(Látom a tegnapi meséből hiányoztak az érdekfeszítő elemek, mert ma valahogy kevesen vagyunk. De sebaj, a sör ugyanolyan jó, s a kedvesem lett semmivel rosszabb, folytassuk tehát ott, ahol tegnap abbahagytam…)
…Azon a napon, amikor L’Amantin beavatta Fujzárt terveibe, két kisebb csapat indult útnak Darsonból. Mindkettő — amennyire csak lehetett — titokban. Az egyikről alig tudok valamit. Talán csak annyit: L’Amantinhoz igyekeztek. Hogy miről beszéltek, miben állapodtak meg a főherceggel végig homályban maradt. Annyi bizonyos csupán: a strejenek végül — igaz csak a maguk módján — csatlakoztak a szövetséghez…
A másik a Siton vidékére igyekezett. Erről már többet mesélhetnék nektek, s hogy nem teszem, annak egyetlen oka van: útjuk a történetem szempontjából érdektelen volt. Egészen addig a pillanatig, amíg egy váratlan szélroham olvadást nem hozott. Olvadást a tél közepén…
Lassan alkonyodott. Licaj Vuv elégedetten dörzsölte a kezét. A helyzet szinte magától megoldódott. Több mint egy hétig kóboroltak a Siton vidékén. Az éjszakákat általában egy-egy falucskában, vagy tanyán töltötték, de bizony kétszer is előfordult, hogy a szabad ég alatt, hóba ásott vackokban háltak. De mindegy. Ez már a múlt. Storen hosszas vizsgálódások után megállapította, hogy a régi erek valóban elvezethetik a víz egy részét, s csak egy-két helyen kellene apróbb igazításokat végezni ahhoz, hogy Darson környékét elkerülje az ár. Erre azonban már nem került sor. Egy kisebb ér partján elterülő faluban tértek volna nyugovóra, amikor hirtelen, egyik percről a másikra visszavonult a tél. A szél, mely korábban kitartóan fújt a hegyek felől, váratlanul megfordult, s enyhe tengeri levegőt sodort a vidék felé. Gyorsan olvadni kezdett, s mivel a Siton torkolata alatt korábban sem havazott, a Loeng viszonylag gyorsan levezette a hólét.
– Erre senki sem számíthatott – mondta mosolyogva Storen. – Hogy tél közepén megfordul a szél, és elviszi a havat! Szinte hihetetlen. A folyó árhulláma ugyan így jóval hosszabb idő alatt fog levonulni, de szerencsére alacsonyabban tetőzik majd. Az áradások nem igen torlódnak egymásra, s nem kell attól tartanunk, hogy a víz átbukik a magaspartokon. Hazamehetünk.
– Még a tél is megszánt bennünket – vélte Vuv.
– Nem is csodálom – élcelődött Galath – amilyen szerencsétlen képet vágtál tegnap reggel, amikor előbújtál a vackodból.
– Nana. A tegnapi nappal te sem dicsekedhetsz. De azt hiszem, ez már lényegtelen. Egyáltalán nem bánom, hogy nem kell a jeges vízben kuporogva árkot ásnom. Rianban sokkal jobb lesz. Ott sokkal enyhébb a tél, és szebb a tavasz.
– Különösen annak, akit olyan szép virágszál vár a városban, mint téged – veregette meg Vuv vállát Galath. – Ha gyorsan összeszedjük magunkat, két-három nap alatt a Kengyel-tóhoz érünk. Corn még biztos ott lesz. Amilyen kényelmes a fiú feltehetően hajóval akarja meg tenni az utat Rianig. Lebeszéljük erről. Zita sokkal jobban fog örülni majd neked, mint a levelednek.
– Én is így gondoltam – nevetett Vuv, majd Storenhez fordult. – Ha nincs már szükségetek ránk, elbúcsúznánk. Vár ránk Rian, és a tavasz.
Storen elgondolkodva meredt maga elé. – Amikor megfordult a szél, megkönnyebbültem. Nem gondoltam végig, milyen következményekkel járhat mindez. Most már nincs más választásom, fel kell fednem a lapjaimat. Eddig sem volt szükségünk rátok. Az ártér mélyén semmi baj sem érhet bennünket, itt nincs szükségünk harcosokra. Ti pedig, bocsássatok meg nekem az őszinteségemért, másban nem igen tudtatok volna segíteni nekünk.
– Akkor mire volt jó ez az egész? – fortyant fel Vuv.
– Az Öregember megkért, hogy tartsunk itt téged. Azt mondta, a Tavaszünnep előtt semmiképp ne engedjünk el. Az életedbe kerül, ha mégis elmennél. Mást nem mondott, hiába faggattam. Ezt követően Carsztól kértem tanácsot.
– Az összeesküvők! – vert a térdére Vuv – Ő persze azt javasolta: kérd a segítségemet. És még arra is képes volt, hogy eljátsza, nem tud semmiről, s fogalma sincs róla, min töritek a fejeteket. Igaz?
– Nem hiszem, hogy haragudnod kellene – békítette Galath. – A te érdekedben tették. Másképpen nem tudtak volna maradásra bírni. Ha megtudod, hogy az Öregember távol akar tartani Riantól, azonnal odasietsz.
– Éppen ez az. Zita veszélyben van!
– A Gyógyító szerint csak a te jelenléted veszélyezteti!
Vuv az utolsó mondatot már meg sem hallotta. Berohant a kunyhóba, összekapkodta a holmijait, majd elővezette a lovát. – Jössz vagy maradsz – mordult rá a Storennal társalgó Galathra, majd választ sem várva dél felé indult. Galath rövid tétovázás után követte.
Egész éjszaka lovagoltak. Az ég viszonylag tiszta volt. Csak néhány felhőfoszlány suhant át rajta. Nem sokkal alkonyat után felkelt a Hold. Alig pár nap telt el a holdtölte óta, így kellemes félhomályban ügettek Rian felé. Éjfél tájt rövid pihenőt tartottak. Körülöttük lassan megváltozott a vidék. A hegyek lábánál egészen az utóbbi napokig rendkívüli hideg uralkodott, így a tóállásokat és a vízfolyásokat egyaránt vastag jégpáncél fedte. Délebbre azonban szemmel láthatóan enyhébb volt a tél. A jégtakaró nem hízott olyan vastagra, sőt Vuv attól félt, hogy a Siton alsóbb szakaszain a nagyobb vízfolyásokat nem is borítja összefüggő jégréteg, és ha továbbra is egyenesen délnek mennek, a Siton és a Loeng közé szorulhatnak. Ezért keleti irányba fordultak. Ez ugyan egy napos kerülőt jelentett, de így még biztonsággal átkelhettek a nagyobb folyóágakon. Hajnalra elérték az ártér peremét. Kilovagoltak a masqueri országútra és betértek az első útjukba eső fogadóba. Ettek és aludtak egy keveset. Az alkony már ismét nyeregben találta őket. Vuv megérzése helyesnek bizonyult. A folyókat erre felé már nem borította jégpáncél. Néhol akadt ugyan egy-egy hosszabb-rövidebb befagyott sáv a partok mentén, a nagyobb ágakban pedig néhány lassan fogyó jégtáblát sodort az ár. A tóállások jégtakarója is megcsappant, helyenként már össze is repedezett.
A két radör szótlanul léptetett egymás mellett. Eddig mindössze néhány kisebb éren, fokon kellett átkelniük. Itt azonban megváltozott az ártér jellege. Míg korábban a magasabb hátakon vitt az útjuk, most át kellett vágniuk a mélyártér laposain. Ráadásul az erősödő déli szél felolvasztotta a Darson környékére hullott vastag hótakarót, így a folyók szinte kivétel nélkül áradtak. A laposokat fokozatosan elborította az ár. Több helyen ingoványos réten, vízzel borított zsombékoson botladoztak, de a víz szerencsére alig-alig ért a lovak térdéig. Az útjuk többé-kevésbé eseménytelenül telt, hajnaltájt azonban véget ért a szerencséjük. A réteket elárasztó árhullám tengerként állta útjukat.
– Eddig és ne tovább – törte meg a csendet Galath. Vuv azonban úgy tett mintha nem hallaná. Belegázolt a jéghidegvízbe, s part mentén bóklászott, mintha átjárót keresne.
– Ezt nem gondolod komolyan – hüledezett Galath. – Csak nem akarod átúsztatni az egész árteret. Ki tudja, hol a legközelebbi szárazulat.
– A legközelebbi? – visszhangozta Vuv. – Jobb kéz felöl talán félórányi járásra, ha egyenesen délnek megyünk, úgy három-négy napra. Kelet felé pedig mindössze öt-hat órát kellene úsztatnuk ahhoz, hogy partot érjünk.
– Remek. Tehát visszafordulunk?
– Nem. A talaj itt elég kemény, s ha a víz nem túl mély, biztos út vezet addig az elárasztott erdőig – mutatott előre Vuv. – Ott már könnyebben eligazodunk. A fák törzsén megfigyelhetjük, meddig ér a víz. Ha szerencsénk lesz, hamarosan átérünk a Kis-Tekeres völgyébe, s mindössze ötven-hatvan métert úsztatva máris a Tekeres-háton találjuk magunkat. Onnan folyóhátról folyóhátra haladva lovagolhatunk, egészen az Ebes-torokig. Azt a vidéket pedig már te is jól ismered. Elvergődünk valahogy Páléig. Onnan ladikkal folytatjuk az utunk.
