Jenő

Jenő negyvenes, és egy, senkivel sem szövetséges csatahajót formáz. Hanganyaga is azonos a teljes fegyverzet egyidejű bevetésével.
Hírlik róla, hogy agresszív. Velem még nem volt az, de nem is nagyon szeretném.
Az is hírlik, hogy megorrolt rám, és beígérte, hogy felkeres.
Van felkészülési időm, hát felkészülök.
Mintha beragadt volna a csengő, figyelmeztet. Ez tuti a Jenő, mert a postás csak meg szokta pöccinteni.
Arcmasszázs, majd felvétele annak a képnek, amit láttatni akarok./ A Télapót várom, de nem emlékszem kitettem-e a kis csizmámat./
Szedd össze magad !- suttogom – mert felken a falra légyfogónak, és kétszáz év múlva, mint légyölő galócát /amanita muscaria/ fognak azonosítani.
Ajtó előtt Jenő tornyosul, bézs-barna suhogós tréningben, mellette még a levegő sem nagyon jön be.
– Jó napot, Jenő, de régen láttam!- örvendezek, és még mielőtt magához térne, megjegyzem:
– De jól áll magának ez a ruha!
– Jól áll? /hitetlenkedik egy kicsit/ Ezt nem gondoltam volna – mondja.
– Bizony jól – erősítem meg, hogy hihetőbb legyen, és még gyorsan hozzáteszem:
– Ez a barna-arany színösszeállítás ideális magának.
– Arany? – /lepődik meg/ ez tényleg arany?
– Nem teljesen – mondom – de nagyon hasonlít.
– Nem gondoltam volna – mondja másodszor.
Érzem, hogy jó felé haladunk, hisz rövid időn belül kétszer is gondolkodásra késztettem, de nem hagyom lankadni.
– Biztos nem volt olcsó egy ilyen különleges darab.
Ez talált. Felélénkül, ömlik belőle a szó, hogy hol vette, mennyiért, meg hogy nem is volt olyan drága, ahhoz képest….
Hagyom kibontakozni, nyerem az időt.
Mikor befejezte beinvitálom egy italra, de nem jön. Szemlesütve szabadkozik, hogy sok a dolog.
– Kár, pedig, de jól elbeszélgettünk volna. Nem baj, majd legközelebb – vigasztalom.
Alighogy letornászom a vérnyomásom egy elfogadható értékre, megint csöngetnek.
A pletykás Lujzika érdeklődik, hogy na mi volt?
A lehető leghihetetlenebb választ adom.
Beszélgettünk.