Másnap reggel mind a hárman rettentő idegesek voltunk. Tudtuk hogy egy nem mindennapi nap elé néztünk elébe. Tommyt igyekeztünk minél nagyobb ívben elkerülni. Judy szabályszerűen menekült előle, főleg miután elmeséltem neki hogy miután elment, Tommy megtámadott és elfelejtettem pár dolgot. Még mondta is nekem, hogy látta ő már, hogy másoknak a homlokát is igyekezett megérinteni, de hát esélyem sem volt védekezni ellene.
– Kizárt dolog! – kerültünk szembe Dimitrijvel
– De tegnap már mondtam, hogy fel kell mennünk – értetlenkedtem
– És különben is, én is felmegyek – szólt közbe Judy is
– Az lehet, de vegyük sorjába, Judyt nem fogja bántani mert lány, és a lányokat kedveli, téged Jonathan meg azért nem fog bántani, mert szerelmes beléd! – hadarta Dimitrij
– Ezt mintha kihagytad volna a mesédből Jonathan – mosolygott Judy
– Ugyan már, nem tehetek róla, hogy megkedvelt egy hulla – háborodtam fel.
– Szellem – javított ki Judy
– De teljesen mindegy, mert mindenkit bántani fog most Amy – vetettem ellent Dimitrijnek
– A démon miatt? – kérdezte, majd végigsimította haját, és egy nagyot hümmögött – szóval akkor Amyből már nincsen semmi?
– Hát, éppen azért megyünk föl, hogy megmentsük Amyt – néztem furcsán Dimitrijre
– És kiűzzük belőle a démont, tiszta ördögűző érzésem van, de ugye Amy feje nem fog körbefordulni – nevetett Dimitrij
– Bunkó! – ütötte meg a vállát Judy nevetve.
– Akkor? Készen álltok? – tettem fel a sorsdöntő kérdést
– És mikor akarjátok a bulit? – kérdezte Dimitrij komolyan
– Milyen bulit srácok? – jött oda hozzánk Tommy teljesen váratlanul, mire mind a hárman a szívünkhöz kaptunk és egy kisebbet kiabáltunk rémületünkben.
– Ilyen ijesztő vagyok? – kérdezte Tommy mosolyogva
Nevettem egyet, mintha olyan jó poént mondott volna:
– Neeem – legyintettem mosolyogva – csak olyan váratlanul jöttél ide, mint egy… mint egy…
– Szóval a buli! – vágott közbe gyorsan Judy még mielőtt valami hülyeséget mondtam volna – az… az pénteken lesz, igen
– Pénteken? Ma? – nézett ránk furcsállóan Tommy
– Nem, dehogy, jövő hét pénteken! – mosolygott elégedetten Dimitrij
– Ó igen, és mindenkit szeretettel várunk, szóval, ha tudsz, gyere és rep… – ekkor Dimitrij oldalba lökött, mire egy pillanatra megálltam, Tommyra néztem és mosolyogtam – sétálj át hozzánk.
– És hozzál magaddal valakit, hogy sokan legyünk – mosolyogtunk mindannyian álszent módjára.
– Oké, akkor én most, megyek föl – nézett ránk furcsán Tommy, majd elindult felfelé a lépcsőn.
– Huh, ez meleg helyzet volt – fújt egy nagyot Dimitrij – jól van, akkor suli után felmegyünk
– Ne, inkább a harmadik órában, az lyukas óra lesz – javasoltam
– Hogyhogy? – nézett rám kíváncsian, de boldogan is Judy
– Nincsen Mrs. Collins – mosolyogtam elégedetten
– Meghalt a banya? Remek, segíthet nekünk visszahozni Amyt – viccelődött Dimitrij
– Nem olyan szerencsénk nincsen, csak beteg, mindenesetre akkor kéne felmenni, egyet értetek? – kérdeztem, mire megszólalt a csengő is sürgetésképpen.
Judy és Dimitrij egymásra néztek.
– Részemről oké – egyezett bele Judy, mire én és Judy is Dimitrijre néztünk türelmetlenül.
– Jó oké! Menjünk! – egyezett bele végül Dimitrij is
– Akkor most menjünk gyorsan, mert kémia lesz, és tudjátok milyen Mr. Humble ha késünk – mondtam, és elindultam fel a lépcsőn
– Ó hogyne, na gyerünk – értett egyet velem Dimitrij is és elindult ő is utánam, akárcsak Judy.