– És honnan fogod megtudni, hogy biztonsággal átgázolhatunk-e a tóálláson?
Vuv egy pillanatig töprengve nézett maga elé. – Mi sem egyszerűbb annál – mondta ás szép lassan kiléptetett a partra, leugrott a nyeregből, s a vízparton álló csalitból kivágott egy hosszú egyenes fácskát. Pillanatok alatt lehántotta róla a kérget és a gallyakat, majd levette a nadrágját, felhajtotta a kabátját és kantárszáron ragadta a lovát. – Mehetünk – fordult az álmélkodó Galathhoz. – Ezzel a rúddal folyamatosan mérem majd a vízmélységet. Csak arra vigyázz, hogy mindig szorosan nyomomban maradj. A talaj egyenetlen. Több árok is lehet a víz alatt, hogy a holtágakról ne is beszéljek. Tehát, amennyiben nem akarsz megmártózni, jól figyeld meg, hogy hova léphet a lovad.
Galath bólintott, majd Vuv után indult. Egy ideig nem is történt semmi különös. Vuv néha megállt és a kezében tartott rúddal a talajt tapogatta. Kétszer kevés híján letértek a biztos útról, de szerencsére nem történt komolyabb baj. Aztán pár lépésre az erdőtől ismét megálltak. – Egy horpadás van előttünk – állapította meg Vuv, miközben a rudat centiméterről centiméterre tolta előre. – Nem szeretnék belecsúszni, ezért alaposan körbe tapogatom ezt a helyet. Balra nem térhetünk ki – állapította meg, – és jobbra sem. – tette hozzá. Amilyen szerencsések vagyunk egy földnyelv végébe keveredtünk.
– Visszafordulunk?
– Ugyan. Az erdő alig negyven lépésre van. Átúsztatunk. – Vuv a nyereg mellől leakasztotta az odakészített viaszos zsákot, és sorra belehajtogatta a ruháit. – Azt ajánlom kövesd a példámat – nevetett a az elkomorodó Galathra. – Rém kellemetlen lenne vizes ruhában lovagolnod.
A Kis-Tekeresen úgysem tudtunk volna szárazlábbal átkelni – adta meg magát a fiatal radör, és ő is levetkőzött. Miután a ruháját biztonságba helyezte lesiklott a nyeregből, megmártózott a jéghideg vízbe, majd kezébe fogva a kantárt becsobban az árok vizébe és úszni kezdett. A lova prüszkölve követte. Vuv megvárta míg elérik az erdőt, aztán a lehető legnagyobb nyugalommal elindult tovább a fákkal párhuzamosan. – Tudod, arra gondoltam – vigyorgott –, hogy neked sem ártana egy kis fürdő.
Galath úgy tett, mint aki nem hallott semmit. Felkapaszkodott a nyeregbe és azon gondolkodott hogyan vághatna vissza, amikor Vuv, aki a jól sikerült tréfán mulatva elfeledkezett az út kitapogatásáról, hirtelen elmerült.
Egy jó órával később a Tekeres-hát egyik nyúlványán ücsörögtek a frissen rakott tűz mellett. Megszárítkoztak, aludtak egy keveset, majd nem sokkal alkonyat előtt ismét útnak indultak.
– Remélem, több fürdőt nem veszünk – csóválta a fejét Galath.
– Csak ha valaki előmelegítette számunkra – felelt Vuv. – Elvileg nagyobb vízfolyás nem keresztezi az utunkat, bár a folyó árad, úgyhogy ebben nem lehetünk biztosak. Ilyenkor csak a csónak a megfelelő közlekedési eszköz. Aki ennek ellenére mégis lóháton kívánja megtenni az utat, bele kell nyugodnia, hogy nem mindig úszhatja meg szárazon.
Páléig még háromszor kellett szárítkozniuk, a faluban aztán teljesülhetett az álmuk; mindketten elmerülhettek egy dézsa forró vízben. Vuv még egy vénasszonyt is felfogadott, aki rövid időközönként egy gőzölgő kannából pótolta a kifröccsenő fürdővizet. Galath álmélkodva figyelte, hogy a fokozatosan melegedő víz jótékony hatásának köszönhetően miként lesz egyre vörösebb és vörösebb a társa, majd elgondolkodva megjegyezte: – Azt hiszem egyszerűbb lett volna, ha tüzet raksz a dézsa alá. – Ezen aztán mindketten jót nevettek.
A fürdő után aludtak egy sort, majd ettek egy keveset. – Töltsétek itt az éjszakát – marasztalta őket a gazda vacsora után egy pohár bor mellett.
– Sietünk. – hárította el a meghívást Vuv. – A hajó, amivel találkoznunk kell, holnap dél körül érkezik a Kengyel-tóhoz. Ha tisztességesen meghúzzuk az evezőket, odaérhetünk.
– A fogyó Hold sápadt fénye mellett könnyen eltévedhettek. Én a helyetekben megvárnám a hajnalt.
– Hagyd csak gazduram – kacsintott pajkosan Galath. – Eddig mindig nappal aludtunk, s éjszaka jártuk a lápot. Mint a baglyok vagy a lidércek. Jobban látunk a Hold fénye mellett, mint a Nap sugarainál. Meg aztán, ha el is tévednénk, most legalább nem fogunk megmártózni a jeges vízbe.
– Hacsak fel nem borítod a csónakot, fajankó! – kacagott Vuv. A gazda töltött még egy-egy pohár bort. Amíg iszogattak ellátta őket jó tanácsokkal, majd a rendelkezésükre bocsátott egy ladikot.
Pálé egy széles ártéri sziget nyugati csücskében épült. Ott, ahol egy nagyobb fok, torkollott az Ebes-érbe. A fok kettészelte a szigetet, s több kisebb-nagyobb halason át vezetett egészen a Tátos-taváig. Eddig biztos volt az útjuk, bár az áradás a halasokat is jelentősen megnövelte. A Tatos tava azonban tisztességesen kihízta medrét. Vize elborította az egész vidéket. Akár a tenger, melyből csak itt-ott meredezett elő egy-egy elborított fa koronája.
– Eddig jó – állapította meg Galath. – De a neheze csak most jön.
– Jól ismerem a vidéket. – nyugtatta Vuv.
– Én is, bár azt hiszem, most új oldaláról mutatkozik be nekünk. Ha nappal lenne, arra kellene ügyelnünk, hogy délelőtt a Nap mindig jobb kézre, délután pedig balkézre essen. Ha tartanánk az irányt, pont az Ásvány torkolatához jutnánk.
– Ha nincs nap, a sarkcsillag is megteszi – mutatott előre Vuv. – Úgy tartsd a csónakot, hogy mindig épp az orrod előtt legyen. Ha elhagytuk ezt az átkozott tavat, szinte célba is értünk. Az Ásvány magaspartok között tekereg, ott már nem tévedhetünk el.
Nem sokkal éjfél után Vuv kénytelen volt megváltoztatni a véleményét. Az ember éjszaka a magaspartok között kanyargó csatornákon is eltévedhet. Észrevétlenül tévesztettek utat. Galathnak ugyan feltűnt valami, hiszen egy idő után a sarkcsillag a hátuk mögé került, sőt tartósan ott is ragadt, de egészen addig nem szólt, amíg az egyik biztosnak tűnő öblözetből kifelé menet el nem ragadta őket a sodrás. – Attól tartok ennek a vízfolyásnak nem itt kellene lennie – kiáltotta miközben kétségbe esetten próbálta csendesebb vizek felé irányítani a lélekvesztőjüket.
– Biztosan eltévedt – hagyta rá Vuv. S ő is erejét megfeszítve húzta az evezőket. Egy örvény megpörgette a csónakot, de szerencsésen kikeveredtek belőle, majd nyugodtabb vizekre érvén villámgyorsan kievickéltek a sodrásból.
– Szerencsénk volt – állapította meg Vuv. – Már azt leszámítva, hogy fogalmunk sincs, hol vagyunk. Ha jól sejtem az ártér közepén lehetünk, s köröttünk ameddig a szem ellát, nincs más csak víz, víz és víz.
– Meg egy hajó – mutatott előre Galath. Lassan pirkadt, s a félhomályból egy közeledő vitorlás körvonalai bontakoztak ki.
– Ez meleg volt – sóhajt Vuv megkönnyebbülten, miután felismerte a közeledő „Tengeri Szelet” –, ahogy mondani szokás, több szerencsénk van, mint eszünk. De úgy is mondhatnám: el sem tévedtünk, csak épp nem kerültünk a Kengyel-tó felé, hanem a mocsarakon átvágva egyenest Skyet elé vágtunk.
Galath elnevette magát – Látom, hatott rád az öreg Torel: nem az a lényeg, mit, hogyan csinálsz, hanem, hogy utólag meg tudd magyarázni! De ha már így esett – fűzte hozzá valamivel csendesebben – jó lenne, ha jeleznél neki, mert el fog menni mellettünk.
