Van úgy, hogy legszívesebben egy szakadék szélén állnék
S halkan, hogy senki se halja a mélybe ugornék
Csak a szellő és az ég hallaná a hangom
Madarak szárnyával eggyé válna karom
Szállnék hol nincs fájdalom se szenvedés
Csak magam lennék és ez nem lenne kevés
Nekem csak egy kéne az angyalok szava
Hogy magukhoz szólítsanak mert nekem az a haza
Már nem félek s várom azt a percet
Mikor egy szép napon ELRAGAD A VÉGZET!!!!!!
7 hozzászólás
Nagyon-nagyon megrázó. Megfagyott a mosoly a számon, amikor elolvastam.
Szépen megfogalmaztad, na de tényleg szörnyű érzésekről/gondolatokról írsz.
Tudom megrázónak is akartam mert mikor írtam így éreztem!! De akkor úgy látszik elérte a hatását
NA tesssék azt engem bezzeg megtalálsz mindig önsajnálatozásal ez mi iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ? szinte minden versem csak szidod 🙁 meg oda irod na most énis ide iromtam!
Tetszett a vers, bár kicsit olyan emo hangulata van 😀 Bár ebben a témában nehéz ezt kivédeni…
És ugyan miért jutott ilyen gondolat eszedbe? 😐 🙂
Hát mikor ezt írtam nagyon siron túli hangulatom volt, rossz kedvem volt valamiért!! Már nem emlékszem miért aztán kiírtam magamból a rossz kedvet!
Hehe, ehhez tényleg nagyon rossz kedvednek kellett lennie 🙂 Én tudom… Egyszer írtam én is egy olyan részletet a regényembe, ahol az öngyilkosság gondolatával játszik a főhős. De pár nappal később úgy gondoltam, nem méltó ez, és kitöröltem, mentettem, bezártam. Azaz visszavonhatatlan. 😀
Hüüüüüüüüüüüüüüüüü….én személy szerint sokkal jobban szeretem a verseknek ezen formavilágát, a magyányt és társait…sokkal kifejezhetöbb…
és ezt most te is bebizonyítottad..köszönöm…
gratulálok : Atreyou