Második óránk Mr. Polaskyval volt matematika óra. Mind a hárman feszülten toporzékoltunk a padunkban. Dimitrij próbálta elterelni a gondolatait az ötödik emelet felől, ezért kigúvadt szemekkel figyelte a matematika órát. Judy viszont mindenre próbált figyelni, csak az órára nem, kinézett az ablakon, de aztán egyből elfordította a fejét, rápillantott Tommyra, de őt se bírta tovább bámulni egy fél pillanatnál tovább. Minden egyes tárgyról újabb és újabb rossz emlék jutott az eszébe. Az én eszem viszont csak az ötödik emelet körül járt. Gondolkozva akadtak meg a szemeim Ash Bumperen. Ezt ő is észre vette, és grimaszolva motyogta:
– Mit bámulsz?
Nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget miatta, egy fél percig még tovább bámultam, aztán újra visszafordítottam a fejem és a padomat kezdtem el nézegetni.
Ekkor teljesen váratlanul megszólalt a csengő. Furcsa, amikor az ember várja a az órán a csengő örömteli hangját, akkor milyen lassan telik az idő, viszont amikor az ember inkább azt várja, hogy bárcsak ne csöngessenek ki, akkor a csengő hangja itt van a kertek alatt.
Mindenki vidáman rohant ki a teremből, mert már mindenki nagyon várta ezt a lyukas órát, nem úgy, mint mi hárman.
– Jól van, gyerünk akkor, menjünk fel – mondtam Judynak és Dimitrijnek bátorítva őket
– Rendben – egyezett bele bátortalanul Judy
Fejemmel bólintottam, és elindultunk lassan, békésen, de azért reszketve az ötödik emelet felé.
Mikor már elértük a negyedik emeletet is, ahol szerencsére most senki sem tartózkodott, ismét a barátaim felé fordultam:
– Vigyázzatok nagyon! A démon igen agyafúrt, és ne figyeljetek a gúnyolódására, azzal próbál pánikot kelteni köztünk
– Azt már nem kell, én már pánikolok – jegyezte meg Dimitrij egy halvány mosolyt erőltetve arcára
– Gyerünk! – indultam el felfele a lépcsőn
– Menjünk! – bátorodott fel Dimitrij egy utolsót simítva szétálló szőke haján.
Ahogy felértünk mintha egy másik helyen lettünk volna. Egy újabb békés folyosón. Fehér falak, szép rend és tisztaság uralkodott.
– Jó helyen vagyunk? Azt hittem ez leégett – mondta Judy kételkedve.
– Ez csak illúzió, ne törődjetek vele, keressük meg Amyt – bátorodtam előre
Lassan lépkedtünk előre, a folyosó végén az ablak nyitva állt, és kellemes madárcsicsergés hallatszott. Megálltunk a folyosó közepén, mind a hárman más irányba bámulva. Úgy álltunk ott mint egy katonai alakzat, ami minden irányból támadást vár.
– Jonathan! – hallottam meg a démon morgó hangját suttogva
Rémülten néztem körbe, honnan jön a hang. Ránéztem Dimitrijre és Judyra is, akik mind a ketten rémülten figyeltek, továbbra is keresve Amyt.
– Hát eljöttél Jonathan Gros! Csak játszani akarok, hiszen megbeszéltük! Pénteken buli van, hiszen ti mondtátok – mormogta suttogva, majd a végén hangosan felnevetett, amitől visszhangzott az egész folyosó.
Látszólag se Judy, se pedig Dimitrij nem hallotta a démon hangját. Az én fejemben volt, és közvetlenül felém intézte a mondani valóját.
– Akkor, bulizzunk! Egy kis bújócska! – mondta hangosan dörmögve.
Ekkor mintha valami folyadékféleség folyt volna le a plafonból, végigfolyva a fehér falakon. Fekete és vörös színű anyag keveréke csöpögött végig a folyosón. Ahová már lefolyt az anyag, kidudorodott belőle egy gyökérszerű nyúlvány, mintha az egész folyosót behálózta volna valami furcsa, és rémisztő növény.
Miután az egész folyosót behálózta a gyökér, a folyosó végén egy fal csapódott le a plafonból a talajba. Porzott minden a fal körül, gyökerek hadát tépte ki a plafonból. Ugyanekkor egy másik fal is lecsapódott a folyosó másik oldalán, elzárva minket a lefelé vezető lépcsőtől.