– Van benne valami. – Vuv kétségbeesetten kutatott a csomagjai közt tűzszerszám után. Nem sokkal később egy vörös fényoszlop villant a keze között. – Az ördögbe – kiáltotta. – Megégettem a kezem. Pont most kellett megbillentened ezt az átkozott csónakot.
– Ne engem okolj. Zátonyra futottunk.
– Hoppá! – mártotta be a vízbe a kezét Vuv. – Az baj. Ha Skyet idejön, megfeneklik.
– Ettől több esze van. Horgonyt vet, és megvárja, még odaevezünk.
A Tengeri Szél valóban horgonyt vetett, amint kapitánya észrevette a felvillanó fénycsóvát.
– Nekünk jeleztek? – intett a fejével Timon a rét közepén ringatózó lélekvesztő felé. Skyet elgondolkodva nézett első tisztjére.
– Rögtön kiderül – vonta meg aztán a vállát. A ladik e pillanatban indult el feléjük.
– Bevárjuk őket?
Skyet csak bólintott. – Valószínűleg akarnak tőlünk valamit – fűzte hozzá magyarázatként. Majd a haramadtiszt felé intett: – Készüljetek fel a ladik beemelésére!
Alig egy óra múlva Licaj Vuv és Galath a Tengeri Szél parancsnoki fülkéjében ücsörgött egy-egy kupa forró puncs mellett. Skyet érdeklődve figyelte, mint szürcsölik a gőzölgő italt. Licaj Vuvot jól ismerte. Tizenkét évvel ezelőtt találkoztak először Rianban. A radör egy fegyverszállítmányt szeretett volna eljuttatni Darsonba, de nem bukkant olyan vállalkozó szellemű hajósra, aki teljesíteni tudta volna a megbízást. Skyet abban az időben egyszerű kalózként horgonyzott a Loeng torkolatánál. Szeretett volna felhajózni a folyón. Elsősorban azért, hogy kiderítse, tengerjárójával képes-e lavírozni a Loeng árterében. Szüksége volt azonban jó vezetőre és megfelelő ürügyre. Vuv személyében mindkettőt megtalálta. A fegyvereket a megfelelő haszon fejében szállította el Darsonig, emellett a strejenek révén megismerhette az ártér hajózható vízfolyásait, sőt a rejtekutak egy részét is. A radörökkel később is üzleti kapcsolatban maradt, s egy ideje minden tavasszal találkozott valamelyikőjükkel. Elsősorban persze Vuvval és Jolierrel. Általában fegyvereket csempészet, néhány esetben élelmiszert. A találkozókat szinte kivétel nélkül a radörök kezdeményezték. Ebben az évben azonban minden másképp alakult. Elsősorban persze a Küldött miatt. Skyet mosolyogva várta, hogy vendégei felmelegedjenek. Szerette volna kifaggatni Vuvot, de nem akart ajtóstul rontani a házba. Attól félt, hogy amennyiben a radörök gyanút fognak, egy szót sem tud kihúzni belőlük. Hozatott még egy adag puncsot, s várta, hogy a vendégei kezdjék el a beszélgetést.
– A tél derekén üzenetet kaptunk Leakentől. – kereste a szavakat Vuv – Mintha az lett volna benne, hogy látni akarsz bennünket.
– Igen – felelt óvatosan Skyet. – Így volt.
– Ez több mint érdekes…
– De nem csak titeket, sőt, ha jól meggondolom, nem is elsősorban benneteket.
– Tudom barátom. Tudom. Carsz kell neked, kinek a nevét sem mondjátok ki soha. Látod, én nem tisztelem annyira a hagyományokat, mint ti. Nekem rááll a szám erre a névre, s nem igen kerülgetném, mint macska a forrókását…
– Kötekedni akarsz? – kérdezte Skyet vigyorogva.
– Ahhoz vörösbor kellene – nevette el magát Vuv – nem ez a forró lötty. Nem barátom. Csak érteni akarom a dolgokat. Carsz, ha igaz mindenkit magára haragított Északon, aki csak számít a Birodalomban. Most délen készül hasonló bravúrra… – Vuv elgondolkodva vakargatta a tarkóját. Mintha nem tudta volna eldönteni, hol folytassa. Aztán csak belevágott:
– Alig valamivel a Hiúz-hágó alatt találkozott egy sliven főemberrel, aki bár a leghíresebb seregvezérek egyike, maga indult felderítő útra a Birodalomba. Bár te, biztosan sokkal többet tudsz erről.
Skyet tanácstalanul tárta szét a kezeit…
– Ne mond, hogy még csak nem is hallottál róla! Escor egyenesen Taulba ment és ezzel hihetetlen kockázatot vállalt. Még akkor is, ha tíz raven kísérte. Solt szerint, aki ott futott össze vele, s aztán mellé szegődött, még az sem kizárt, hogy Secrét akarjátok…
– Népem kettészakadt. Az északi testvéreink külön utakon járnak, s mi nem látunk bele a kártyáikba…
– Persze, persze, de azért ne tagadd: összejátszotok.
– Ez így van, de ez esetben sokkal többet tudsz Escor küldetéséről, mint én.
Vuv elnevette magát. – Nem vagyok ennyire hiszékeny, de ha hozatsz nekem egy kis bort, akár vöröset, akár fehéret, elaltathatod vele a bizalmatlanságomat. Kezdjük azzal, Escor az elmúlt télen Carsz szárazdajkája volt. Sok mindent tudhatott róla, tán azt is hová készül…
– Túl sokat gondolsz rólam…
– Pontosan tudom, ki a sliven flotta tényleges feje, ha érted a célzást. És lehet, a birodalom tényleg kettészakadt, de az Öregember útját oly jól összehangolva vigyáztátok, hogy csak a vakok nem látják az események mögött a közös tervezést. Pedig mindannyian tudtátok, hogy erre semmi szükség nem volt. Carsz valahol a Shain-hegység bércei között, útban a Liet felé, csapdába esett. Escor ott volt mellette, és látta, mi történt. Az öregembernek, amíg a Küldöttetek vele volt, az égadta világon senkitől nem kellett tartania. Tán még Nairtól sem. Hiszen nála a Fény! Solt is ott volt. Azt hiszem, a teljes szellemvilág őket védelmezte. De ti ennek ellenére semmit nem bíztatok a véletlenre. Kézről-kézre adtátok őket. Ahogy közeledtek a birodalom határaihoz, egyre népesebb és népesebb karavánok csatlakoztak hozzájuk. Mert így volt, igaz. A karavánok várták be őket, s nem ők futottak a kereskedők után.
– Ehhez semmi közöm nem volt, és ha engem kérdezel, szerintem Escornak sem.
– De nem kérdezlek. Amikor Carsz a Gonoszföldre ment, még a Pokol-tetőre készült. Csak akkor döntötte el, hogy mégis délre jön, miután találkozott az Öregemberrel…
Skyet egy rövid ideig farkasszemet nézett Vuvval, aztán az ajtóhoz lépett – Hajósinas a kapitányhoz! – kiáltotta, majd amikor a fiú feltűnt a látóterében rámordult: – Egy kancsó bort, de szaporán!
– Látom, el akarod altatni Vuv éberségét – vetette közbe Galath
– Szó se róla! Ismerem a társad, ha a meg akarnám zavarni, a maradék puncsot diktálnám belé.
– Tényleg ismer – vigyorgott Vuv. – A bor mindig is jótékony hatással volt rám. Minél többet iszom annál tisztábban látok. Csak nem mindig emlékszem arra, hogy mit…
Az inas közben visszatért az itallal. Skyet elvette tőle a kancsót, egy intéssel elbocsájtotta, s maga vette elő a kupákat, és saját kezűleg töltött a vendégeinek.
– És most, mennyiben segített a bor?
– Hogy mennyiben? Látom ki akartál faggatni bennünket, és sikerült is kiszedned belőlem, mit tudunk. Innentől játszhatnánk akár nyílt kártyákkal is. Hadd kezdjem mindjárt én. Escor abban a hiszemben vált el Carsztól, hogy az Idegen a Pokol-tetőre megy. Valószínűleg nem is tudott a változásról, amíg vissza nem ért Skaravella de Lártaba. Tehát igazat mondtál, valóban nem ő szervezte meg az öregember visszaútját. Sokkal inkább Avaba Faet.
– Hiába, borban az igazság – Skyet igyekezett leplezni a megdöbbenését. – Tudod, rég óta ismerlek, de még mindig meg tudsz lepni, ha akarsz.
– A hágónál leveszítettétek az Idegen nyomát. Jól sejtem?
– Minden bizonnyal. Talán Masquer alatt láthatták utoljára, amikor elváltak az őket kísérő karavántól. De hidd el, ebben semmi részem nem volt. Lehet, hogy más keverte ezeket a lapokat, lehet, hogy mégis csak a véletlenek játszottak össze.
– Akkor miért vagy itt?
– Igazából nem tudom. A legegyszerűbb és egyben a legőszintébb válasz, hogy az adóságom törlesztem. Ettől többet nem nagyon mondhatok, vagy ha igen, hát neked és csak neked, azzal a megkötéssel, hogy a Tavaszünnep előtt senkinek nem szólsz róla.
– Rendben van – állt fel Galath. – Már itt sem vagyok. De a Tavaszünnepkor én leszek az első, akit beavatsz a titokba – kacsintott Vuvra és kilépett a kajütből.
