! – parancsolta. – Ha Nésa megérkezik, rögtön vezessétek hozzám! Addig senki se zavarjon!

(…Nésa! Egy újabb név, s egy újabb ember…
Töltsd tele a korsómat, Florisz!
…
Így már jó!
…Hol is tartottam? Nésánál. Igen…)

…a fiatalember előkelő családból származott. Nem fogjátok elhinni, de Sadánban látta meg a napvilágot. Két éves sem volt még azonban, mikor Taulba, majd Ravakba költöztek. Hogy miért fontos ez? Talán mert egyébként soha sem került volna a Gárdához a fiú. Ravakban azonban más lehetősége nem lévén, katonának állt, s gárdista lett. Nem bánta meg. Tehetséges volt, ügyes és kitartó. Hamarosan hadnagy, majd kapitány lett. Nem sokára maga L’Amantin is felfigyelt rá. Ez lett a veszte. Őt bízták meg az Öregember kézre kerítésével, s ezzel elkezdődött az ő története is…

…Sötétedés után ért a várba. Az őrök nem sokat teketóriáztak vele. Amint leszállt a nyeregből, megragadták és a fogadóterem felé tuszkolták. Már ebből sejthette, hogy baj van. Nem is tévedett. A főherceg rendkívül hidegen, már-már ellenségesen fogadta. – Hibázott! – vetette oda olyan pillantás kíséretében, hogy a fiatal gárdatiszt hátán végig futott a hideg.
– Nem volt más választásom, Uram. Ön engedélyezte, hogy…
– Igen! Hozzájárultam, hogy az eredeti tervek kudarca esetén megkísérelheti azt az őrültséget a Loeng hídjánál. De csak ha biztos a kudarc! Arról nem volt szó, hogy ott hagyja az embereit a hágónál, és minden szó nélkül rögtönözni kezd!
– Időben értesítettem volna, Uram. A futár azonban nem ért ide. Meggyilkolták…
– Lényegtelen. Megszegte a parancsomat. Hogy ezt futár útján tudatja velem, vagy most személyesen, szinte egyre megy. Így is úgy is semmibe vette akaratom! A kelepcét Scien-Lee mellett kellett volna felállítania!
– Hadnagyaim ott maradtak, nagyúr! Higgye el, mindketten értik a dolgukat. Ha csak egy mód van rá, tőrbe csalják az Öregembert és kísérőit. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Bocsássa meg, uram a vakmerőségem, de nem volt más választásom. Scien-Lee erődjét mágia védi. Az embereimet különös rettegés fogja el a romok közelében. Nem mernek ott maradni. Félnek. Félnek a hágó árnyaitól.
– Badarság!
– Nem az, ezt ön is jól tudja. A hágókat vigyázó várak mindegyikét rablók szállták meg. Loeng-Lee, Secré, Charmane, Sadán mind-mind rablófészek volt a slivenek bukása után. Scien-Leeben azonban soha senki sem vert tanyát. Az árnyak elűzik, aki a Karavánút biztonságát fenyegeti.
– Azt akarod mondani, hogy holmi névtelen árnyak miatt adtad fel a tervemet?! – tajtékzott L’Amantin.
– Nem. Ha csak erről lett volna szó, maradok. Bár Dorven eleste óta nem szívesen húzok ujjat névtelen árnyakkal – felelt vakmerően a kapitány. – Van azonban más is – fűzte hozzá sietve. – A slivenek. Amióta az öreg elindult a Medve-tó vidékéről kézről-kézre adják. Állandó felügyelet alatt áll.
– Nem értem – csóválta a fejét elgondolkodva a főherceg. Egy pillanatra még Nésa iménti vakmerőségéről is megfeledkezett. A kapitány észlelve ura tétovázását folytatta a magyarázkodást. – Én sem. Csak annyit tudok: itt valami bűzlik. Az öreg egyedül indult el. A Zöld tavakig követtük. Ott elvesztettük a nyomát. Eltűnt a Sliven földalatti labirintusában. Nem tudjuk mit kereset ott, miért ment oda. Egy biztos, azt akarta, hogy ne tudhassunk meg részleteket az útjáról. Csapdába csalt. Kis híján a slivenek kezére játszott valamennyiünket. Szerencsénk volt. A fogságba esést sikerült elkerülnünk. Azonban ezzel nem értek véget a furcsaságok. A Labirintusból már harmadmagával tért vissza. Három igen különös figura szegődött mellé. Az egyikük szemre slivennek látszik, de nem az, vagy ha igen, akkor nem közrendű sliven. Még a legnagyobb urak is térdre borultak előtte, homlokukat a földhöz érintve. Ön éppoly jól tudja mit jelent ez, mint én. A férfi Sharonisten követe, vagy maga az isten. Legalábbis a slivenek szerint…
– Az Ékszer! – a felismerés villámcsapásként érte a főherceget. Szerette volna félbeszakítani Nésát, ám a főkapitány következő szavai ha lehet még nagyobb hatással voltak rá.
…A másik is éppily különös jelenség. A fegyverei mintha ezüstből készültek volna. De ez csak a látszat. Vékony ezüst réteggel vonta be őket, mely azonban több helyütt lekopott már. A fegyverek eredetileg feketék voltak. Matt feketék.
– Komolyan beszélsz?
– Ha valamivel, evvel biztos nem tréfálnék. Solt az, Uram. Biztos vagyok benne. Ő tér vissza.
– Annál fontosabb, hogy elkapjuk!
– Tudom. Bár Solt egyszer már kicsúszott a kezünkből, nagyúr. Nem biztos, hogy most szerencsésebbek leszünk. A szellemekkel nem tanácsos ujjat húzni. – célzott immár másodszor a dorveni kalandra.
– E kérdésben én döntök! – torkolta le dühösen a főherceg. A kapitány megértette, hogy túl messzire ment. – Elnézést, Uram! – szabadkozott. – Túl sokat engedtem meg magamnak. De azt hiszem meg fogja érteni indulataimat. – Nésa földre szegezte a tekintetét, várt egy kis ideig, s csak aztán nézett fel. L’Amantin intett, hogy folytassa. – Az Öreg és a barátai a barlangokból egyenest a Gonoszföldre mentek.
– Nem igaz!
– Saját szememmel láttam, Uram. Korven utánuk merészkedett. A legjobb emberem volt, még sem tért vissza. Azok hárman viszont áthaladtak Nair országán. A Medve-tónál bukkantak fel ismét. Innen a Nagy-karavánút keleti szárnyán jöttek tovább dél felé. De már nem magányos vándorként; mindig egy-egy nagyobb, megerősített karavánhoz csatlakozva. Általában húsz-harminc fegyveres vigyázta az útjukat. Először véletlenre gyanakodtunk. Később bebizonyosodott: szó sincs erről. Ahogy közeledtek Scien-Leehez, egyre erősebb csapatok mellé szegődtek. Legutóbb már hatvan-hetven felfegyverzett sliven társaságában láttuk őket. Tudják, hogy mit akarunk, és semmit sem bíznak a véletlenre. Ha ennek ellenére mégis harmadmagukkal kelnének át a hágón, az embereim lecsapnak rájuk. Ha nem, azt kell tennünk, amire a legkevésbé számítanak: a Loeng hídjánál kell rájuk kattintanunk a csapdát.

(Ez a csapda! Mit mondjak róla? Nem minden napi dolog volt, annyi szent. Hogy valaki a saját menyasszonyát szánja csaléteknek… De erről majd holnap. Ma már eleget jártattam a szám.)