Judy pánikszerűen rohant oda a falhoz, hogy megkeresse a falon át a kivezető utat, de ekkor egy újabb fal zuhant le a plafonból elzárva minket Judytól. Én is a falhoz rohantam, egy pillanatra azt hittem, hogy Judyt találta el a fal. Ekkor elgondolkoztam, ha még egy fal leesik, akkor lefog még egy, és még egy, elkezdtem Dimitrij felé rohanni. Erre ő is rájött így ő is elkezdett felém rohanni, de ekkor már késő volt, az újabb fal elválasztott minket egymástól. A falak külön kis szobákat alkottak, ahogy körbe zártak minket. Mind a hárman külön szobában álltunk. Előttem egy ajtó állt.
– Jól vagytok? – kérdeztem hangosan
– Én megvagyok – hallottam Judy hangját halkan – ezek tényleg falak, kőkemények – kopogtatta meg a falat.
– Dim? – kérdeztem hangosan
– Én is megvagyok – felelte – előttetek is van egy kilincs?
– Van, olyan mintha a folyosó falát nyitná ki – kiabálta Judy
Én nem válaszoltam, de előttem is volt egy ajtó. Közelebb mentem hozzá, és megfogtam a kilincset. Ahogy gondoltam, a kilincs hideg, fagyos érzést árasztott magából.
– Menjünk be! – javasoltam, és kinyitottam az ajtót.
Ahogy beléptem az ajtón, az ajtó mögöttem hirtelen eltűnt és fal lett helyette. Hosszú fehér, keskeny falú folyosó terült elém. Ha álmodtam volna, azt mondtam volna a Senki Földjén járok, de most tudtam hogy nem álmodom, és a léptem se volt olyan könnyű mint a Senki Földjén.
– Új játék! Fogócska! – hallottam a démon hangját magam mögött.
Zengtek a folyosók gúnyos nevetésétől. Gyanakodva néztem magam mögé, azt hittem, hogy csak a hang jött mögöttem, de ő maga nincs ott. Tévedtem! Ott volt, vagy legalábbis az illúziója. Tudta mitől menekülnék. Mr. Koponya állt mögöttem fekete csuklyájában. Lehetséges? Lehetséges, hogy ő lenne az Senki Földi képe? Vagy csak egy újabb ijesztgetés. Akárhogy is, elkezdtem futni a folyosón. Nem tudtam merre futok, csak tudtam hogy futnom kell, menekülnöm. A folyosó, mint egy véget nem érő barlang tárult elém, hosszú keskeny folyosó, aminek a végét csak egy apró fénylő pontban láttam. Ahogy így futottam egy fal tört ki a földből, elzárva az utamat.
– Fordulj balra – nevetett a démon.
Balra fordítva a fejem, megdöbbenésemre nem állt mellettem fal, pedig megmertem volna esküdni, hogy végig fal futott mellettem. Mivel egyetlen út volt, nem tehettem mást, elfordultam balra. Azt vettem észre, hogy ahogy így futottam a folyosón, a folyosó egyre jobban szűkült. A végén már oldalazva kellett lépkednem. Ekkor egy újabb fal zárta el az utamat.
– Gyerünk, mire vársz, jobbra – nevetett – mindjárt utolér!
Úgy terelgetett engem végig a folyosókon, mint egy kísérleti patkányt. Ahogy elfordultam jobbra, a folyosó elkezdett kiszélesedni, olyannyira, hogy a folyosóból egy nagy terem lett. Egy nagy terem, aminek nem láttam a falait. Mintha egy nagy üres térben lettem volna. Amikor megfordultam, magam előtt láttam Amyt, lobogó hajjal, fehéren vakító mérges szemekkel:
– Megvagy! – morogta gúnyosan nevetve.
Kitartotta felém jobb kezét, tenyerét felfele fordítva, majd mintha megfogott volna valamit a kezében, félig ökölbe zárta. Erre én a levegőbe emelkedtem, és szívemet oly gyengének éreztem, mint még eddig soha.
– Jonathan Gros, kiestél a játékból! – kacagott hangosan a démon.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem nyögve.
– Téged! A testedet! Nem bírom már tovább ebben a… testetlen lélekformában, undorodom tőle! Nem bírok sokáig egy lélekben maradni.
– A testemet akarod – ijedtem meg, szívem hevesen zakatolt – akkor miért nem szálltál meg korábban?
– Nem olyan egyszerű, egy lélek ezekben a hitvány emberi testekben erős, és kitartó, csak gyönge lelkeket tudok megszállni, és Amy az volt, de most, hogy a test önként felajánlkozik… – mosolygott gúnyosan
– Amikor felmentünk Chrisszel az emeletre – rémültem meg – mit tettem?