– Üzenetet kaptunk – kezdte Skyet, amikor magukra maradtak.
– Micsoda?
– A részletekről egyelőre nem beszélhetek. Az üzenetnek az volt a lényege, hogy a Küldött az oldalatokon háborúba keveredik, és hajóhadra lesz szüksége.
Vuvnak elakadt a lélegzete. – Ez tréfa?
– Nem. Legalábbis nem hiszem. Mindenesetre ellenőriznem kell a dolgot. Ezért vagyok itt.
– Hajóhadra lesz szükségünk? De hát ez őrület! Tudnom kell, kitől származik az üzenet.
– Attól tartok lehetetlent kérsz. Mi sem tudjuk. Egy áldozati csónakban úsztatták le a Sliven folyón, azt a látszatot keltve, mintha az Öregember keze lenne a dologba. Ugyanakkor ügyeltek arra is, hogy e látszat ne tegyen túl meggyőző.
– Mikor megkaptátok az üzenetet, a barátunk már a Délvidéken járt?
– Dehogy. Ha jól sejtem, akkor érhetett a Gonoszföldre… Várjunk csak! – csapott az asztalra Skyet. – Mintha azt mondtad volna, hogy a Küldöttnek esze ágában sem volt a Délvidékre jönni.
– Így van.
– De akkor az üzenet kézhezvételekor még senki sem tudhatta, hogy végül itt fog kikötni. Igaz?
Vuv elkomorodott. – Tudod, Skyet – mondta lassan tagoltan – az üzenet egyedül a Játékmesterünktől származhatott.
– Pontosan – bólintott a sliven. – Hacsak Carsz nem vezetett félre valamennyiünket…
(És itt vagyunk újra a legelején. Carsz és az ő játékai. Azt hiszem egyedül az Idegen tudta kezdettől fogva, hogy ki a játékmester, s hogy hol kell keresnünk a Gonoszt… )
…Vuv és persze Skyet is, úgy vélte, maga Nair küldte azt az üzenetet. Ha Aidiszttól kérdezik, ő John Mclainre gyanakodott volna. De persze őt nem kérdezte senki. S ha kérdezi is: Aidisz úgy gondolta: John Mclain azonos a játékmesterrel. Ám ahogy Tomnak semmi köze sem volt Nairhoz, úgy Mclainnek sem…
(Hogy ki az a Tom? A maga helyén majd azt is elmondom. Egyelőre azonban megiszom a söröm, és hazaballagok. Akit érdekel a folytatás, holnap este meghallgathatja.)
(Mindenki itt van? Senki sem maradt el? Nagyszerű. Ha kevesebben lennénk, hiányérzetem támadna. Folytassuk tehát. Trivor! A hármast már felírtad?
…
Remek.)
A Tengeri Szél délben vetett horgonyt a Kengyel-tó keleti csücskében épített kikötő leghosszabb mólója mentén. Mióta e helyet tíz évvel ezelőtt átalakították, még a legalacsonyabb vízállás esetén is befuthatott ide egy, legfeljebb két tengerjáró, Skyet hajója szinte évente megfordult benne. Általában fegyvereket szállított, néha utasokat egyszer-egyszer élelmiszert. Itt osztották szét az árut, s vitték tovább csónakokkal. A tó, s a keleti szegélyét határoló Kengyel-hát az ártér mélyén terült el ingoványokkal, mocsarakkal körülvéve. Járható út nem vezetett a szigetre, csak a vízen át lehetett megközelíteni.
Vuv szinte a partot érés pillanatában búcsút mondott Skyet hajójának. Galath figyelmesebb volt, bár ő sem vesztegette az idejét udvariaskodásra. Röviden elköszönt Skyettől, s Corn keresésére indult.
– Biztos voltam benne, hogy hajóval akartok Rianba menni. – nevetett, amikor megtalálta őt.
– Na és, így sem késünk el.
– Persze, hogy nem. De a hajókirándulásról lemondhatsz. Vuvnak mehetnékje van.
– Kár – legyintett Corn. – Pedig így sem fogunk sokkal hamarabb odaérni.
– Ezt vele beszéld meg.
Corn csak bólintott, de jól ismerte kapitányát. Eszébe sem jutott ellenkezni. Mire Vuv előkerült, az egész csapat útra készen állt.
Hogy Licaj Vuv merre járt, s mi csinált közben, nem fontos. Vitatkozott Carsszal, s persze Jolierrel is. Csak, nem igen tudtak újat mondani egymásnak…
(…Tudjátok, hogy van ez: ha az embernek fejébe száll a vér, nem válogatja meg a szavait, s képes hosszú órákon, sőt napokon, de akár heteken, hónapokon, esetleg éveken át hajtogatni ugyanazt, s nem fárad bele. Így voltak ezzel ők is, viszont szörnyen unnátok, ha most elmesélném, miről folyt köztük a szó!…
…Hagyjuk hát őket, hagy vitatkozzanak és ugorjunk!)
…Jolier a Tengeri Szél fedélzetén állt, s beletörődve nézett a távolodó csónakok után. – A vesztébe rohan – mondta a melléje lépő Skyetnek. – Lehet, hogy nem fogjuk viszontlátni.
– Miért vagy olyan biztos benne?
– Az Öregember szerint, ha a Tavaszünnep előtt Rianba megy, meghal. És most odaindult.
– Tud vigyázni magára – vélte a hajós. – Nem lesz semmi baja. Ne gondolj most ezzel! Kérlek, látogass meg a kabinomba! – fűzte hozzá később elgondolkodva. – Solt és a társai már ott vannak. Szeretném veletek megbeszélni jövetelem okát.
Jolier csak bólintott, majd elindult a kabinsor felé. Skyet udvariasan előre engedte.
– Látni akartál – fordult a kapitányhoz Carsz, miután valamennyien elhelyezkedtek. – Itt vagyok.
– Igen. És én nem tudom eldönteni, örülhetek-e ennek vagy sem. Pár órája alkalmam volt elbeszélgetni Licaj Vuvval. Kellemesen eltársalogtunk, s közben sok kérdésemre választ kaptam, de nem mindre, arról nem is beszélve, hogy felvetődött egy csomó újabb kérdés. Mindent összevetve, nem mondanám: sokkal okosabb lettem. Azért küldtek ide, hogy veled találkozzam. Erről bővebbet egyelőre nem mondhatok. Valakik Veen-coorban azt a látszatot keltették, hogy szükséged van egy hajóra, s a megbízóim szeretnék, ha a rendelkezésedre állnék.
– Igen? – Carsz elgondolkodva meredt maga elé. – Ez több mint különös. Sőt! Ám ilyen körülmények között ezerszer meg kell fontolnom minden szavam…
– Nem értem – mondta óvatosan Skyet. – Mire gondolsz?
– Nekem is eszembe jutott néhány apróság. Egyiknek tisztában vagyok a jelentésével, a másiknak nem, és ami fő: fogalmam sincs, kire tartozik mindez.
– Ha arra célzol, hogy feleslegesek vagyunk… – pattant fel Jolier, de Carsz leintette.
– Nem célzok semmire. Akadhatnak olyan dolgok, amiről ti nem tudtok, én viszont csak Skyet engedélyével beszélhetek róla. Ennyi az egész.
– Azt hiszem semmi akadálya annak, hogy nyílt kártyákkal játszunk. De kölcsönösen terítsük ki lapjainkat. Az előbb nyilván arra céloztál, hogy nincs megbízóm. Okkal feltételezted ezt, hiszen Sudacától tudod, jelen pillanatban én vagyok a sliven flotta titokzatos, teljhatalmú ura, a Keleti Császárság szürke eminenciása. Az öreg Chato már csak díszlet. A Keleti Partokon semmi sem történhet a tudtom és beleegyezésem nélkül. Ennek ellenére tévedsz. Tényleg vannak megbízóim. De a kilétüket nem fedhetem fel. Így is túl sokat beszéltem már.
– Nem eleget – jegyezte meg csendesen Carsz.
Skyet mindent alaposan átgondolt. Megígérte Avaba Faet-nak, hogy a Küldött és közvetve a radörök rendelkezésére áll. A jelek szerint azonban semmi szükség hajóhadra. Ugyanakkor az eseményekből arra következtethetett, hogy e fordulatot pontosan kitervelték. Akárki is a játékmester, előre látta e találkozást. Feltehetően a beszélgetés kimenetelével is tisztában volt. Skyet ezért időt akart nyerni. A Küldött persze nem elégszik meg ennyivel, de ha most részletese elmagyarázza, hogyan került ilyen magasra, és kik a szövetségesei, veszélybe kerülhet minden. A radöröket egyelőre Niakhoz köti az esküjük, és többször bebizonyítottak már, hogy nem válnak esküszegővé. Legutóbb hat évvel ezelőtt épp velük szemben. Skyet nehezen viselte el azt a fiaskót, bár igazából nem volt része benne. A flotta akkor nem keveredett bele a harcokba. Most azonban nem ismétlődhet meg az akkori kudarc. Meg kell nyernie a radöröket, ha azonban túl korán kiderül ki ő, és min fáradozik, a reménybeli szövetség sohasem jöhet létre. Meg kell kísérelnie átvenni az irányítást. A Küldött eddig gyanútlannak tűnt. Talán sikerrel járhat. – Lehet – jegyezte meg hidegen –, csakhogy, te még ennyit sem mondtál. S ha már az őszinteségnél tartunk, mi lenne, ha te kezdenéd a sort?
Carsz kevés híján elnevette magát. E hirtelen váltás annyira nem illett Skyethez. A napnál világosabb volt, hogy a kapitány el akarja terelni valamiről a figyelmet. Carsz azt is tudni vélte, miről, s megértette: nem is annyira az övét, mint inkább a radörökét. Elhatározta, hogy belemegy a játékba. Elmond mindent, amit tud. Ha szerencséje van, ezzel két legyet is üthet egy csapásra. Talán eszébe jutnak majd olyan részletek a múltjából, melyek eddig rejtve maradtak előtte, azt azonban biztosra vehette, hogy elég végiggondolni valót ad a radöröknek ahhoz, hogy e kínos jelentről megfeledkezzenek. – Nem bánom. – csóválta a fejét mosolyogva. – Elmondok részletesen mindent. De aztán ne engem okoljatok az unalmas históriáért…
(A dolog most kezd izgalmassá válni. Azt remélitek, megtudhatjátok végre ki volt Carsz. Florisz halotta már e részletet. Kérdezzétek csak meg, ő rájött-e valamire? Ugye nem! Lehet, hogy valaki közületek szerencsésebb lesz:)
…Jó pár évvel ezelőtt névtelenül, emlékek nélkül éltem a Liet felső folyása felett egy jobbára lakatlan fennsíkon. Akkoriban fogalmam sem volt róla, hogy kerültem oda. Az életemet a közeli völgy lakóinak köszönhettem, kik az első pillanattól kezdve valamiféle erdei szellemet láttak bennem. Hetente egyszer meglátogattak és ajándékokkal halmoztak el. Élelmet, használati tárgyakat, csecsebecséket hoztak és egy-egy szobrocskát. Az idő múlását nem érzékeltem. Nem tudom mennyi ideig lehettem ott. Elvileg tizenkét hét telt el eszmélésem óta, mikor egy holdvilágos éjszaka ébren álmodtam. De ez nem biztos. Csak abból következtettem rá, hogy pontosan tizenkét szobrocska gyűlt össze barlangomba. Az álom rendkívül furcsa volt. Először arra gyanakodtam: az emlékeim tértek vissza, de akkora szakadék választotta el a megálmodott világot a valóságtól, hogy e gondolatot elvetettem. Másnap reggel magamhoz vettem a szobrokat és elindultam felderíteni a szomszédos völgyeket. Estére vissza akartam térni, de amikor egy nagyobb vízfolyáson keltem át elragadott az ár. Semmi sem utalt a veszélyre. Egy kidőlt fatörzsön egyensúlyoztam, amikor hirtelen megemelkedett a vízszint. A patak kilépett a medréből, felkapta a fát és sodorta a Liet felé. Az ágakba kapaszkodva tettem meg az utat a folyóig. Nem értettem semmit. Igyekeztem a felszínen maradni, de lehet, hogy néhányszor elvesztettem az eszméletem. Nem tudom hány napig lehettem a habok játékszere. Akkor azt hittem, nem tudok úszni. Talán ezért nem engedtem el a fát.
Mikor egy nagyobb faluval szemközt partra vetett a víz, ismét megrohantak az emlékek. Biztos voltam benne, hogy valamikor igen jó úszó voltam. Nem értettem ugyan, ez korábban miért nem jutott eszembe, de azért tettem egy próbát. Átúsztam a folyón. A falu legszélső házainál léptem ki a vízből és felkapaszkodtam a magaspart tetejére. Ellenséges férfiak gyűrűje vett körül. Mindenki kezében fegyver. Egyesek lándzsát szegeztek rám, mások késsel hadonásztak, de bántani egyelőre nem bántottak. Vártak valakire. Nem sokára azt is láthattam kire. A törzs feje érkezett meg kíséretével. Biztos voltam benne, hogy sem itt, sem hasonló helyen nem jártam soha, ennek ellenére tisztában voltam az érkezők kilétével. Középen a törzs varázslója lépkedett, jobbján a hadifőnök, mögöttük a két kiválasztott tanítvány. Néhány lépésre tőlünk szótlanul megálltak. Ekkor egy fiatal harcos ugrott hozzám. Egyetlen vágással felhasította a zsákomat. A szobrocskák a porba hulltak.
– Carsz! – kiáltott fel a varázsló, mire mindannyian térdre borultak.
E naptól kezdve négy teljes éven át a falu lakója voltam. Ez idő alatt nem érintkezhettem senkivel. A falubeliek számára tabu voltam. Egyedül Siron, a hadifőnök jöhetett a közelembe. Ő lett a tanítómesterem. Megtanított a fegyverforgatásra, a beszélt nyelvekre, megismertetett népe történetével, s ami a legfontosabb: a rovásjelek használatával. Attól kezdve már nem csak azt hallgattam. Az időm nagy részét olvasással töltöttem.
Négy évvel később. Ugyanazon a napon, mikor felbukkantam a faluban: a nyári napforduló ünnepén, számot kellett adnom tudásomról. Kitűnő harcosnak bizonyultam. Nem véletlenül. A legkiválóbb mestertől tanultam. A bemutató végeztével egy csapat íjász vett körül. A veszőket a húrra illesztették, így nem voltak illúzióim. Egy rossz mozdulat, és végem. Leültem hát és vártam sorsom beteljesedését. Megismétlődött a négy évvel azelőtti jelenet. A harcosokat Gahan, a varázsló és kísérete követte. Ám most nem üres kézzel jöttek. A két tanítvány egy ládát cipelt. Az íjászok utat nyitottak nekik. A ládát lerakták elém a földre, beszúrtak mellé egy botot, és visszahúzódtak.
A láda viszonylag egyszerű volt, díszítés nem igen látszott rajta. Csak a fedél közepén tündökölt egy aranyozott Napszimbólum. – Ha a bot árnyéka elborítja a Napot – mutatott rá Gahan – felhajtod a fedelet. Ha az vagy, akinek hiszünk, sikerülni fog neked. A ládában fegyvereket találsz. Vedd magadhoz őket. Ha ezt megtetted, szabadon elmehetsz. Ha nem… – egy kézmozdulattal jelezte, hogy mi vár rám kudarc esetén.
Sikerrel jártam. Siron még aznap este elmesélte Nair legendáját. Akkor azt hittem mindent megértettem. Fogtam a fegyvereimet s elindultam a kékhegyek felé. Sovenna alatt léptem át Nair földjének határát. Én is eljutottam a romvárosig. Ott nyertem vissza végleg az emlékeimet. Másnap találkoztam Sudacával. Csak egy pillantást vetett rám és a fegyvereimre aztán elővette a Képmást. Szó nélkül átadta nekem. Máig sem értem miért.
Skyet mosolyogva hallgatta az elbeszélést. Eddig minden az elképzeléseinek megfelelően alakul. Sejtette, hogy Carsz átlátott a szitán és azért mesél ilyen részletesen a múltjáról, hogy a társai végképp elfeledkezzen arról, hogyan is kezdődött e beszélgetés. Elhatározta, hogy segít neki. – Én megmagyarázhatom – ragadta meg a kínálkozó lehetőséget. – Amikor Nair lecsapott San Toóra elvette a fegyvereit. A regéink szerint azonban nem tudta megőrizni azokat. Sharon Isten egytől egyig visszavette mindent, hogy Küldöttére bízza. Más hozzájuk sem érhet.
– Ismerem a regét. Csakhogy e fegyvereket bárki a kezébe veheti. Ezen felül pedig, ha tényleg ilyen különleges fegyverzet, méltatlanul viselem.
„Ha megismered majd, te is feltétel nélkül bízni fogsz benne – idézte fel Skyet magában Faet szavait. – Sokkal kevesebbnek látszik, mint aki. És azt hiszem ez a lényeg. Tud valamit, amit mi még csak nem is sejtünk. E tudás különbözteti meg tőlünk, ez teszi bizonytalanná, és ha sikerrel jár, azt csak ennek köszönheti.” A leendő Leárnak igaza volt. Ugyanakkor e bizonytalanság most Skyet malmára hajtotta a vizet. Egy kis szerencsével végleg elterelheti magáról a figyelmet. – Egyedül te vagy méltó rá! – emelte fel a hangját. – Nem hiszel nekem? – átnyúlt az asztal felett – Add ide a kardod!
Carsz átnyújtotta a fegyvert. A sliven hajós egy pillanatnyi tétovázás után megragadta a markolatot. Halk sercegés hallatszott, s égett hússzag terjengett a levegőbe. Skyet fájdalmasan felkiáltott és az asztalra ejtette a fegyvert. – Egyedül te vagy méltó rá – tartotta Carsz elé összeégett tenyerét. – Más nem érhet ehhez a fegyverhez.