– Nagyszerű dolgot, két frissen felkínálkozó test.
A démon ekkor összébb szorította az öklét, hogy a szívemből, és a lelkemből minden erőt elszívjon. Ott lebegtem előtte magatehetetlenül, megrémülve, kétségbe esve.
– Igen! Érzem a félelmed! A gyengeséged erősít engem, a boldogtalanságod örömet okoz nekem, a tested életet ad nekem, félj! – röhögött olyan hangosan, hogy a hatalmas teremben, ahol még a falakat sem lehetett látni, szinte visszhangzott a démon röheje. Becsuktam a két szemem, és csukott szemem alól könnyek jelentek meg.
„Gyengítsd le, soha ne mutass félelmet, őt az táplálja, ez az egyetlen fegyver ellene!”
Jutottak eszembe Chris szavai. Magam előtt láttam képzeletben, ahogy beszél hozzám.
Ekkor hirtelen kinyitottam a szemem és mérgesen néztem a démonra:
– Azt hiszed olyan egyszerűen fogom neked odaadni a testemet? – néztem rá mérgesen, nem figyelve a fájdalomra a szívemben – csak szeretnéd!
– Hogy? – nézett rám döbbenten a démon
– Azt hiszed a rémisztő szöveged, és az ijesztő külsőd megrémít? – szedtem össze minden bátorságom
A démon dühében összébb szorította még jobban az öklét, mire én próbáltam volna a szívemhez nyúlni, de a démon nem engedte, kifeszítette a kezeimet.
– Engem nem lehet sértegetni! Te még nem láttad az én valódi külsőmet! – dühöngött olyan hangosan, és erősen, hogy a terem megremegett, Amy vállán a két szarv még nagyobbra nőtt, és a hátán is megjelentek a kinövések. Szemei vakítóan fénylettek a dühtől.
– Akkor… mutasd meg… mutasd meg valódi tested! – nyögtem, szenvedve.
– Azt hiszed, oly ostoba vagyok, hogy elfelejtem saját törvényeimet?
– Nem! Azt hiszem… hogy te félsz! – próbáltam kinyitni a szemeimet az erőlködéstől
– Én nem félek semmitől! – őrjöngött
– Bizonyítsd! Ha valóban nem félsz, akkor nem félsz ellenszegülni a törvényeidnek sem! – mosolyodtam el, nagy nehezen kinyitva a szemeimet.
– Sértegetéseid bántják füleimet. Egyetlen mozdulattal meg tudnálak semmisíteni!
Egy pillanatra elgondolkoztam, és nem félve semmitől, bátorságot mutatva nyögtem ki azokat a szavakat, amire a démon nem számított:
– Gyerünk! – kiabáltam – Rajta!
– Ahogy akarod! – mondta elmosolyodva, és öklét lassan elkezdte bezárni, a fény az öklei között elkezdett halványulni, én pedig elkezdtem öklendezni. Koncentráltam, hogy beszélni tudjak még:
– A leggyávább… démon vagy, akit… valaha láttam, de nincs hatalmad… felettem! – nyögtem
– Ha valóban így gondolod, akkor miért félsz ennyire, és miért szenvedsz erőmtől ennyire? – nevetett a démon
Egy pillanatra talán elveszthettem az eszméletemet, de Christ láttam magam előtt. Mintha a Senki Földjén lettem volna. Egy keskeny folyosó közepén álltam, és velem szemben Chris próbált mondani nekem valamit:
– Jonathan! Figyelj rám! Szedd össze magad! Együtt legyőzzük a démont, én majd segítek! – mondta, és abban a pillanatban eltűnt.
Szemeim lassan kinyíltak, és éreztem a testemben Chris segítő erejét, mintha újjáéledtem volna. Kinyitottam a szemeimet és elégedett tekintettel néztem a démonra. Öklében a fény a kétszeresére nőtt.
– Mi ez? – pillantott az öklére érthetetlenül.
– Nincs hatalmad felettünk! – szólaltam meg érdekes, visszhangzó hanggal.
A démon egyből felismerte a hangot:
– Egy hitvány emberi lény és egy szánalmas kis szellem nem képes szembeszállni velem! – ellenkezett a démon, megpróbálva összeszorítani fénylő öklét, de az egyre erősebben fénylett.
– Két friss lélek? Akkor külön voltunk, és gyengék, de most együtt, nem bírsz el velünk! – mondtam mormogó hangon, de éreztem, hogy most Chris beszél belőlem.
A démon képtelen volt öklében tartani a fényt. Egy kisebb robbanással esett darabokra, majd mintha energiaital hadait ittam volna meg, úgy szállt belém az összes darabokra esett fénypont, és az erő. A démon döbbenten nézett rám.
– Látom, megerősödtél a Senki Földjén – mosolygott rám a démon.
– Megerősödtem, hogy segítsek egy régi barátnak! – mondta Chris a testemen keresztül.
Szemeim elkezdtek halványan világítani, mintha Chris szelleme megszállt volna.
– Nem félek többé tőled! – mondtam most én normál hangon – Valamikor talán még tettem, de most már nem, az én szememben nem vagy több egy parazitánál!
A démon ismét felemelte a kezét, hogy újra elszívja az erőmet, de akárhogy erőlködött, képtelen volt bármit is elszívni belőlem.
– Ez lehetetlen! – nézett a kezére rémülten – ilyen erővel csak a Démon Nagyúr rendelkezik
– Azt hittem az te vagy! Hazudtál, és most a Démon Nagyúr a törvények értelmében megbünteti azokat, akik megsértik a törvényeket, és kiadják magukat, mint Démon Nagyúr! – rivallt rá Chris belőlem beszélve, úgy csinálva, mintha én mondanám.
– Nem! Ezt én soha! Ezt én sose tettem Nagyúr! Nem, az erőm! – nézett a két kezére a démon, majd a vállaira pillantott.
Amy vállain, és a hátán visszahúzódtak a kinövések, szemei lassan kezdtek kitisztulni. A démon a magasba nézett és elkezdett ordítani. Amy szájából és szeméből erős, vakító fény jött ki, aztán valami átlátszó folt tört ki a száján keresztül. Amy szemei lassan visszanyerték eredeti kinézetüket. Rám nézett, majd becsukta szemeit, és mint aki összeesne eltűnt a földbe. Az én fejem is megfájdult egy pillanatra, és az a felhőtlen jó érzés, ami eddig bennem uralkodott eltűnt. Megszédülve fogtam meg a fejemet. Chris ereje tovaszállt! Értetlenül néztem körbe a terembe. Senkit nem láttam sehol. Egyedül álltam a végtelen terepen. Hát vége? Vége a gonosznak, Amy lelke békében pihen? Kár előre örülni bárminek is. Egy nagy furcsa átlátszó folt jelent meg előttem. Láttam az alakot, de képtelen lettem volna kivenni, mint egy gáz úgy lebegett előttem.
– Elvetted az erőmet! – szólalt meg a hang, dörmögő mély hangon. Egyből felismertem!
– Veszteni, tudni kell barátom – nevettem
– Én sosem vesztek! És ezt be is bizonyítom! – dörmögte, és hirtelen eltűnt a szemem elől.
De nem akárhova. A fejem mintha széthasadt volna. A szívem olyan sebességgel zakatolt, hogy egy egész gépet képes lett volna működtetni. Belém szállt! És próbált szétfeszíteni. Térdre rogytam, megfogtam a fejem, és próbáltam befogni a fülemet.
– Ez a hang! – ordítottam, hogy halljam saját magamat.
Örjítő süvítést hallottam a fejemben. A kezemet mintha felhúzták volna, és az is próbált szétfeszülni. Megfogtam a csuklóm, és láttam, ahogy az ereimen, mintha végigmenne valami. Valami, ami nem természetes, és rémisztő! Ökölbe szorítottam a kezemet, és dühösen néztem rájuk. Ekkor felálltam, és akkorát ordítottam, amekkorát csak bírtam, amilyen nagyot csak kibírtam adni a torkomon. Szemem színe vörösre színeződött. Lihegve próbáltam megszólalni:
– Neeem! Takarodj ki belőlem! Örökre! ÁÁÁÁÁÁ – ordítottam torkom szakadtából.
Felnéztem, karom széttátottam, és éreztem, ahogy a számon keresztül kitör belőlem a démon átlátszó teste. Szemem színe próbálta visszanyerni eredeti színét, de örökre halványvörös maradt. Fejemet lehajtottam, és úgy pihengettem, próbáltam nem összerogyni. A démon a fejemben hagyta megszállott lelkének emlékeit. Amy emlékei a fejemben összevissza kavarogtak. Úgy láttam a fejemben az emlékeket, mintha csak a sajátjaim lennének.