(…Mást vártatok? Kérdezzétek csak meg Floriszt! Ő látta e fegyvereket. Pontosan tudja: igazat szólok. Ha gyémánt markolatú kardra bukkantok valahol a pusztán, ne kapkodjatok utána! Vizsgáljátok meg előbb alaposan! …)
Soltnak is valami hasonló járhatott a fejében. – Nem várt fordulat – állapította meg döbbenten – Én is így jártam volna, ha…
– Nézzük meg – mutatott az asztalon heverő kard markolatára Jolier.
– Nos, ez egyszer udvarias leszek. – hajolt meg előtte a Fekete Radör. – Tiéd az elsőbbség.
Jolier mélán meredt maga elé. – Miért is ne – mosolyodott el végül és felemelte a pengét, majd pillanatnyi töprengés után Solt kezébe nyomta. A hatás most sem maradt el.
– Azt hiszem, te következel – fordult Skyet Aidisz felé.
– Nektek elment az eszetek – csattant fel ő. – Azt gondoljátok, hogy…
– Azt gondoljuk, hogy a barátunk még most sem hisz…
– Én ebben a játékban nem veszek részt.
– Így is jó – Skyet elgondolkodva nézett Carszra. – Elég meggyőző volt? – kérdezte tőle.
– Igen. Viszont ti egy jó ideig nem használhatjátok majd a kezeteket.
– Meg fogod gyógyítani!
– Hogyan?
– Meg tudod tenni. A hatalmadban áll. Az Ékszer, amit a szíved felett viselsz, képessé tesz erre. Élj a hatalmaddal!
– Te nem tudod, mit beszélsz.
– Dehogy nem. Te kértél arra, hogy nyílt lapokkal játszunk. Nos, itt a lehetőség. Terítsd ki a kártyáidat. – Skyet az asztalra fektette megégett kezét. – Rajta – fordult a két radörhöz –, kövessétek a példámat.
Carsz elgondolkodva vizsgálta a sérüléseket. – Mit vársz tőlem? – kérdezte.
– Vedd elő az Ékszert, és tedd az asztal közepére.
Carsz engedelmesen végrehajtott az utasítást, de nem történt semmi. – Engedd hatni! – szuggerálta Skyet – Ne gondolj semmire! Engedd, hogy történjen, aminek történnie kell!
Carsz lehajtotta a fejét. Igyekezett minden felesleges gondolatot kirekeszteni, végül egy ösztönös mozdulattal lecsapott az Ékszerre. Kezei között egy pillanatra felragyogott a Képmás, s vakító fény töltötte be a kabint, aztán visszazökkent minden a régi kerékvágásba.
– Most ébren vagyok vagy álmodom? – vizsgálta Solt a kezeit. Égésnek vagy egyéb sérülésnek semmi nyoma sem látszott.
– Miért csináltad ezt? – fordult Skyethez Carsz. – Te is jól tudod, hogy nem én gyógyítottalak meg titeket, mint ahogy a sérüléseket sem én okoztam
– Ez igaz. Te csak közvetítő vagy. Van valami, ami rajtad keresztül hat. Ezt most már te sem tagadhatod.
– Éppúgy hathatna rajtatok keresztül is!
– Hatott is. De mi nem tudtuk elviselni. Ezért égett meg a kezünk.
– „…a kiválasztottak nem feltétlenül szentek. Sőt! Az isteneket nem emberi szempontok vezérlik. Nem láthatsz szándékaik mögé, ne is próbáld megtenni. Törődj bele a sorsodba, ne küzdj ellene. Ha itt lesz az ideje, pontosan tudni fogod, mit kell tenned. Addig is élj harcoshoz méltó életet. Ne feled, téged a harcra választottak ki. A mindent eldöntő harcra.” – mormolta Carsz. – Ezek Gahan szavai. Sudaca is valami hasonlót mondott, amikor vissza akartam utasítani az Ékszert, és most, ha közvetve, de te is erre figyelmeztetsz. Valahogy nem így képzeltem el ezt a beszélgetést.
– Én sem – mosolyodott el megkönnyebbülten Skyet –, de most már mindegy – fűzte hozzá gyorsan. – Embereim lassan végeznek a ki- s berakodással. El kellene döntenünk, mit te…
– Ne siesd el a dolgot – szakította félbe Carsz. – Még nem értem a történet végére. Ma már pontosan tudom, ki vagyok. Tudom, honnan jöttem. A múltam nyitott könyv. Nem akartok belepillantani?
A radörök döbbenten néztek előbb egymásra, aztán Skyetre. Még Aidisz is felismerte e szavak jelentőségét, de egyikük sem volt igazán kíváncsi Carsz történetére. Hirtelen jeges félelem lett úrrá rajtuk. Egyedül Solt értette meg miért. – A halott városból jöttél – suttogta sápadtan.
– Amikor ott laktam, még élt, – jegyezte meg csendesen Carsz.
– Az ítélet előtt születtél! – kiáltott fel döbbenten Skyet.
– Amikor a világon Nair uralkodott. Legalábbis a hitetek szerint.
– Sharonisten hívott el! Most már kétség sem férhet hozzá.
– Ne legyél annyira biztos a dolgodban. – Carsz szavai tompán, üresen csengtek. – Hogyan magyarázhatnám meg nekik? – gondolta elkeseredetten. – Hogyan érthetnék meg a kétségeimet. Fogalmuk sincs, milyen magasra emelte az embert a civilizáció. Nem értik, mit jelent a tudomány. Ha az emlékeim birtokában eszmélek e világon, babonás barbároknak tartanám őket, egy valaha élt hatalmas nép elsatnyult, késői utódainak, akik félnek őseik hatalmától, s most babonák, regék védelmében bujkálva rettegnek a múlt árnyaitól. És hogy szeretném, ha így lenne, ha így lehetne. Mert ha igazuk van… Istenem, hogyan magyarázhatnám el nekik, mit érzek? Milyen iszonyatos rettegés kerít a hatalmába, ha arra gondolok, egyszer szembesülnöm kell az igazsággal…
– Legjobb lenne – szakította félbe Carsz gondolatait Aidisz –, ha szépen elválnánk. Úgy tennénk, mintha sosem találkoztunk volna. Carsz bedobálná azokat a vackokat a Loengbe, és megpróbálna visszajutni oda ahonnan jött.
Carsz meredten nézett a férfira, aztán elnevette magát. – Valóban ez lenne a legjobb, – jelentette ki végül. – Csakhogy az a hajó már elment. Mint ahogy a tiéd is, Aidisz. Most már nincs más választásunk. Sodródni kell az árral…
(…Így volt! Így, ahogy mondom! Carsz a halott városban született. Idegen volt köztünk. Ebben volt az ereje, de ez volt a gyengéje is. Értitek? Látott valamit, amit mi nem. Ez megzavarta. Azt hitte ismeri a világot. Tévedett. Egyetlen dolog maradt a számára: a hit, hogy egyszer eljő az igazság pillanata, s ő rettegve várta…)
Licaj Vuv közel sem bizonytalankodott ennyit. De nem ám! Ahogy mondottam volt, őkelme a borhoz ragaszkodott annyira, mint az öreg Sarban-kai a sörhöz. Felhajtott tehát egy kupa bort, s már rohant is.
Hogy hová?
Természetesen a vesztébe, de őt ez egy cseppet sem zavarta…
…egész éjszaka hajszolta az embereit. – Még virradat előtt ki akarok érni az országútra – jelentette ki, aztán szótlanul evezett Páléig. Az út nagy részén most a víz sodra is segített, így nem sokkal alkonyat előtt beértek a faluba. Rövid pihenőt tartottak, mely alatt Galath és Corn összeterelte a lovaikat, a többiek pedig előkészítették a málhákat. Nem sokkal éjfél előtt indultak tovább. A tironi révig eseménytelen volt az útjuk. Ott azonban adódott egy kis probléma. A révész nem akarta átvinni őket a Loeng túlsó partjára. Előbb az áradásra hivatkozott, majd arra kérte őket, hogy várjanak amíg megvirrad. Végül Vuv két arany segítségével és némi fenyegetéssel meggyőzte. Ennek köszönhetően a napkelte valóban a keresztútnál érte őket.
– A szokott helyen verünk tábort. – adta ki az utasítást Vuv. – Én ellenőrzöm a jelet. Ha szabad az út, Galath és Pardó társaságában belovagolok Rianba. Ti itt lepihenhettek, de alkonyat után gyertek Molly anyó kunyhójához.
– Ahogy akarod – bólintott Corn, majd intett az embereknek. – Letáborozunk.
Vuv közben kiugratott az országútra. Nem messze a táboruktól, egy magányos odvas fa terpeszkedett. Egyenesen oda léptetett. Körülnézett s anélkül, hogy leszállt volna a nyeregből benyúlt a fa odvába. Egy kék kendőcskét húzott elő belőle.
– Tiszta a levegő! – vágtatott vissza az embereihez. – Galath, Pardó! Máris indulunk.
Corn elmerengve nézett a távolodó lovasok után. Rossz előérzete volt. – Hé Rick! – hívta magához a csapat legifjabb tagját. – Gyere csak ide!
A fiatal radör elkeseredetten legyintett – Már megint lőttek a pihenőmnek.
– Te jó megfigyelő vagy. Nem láttál valami szokatlant? Bármit.
– Nézd Corn, ha ez a szokásos ugratás, essünk túl rajta. Szívesen járőrözök a tábor körül, ha támadástól tartasz. Felderítem a környéket. Ha gondolod, fából erődítményt emelhetek. Egy szó, mint száz, megteszek bármit, csak vedd figyelembe, hogy én sem aludtam az éjszaka, és szeretnék pihenni egy keveset.
– Kár felkapnod a vizet. Komolyan kérdeztelek. Valami nem tetszik nekem. Úgy érzem, mintha figyelnének. Mint ha valaki bámulna rám.
– Semmi sem tűnt fel, egyetlen gyanús mozzanat sem. A vidék olyan, mint máskor… – Rick hirtelen elsápadt. – A fenébe – suttogta. – A mogyoróbokrok a kanyaron túl.
– Mi van vele.
– Ki voltak zöldülve. Határozottan emlékszem rá hogy egy sor bokrot zöld levelek borítottak.
– Na és? Mi van abban?
– A mogyoró nem örökzöld, most pedig tél közepe van.
– Mondasz valamit – vakarta a szakállát Corn. – Hé, fiúk, – fordult aztán a többiekhez. – Rick szarvasnyomra bukkant. A közelben lehet a csorda. Megpróbálunk felhajtani valami harapni valót. Ti addig másszatok fel a fákra, és gyűjtsetek elszáradt gallyakat. De jól nyissátok ki a szemeteket, nehogy nedves fát rakjunk a tűzre. Nem akarom, hogy több napi járóföldről észrevegyenek bennünket.
A radörök a parancsot halva villámgyorsan szétszéledtek. Alig egy fertályóra alatt egy egész máglyára való száraz ágat szedtek össze. Közben a parancshoz hűen „nyitva tartották a szemüket”, azaz alaposan felderítették a környéket. Nem sokkal később Corn és Rick is visszatért. – Nem jártunk szerencsével – dobta a földre a zsákmányt a fiatal radör. – A szarvasoknak nyomuk veszett. Csak egy őzet lőttünk.
– Az is több mint semmi. Nyúzzátok meg, én addig megrakom a tüzet. Ha nagy lakomát nem is csaphatunk belőle, azért mindenki jut majd épp elég.
A radörök munkához láttak. Corn leült a rögtönzött tábor közepére és komótosan felemelt egy ágat. – Figyelnek bennünket, igaz? – kérdezte a körülötte sürgölődő embereitől.
– Igen. Két helyről is. De igen nehéz volt kiszúrni őket. Hogy fogtatok gyanút.
– Rick látott néhány zöldellő mogyoró bokrot. Megvizsgáltuk őket. Már nem volt ott senki.
– És a bokrok?
– Örökzöldek voltak. Feltehetően Rianból hozták ide őket. Tudod, azok a kék virágú vackok, melyek tucatjával nőnek a tengerre néző lejtőkön. Valami félnótás a mogyoróval felvert csalitban álcázta magát velük.
– Most mi lesz?
– El kell tűnnünk innen. Mihelyt a tűz lángra lobban felszedelőzködünk. Lóra kapunk, és ahányan vagyunk, annyifelé megyünk. Molly anyó kunyhóját kerüljétek el. Ezek a fiúk pontosan tudták, hol keressenek bennünket. Valaki elárult. A Loeng-delta második szigetén találkozunk, a fűzfák alatt. Add tovább!
– És Vuv?
– Rick már utána indult. Megpróbálja figyelmeztetni, de nem hiszem, hogy sikerül neki. A városkapu előtt kellene utolérnie a kapitányt. Ez pedig szinte kizárt. Több mint két óra előnye van.
Ennyi pedig Licaj Vuvnak több mint elég. Rick nem figyelmeztetheti. Nésa örülhetett…
(Hogy valóban örült-e? Honnan tudjam én azt? A gárdistákat különleges fából faragták, s mind közöttük épp Nésa volt legfurcsább. Láttátok, nem? Csaléteknek kínálta fel a mátkáját. Tegyétek a szívetekre a kezeteket! Tenne ilyet bárki is közületek?
…
… Most persze, arra gondoltok, nem is szerette a lányt. Tévedtek. Szerette ő, csakhogy a maga módján. Nésa, akárcsak Tjenród, eladta magát a Gonosznak. Csakhogy, amíg az előbbi tudatában volt ennek, az utóbbi nem. Nésa az első pillanattól az utolsóig azt hitte: jó ügyet szolgál. Akiken keresztül gázolt, azokat észre sem vette. Úgy vélte: mindenkit felhasználhat, s fel is használt. Nem értette, de nem is érthette, mit érezhetnek azok, akiken keresztül gázolt…)
…mint például Alienna, vagy Svain. Az ellenségei nem érdekelték. Őket el akarta taposni. A barátait — pontosabban: azokat, kik a barátai lehettek volna — nem vette észre. Így senkije sem volt. De ez nem is zavarta. …most például egykedvűen üldögélt a riani fellegvár középső bástyájának mellvédje mellett. Képzeljétek magatok elé! Frissen vasalt, vadonatúj egyenruhában feszített. Azt hiszem csak ez érdekelte: a ruhája és a rangja…
…Svain, Rian alkirályának jobbkeze, a kikötő parancsnoka kényszeredetten állt mellette. – Nem valami forgalmas ilyenkor ez a hely – állapította meg végül a főkapitány.
– Nem – bólintott Svain. – Csak egy-két halászbárka fut ki időnként a tengerre. A kereskedelmi idény még messze van. Néhány vakmerő sliven csempészen kívül nem igen jön erre senki ilyenkor. Közülük is elsősorban Skyetre számíthatunk. Bár nem hiszem, hogy az idén idemerészkedne. Tavaly egy megkergettük egy kicsit. – Svain elgondolkodott. Jól ismerte Skyet kapitányt. Valamikor barátok voltak. De azok az idők elmúltak. A sors különböző oldalra vetette őket. Elvileg ugyan ellenségek lettek, de ezt egyikük sem vette túlságosan komolyan. Skyet ugyan rendszeresen fegyvereket, néha pedig élelmet csempészett át a határon, kijátszva a partmenti városok vámszabályait, Svain pedig néha-néha megkergette hajóját. Persze a riani hadigályák soha sem érhették utol a gyorsjárású Tengeri Szelet. Ezt mindketten tudták. De miért kötné mindezt Nésa orrára. Egyébként sem valószínű, hogy ebben az évben is eljön. Több olyan jelzés is érkezett, hogy a slivenek északon háborúra készülnek. Ha ez igaz, akkor a flotta egy részével biztos megkísérelnek felhajózni a nagy tavakig. Skyet pedig ebből a vállalkozásból nem maradhat ki. Meg aztán elterjedt a partvidéken, hogy néhány sliven hajó új ellenségre bukkant a keleten, a Végtelen tenger szigetein. Ha ezek a hírek igazak, Skyet messze elkerüli a Déltengereket.
Svain nem sokkal később személyesen tapasztalhatta mekkorát tévedett. Dél körül ugyanis egy teljes vitorlázatú, gyors tengerjáró bukkant ki a sziklák árnyékából. Svain döbbenten ismerte fel a Tengeri Szelet. – Az ördögbe is – álmélkodott. – Mégis eljött? Úgy látszik megint elszámoltam magam.
– Ezt a hajót kergettétek meg a tavaly? – nevetett Nésa. – A lomha gályáitokkal? Akkor nem csoda, hogy visszamerészkedik. Talán észre sem vette, hogy üldözitek.
– Lehet. De most észre fogja venni. Ha befut a kikötőbe, csapdába kerül. Azonnal átkutatjuk. Évek óta szállítja különféle csempészárit az orrunk előtt. Ha csak egyszer találnék nála valamit! De most meg keresem a rejtekhelyet, még akkor is, ha ízekre kell szednem érte az egész hajót.
– Ha jól látom, sliven lobogó leng az árbocokon.
– Igen, de csak egy egyszerű kalózhajó…
– Nem húzhatunk ujjat a slivenekkel. – Nésa kihúzta magát. – Ennek a hajónak semmi bántódása nem eshet! – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn. – Ha elrabolják a feleségedet, akkor sem tehetsz semmit! Megértetted?
– Nem – Svain döbbenten nézett Nésára. Esze ágában sem volt a slivenekre támadni. Legfeljebb átkutatta volna a hajót. Nem egyszer megtette már. Skyet olyankor mindig igen udvarias volt vele. Körbe vezette a raktéren, s előzékenyen megmutatott mindent. Persze sose találtak semmit. Svain gyanította, hogy ha alaposabban körülnézne, talán rábukkanna a titkos raktárakra, mert biztos volt benne, hogy vannak ilyenek. De erre sohasem került sor. Részben a régi barátság okán, részben pedig mert tisztában volt Skyet szerepével. Nagyon jól tudta, hogy pillanatok alatt nyakán lenne a teljes sliven flotta, ha bántaná a kapitányt. – Fogalmam sincs, miért kellene önre hallgatnom.
– Részben, mert egyelőre még a felettesed vagyok, részben pedig mert egy esetleges háború a slivenekkel veszélyezteti a terveinket. A mi ellenfelünk most, Niak. Ha leráztátok a birodalom igáját, leszámolhattok a slivenekkel is. Addig azonban jobb a békesség.
– És ezt pont te mondod, aki a birodalmat képviselted eddig a városban. – gondolta Svain és alig bírta leplezni a hirtelen rátörő undort. – Hogyan bízhat meg bennetek Rodet. A tulajdon anyátokat eladnátok, ha ebből csak egy aranynyi hasznot remélhetnétek. – Fennhangon azonban csak ennyit mondott: – Értettem, – aztán alig leplezett gúnnyal a hangjában hozzátette. – Uram!
– Ajánlom is. Az életedbe kerülhet, ha hibázol.
– Békén hagyjuk azt a hajót, főkapitány úr.
– Úgy legyen! – Nésa lassan elindult a elindult a csapóajtó elé. – Egy pillanat – fordult vissza félúton. – Ha bármi különöset tapasztalnál a kikötőben, azonnal jelentsd nekem.
– Igenis, főkapitány úr – hajolt meg készségesen Svain, majd amikor magára maradt köpött egyet. – Felfuvalkodott hólyag! – dühöngött, aztán visszafordult a mellvédhez. A sliven hajó épp ekkor horgonyzott le a kikötő egyik legtávolabbi pontján. Svain elismerően füttyentett. – Ezek aztán értik a dolgukat – állapította meg. – Remekül választották ki a helyet, az első gyanús mozzanatra elillanhatnak. Hiába, ez a vén tengeri medve még mindig a régi.
Nésa közben lefelé baktatott a lépcsőn. Az utolsó fordulóban aztán majd hanyatt esett a meglepetéstől. Fujzár követébe botlott. Ravak helytartója szűk harminc nappal a tervezett időpont előtt érkezett Rianba, és látni akarta.
– Vajon mi történhetett? – elmélkedett Nésa útban a királyi palota felé. – L’Amantin tudtomra adta, hogy mi vár rám, ha kudarccal végződik a terv. De azóta nem történt semmi. Nem ronthattam el semmit. Akkor meg mi a fenét akarnak tőlem? Ah! Mindegy. Hamarosan úgy is minden kiderül.
Fujzár a királyi palota hatalmas fogadó termében várakozott. Ha érzékletesebben akarnám kifejezni magam, úgy is fogalmazhatnék: páváskodott…
…Otthon érezte magát. Egy évvel ezelőtt valószínűleg a terem felső végében elhelyezett trónt foglalta volna el, most azonban ügyelt a látszatra. A trónszékkel szemközt, a hosszú tárgyaló asztal túlsó végén ült le. A kivételes helyzetre tekintettel a testőrei az ajtón kívül várakoztak. Korábban ez sem fordulhatott elő vele, de most, hogy Rodet-t szándékaik szerint királlyá emelik, nem akart udvariatlan lenni. Ez egyébként veszélyeztethette volna a terveiket is.
Amikor az ajtónálló bejelentette a főkapitány érkezését intett, hogy vezessék elé a látogatót. Megvárta míg Nésa a helytartói rangnak kijáró tisztelettel üdvözli, majd felállt és elé sietett. – Köszöntelek kedves barátom! – fogadta udvariasan. – Rég láttalak – folytatta, miközben hellyel kínálta a megdöbbent gárdatisztet –, s bizony az eltelt idő alatt nagyon megváltoztál. Megemberesedtél – ült vissza a helyére. – Kinőtted a rangod…
…Nésa elhűlten hallgatta. …
…Ha okosan viselkedsz, helytartó lehet belőled. Én magam már csak egy évig maradok a hivatalomban. Ideje lenne utódról gondoskodnom. Miután a fiaimból kifogytam rád gondoltam. Méltó vagy e kitűntetésre. Ezzel egyébként rendünk fejedelme is teljes mértékben egyetértett.
– Nem értem Uram. Hibát követtem el. Előbb Scien-Lee alatt, majd a Loeng hídjánál vallottam kudarcot.
– Akkor követtél volna el hibát, ha harcba keveredsz a sliven kalmárokkal. Te is tudod: L’Amantin szigorúan megparancsolta: kerüljük velük a konfliktust. Alienna balszerencsés elrablása sem a te kudarcod. Azóta bizonyosságot szereztünk arról, hogy a lányt tényleg néhány liet rabolta el. Egy sliven hajóstól tudták meg hol keressék. De ezt te is tudod. Ha jól emlékszem, a nyomozásod végén te is erre a következtetésre jutottál.
– Igen. A hajóst Skyetnek hívják.
– Lehet, de ez lényegtelen.
– Talán. Mindenesetre most futott be egy hajó a kikötőbe. Svain szerint Skyet hajója. Ki kellene hallgatnunk…
– Eszedbe ne jusson ilyesmi. Nem szabad belekevernünk őket a játékba.
– Azt hiszem uram, belekeveredtek segítség nélkül is. De amíg csak néhány koszos liettel dolgozik együtt egy sliven kalóz…
– Ne becsüld le Skyet kapitányt. – szakította félbe Fujzár. – Ha csak egy egyszerű kalóz lenne, megszorongathatnánk. Csakhogy ő több annál. A polgárháborúban kitüntette magát. Még azt is rebesgetik, hogy Chato neki köszönheti a trónt. Vigyázni kell vele. Az biztos, hogy ha őt valami baj érné, az egész sliven flotta megmozdulna.
– Értem, uram! Ennek megfelelően fogok cselekedni.
– Ebben bíztam. Egyébként, tegyük félre a hivatalos megszólításokat, maholnap egyenrangúak leszünk.
– Egyenrangúak – gondolta Nésa keserűen. – Egyenrangúak! Mintha valaha is felkapaszkodhatnék odáig, ahová te születtél. – fennhangon azonban csak ennyit jegyzet meg:
– Licaj Vuv miatt jöttél?
– Részben. Te is tudod, milyen fontos, hogy kézre kerítsük, hisz a terv egy része tőled származik. Csakhogy a főherceg egy kicsit tovább gondolta. Van egy-két apróság, amit ezzel kapcsolatban kell majd elintéznem. Egyelőre azonban arra vagyok kíváncsi, mire jutottál.
– Vuv ma este a kezemben lesz.
– Ez igen. És miért vagy benne ilyen biztos? Az az ember olyan akár az ördög. Két éve üldözöm, és még csak közel sem jutottam hozzá. Hol itt tűnik fel, hol ott, s csak az biztos, hogy időnként megfordul Charmane-ban…
– És Rianban. – szakította félbe Nésa.
– Igen. A szeretője itt él a városban – bólintott Fujzár
– Ahogy mondod, Kegyelmes uram. Ha az ablakhoz fáradsz a palánkon túl, a palota előtti téren egy kisebb parkot láthatsz. A szemközti végében néhány szolgálóház épült. A név ne tévesszen meg Uram. Azok a házak fényűzőbbek, mint egynémely kereskedő „palotája”. A királyi udvarban szolgáló főrangú tisztségviselők laknak ott. Vuv szeretője az egyikük lánya. Ha jól tudom, a pohárnoké. Ha bort iszol, gondolj erre! Vuv egyébként gyakran meglátogatta a kicsikét. Sőt, ha a rossznyelveknek hinni lehet, egyre gyakrabban. A tironi révhez vezető út leágazásánál van egy odvas tölgy. Ott szoktak jeleket hagyni egymásnak. Vuv ma hajnalban egy kék szalagot emelt ki az odúból. Ez azt jelentette számára, „tiszta a levegő”. Azt hiszem meg fog lepődni. Harmadmagával indult el. De Corn nincs a kíséretében. Galath van vele és egy számunkra ismeretlen fickó. A kettőjük közül ki maradjon életben?
– A tervünk elsősorban Cornra épült.
– Ezen már nem segíthetünk…
– Az ismertebbnek kell életben maradni, – jelentette ki határozottan Fujzár.
– Rendben. Az embereim tudják a dolguk. Egy kicsit ugyan bonyolítja a helyzetet, hogy a lány felfigyelt az egyikükre. Azóta persze óvatosabbak vagyunk, de ez mit sem változtat a lényegen. A nő gyanút fogott.
– Nem baj. Ha Vuv besétál a csapdába, a nő nem érdekel. Az első gondolatom az volt, hogy alaposan megleckéztetem. Persze a kedvese szemeláttára. Ha elkapjátok, még meg is teszem. Ha azonban meg tud szökni, nem erőltetem a dolgot. Tudod, nagyon óvatosnak kell lennünk. Szinte valamennyi partmenti város követe megérkezett már. Egymást érik a tárgyalások. Jó úton haladunk, de azért még nem bízhatjuk el magunkat. Kerülnünk kell a feltűnést.
Nésa bólintott. Talán akart még mondani valamit, de aztán meggondolta magát. Akárcsak Fujzár. A helytartó egy pillanatig, de csak egy röpke másodpercig, kacérkodott a gondolattal, hogy elmeséli a főkapitánynak, mire jutott L’Amantin a strejenekkel, aztán csak vállat vont és egy mozdulattal elbocsátotta Nésát. Esze ágában sem volt egyenrangú partnerként kezelni a főkapitányt…
De ti, barátaim igen járatlanok vagytok, az udvari intrikák világában. Nem tudom, mi hatna idegenebbnek számotokra: a halott város, a maga fényeivel, vagy Taul az udvari etikettel. Ezen mindenesetre elgondolkodhattok holnapig…