Már az óracsörgés előtt felébred, fel is kel, hamarosan úgyis csörögne, kimegy a verandára, kiszagol, milyen idő van. Ragyog a nap, igazán szép idő ígérkezik, álldogál egy kicsit, hallgatná a madarak csicsergését, ha nem ugatna közbe Zsandár. Őkelme szereti ha rá figyelnek. Most is rohan, hozza a labdát, bökdösi vele a kezét… – Még mit nem képzelsz, azt hiszed nekem sincs más dolgom mint, hogy játsszak veled? Különben is beleugattál a kellemes madárcsicsergésbe, legalább azt élvezhettem volna egy kicsit! No megy, elkészíti Bandika uzsonnáját. Nagyon válogatós ez a gyerek, sosem lehet tudni, hogy megeszi-e az iskolában amit kap, inkább még pakol is neki azt amit szeret, így legalább biztos benne, hogy eszik valamit. Még így is olyan vézna szegényke… no, idővel majd csak megerősödik.
– Hé, Bandika ébresztő! Elkésel az iskolából – csak úgy beszól az ajtón, aztán megy a konyhába készít neki finom szendvicseket. Azután fel is öltözik, már készen van, de Bandika sehol.
– Bandika, már szóltam, gyorsan pattanj ki az ágyból! Gyerünk, gyerünk egy, kettő!
– Ne anya, nem érzem jól magam – mondja elnyújtott hangon – no, ezt nem játsszuk végig minden reggel.
– Miattad kések én is, mert ki nem lehet verni az ágyból. Ezt a lusta kölyköt, azonnal pattanj és öltözz! – No, ennek van hatása, a végén még tényleg elkések.
– No, indulás! – de nem, ő még Zsandárt is meg akarja etetni.
– Nincs rá idő, na gyerünk! Majd apád ad neki, ha hazaér a munkából.
Nehezen szokja meg a korán kelést ez a gyerek. Persze, jobb lenne ha aludhatna ameddig jól esik, de hát elvégre más másodikos, meg kell szoknia a korán kelést, a pontosságot. Most is alszik még, alig vonszolja magát. Oda szól neki, hogy csukja be a kaput. Na végre, indulhatnak!
Az iskola előtt kiteszi Bandikát, s máris tovább hajt, így még beér ő is időben a munkahelyére. A Bevándorlási Hivatalban jogtanácsos. Talán akkor sem lenne semmi baj, ha késne egy kicsit, de ő nem szeret, őt így tanították, így szokta meg, szereti betartani a rendet…
Alig foglalja el helyét az íróasztalánál, amikor csörög a telefonja. Gizi néni az, Bandika tanító nénije. Hogy lázas a gyerek? Különös neki fel sem tűnt reggel. Megígéri, hogy telefonál a férjének, s ő majd érte megy. Aztán Andrást hívja. Nem veszi fel. Negyedórán át hívogatja, csörög sokáig, semmi. Hol a fenébe van András, hogy nem veszi fel? Megbeszéli a főnökkel, hogy haza kell vinnie a gyereket, mert beteg, húsz perc múlva itt lesz!
Elviharzik. Bekopog a tanterem ajtaján, s csak int Bandikának, hogy jöjjön, nem akarja az órát zavarni. Gizi néni mégis kijön a gyerekkel. Még odasúgja neki, hogy magas láza van, nagyon rosszul érezheti magát, csak maradjon otthon nyugodtan amíg meg nem gyógyul. Megköszöni. Hát ez a nap is jól kezdődik.
Amikor a ház elé érnek, akkor bosszankodik, hogy valaki a kapu elé parkolt. Most ő hová a csodába álljon, mégsem állhat más kapujába. No, itt hagyja csak az út szélén, úgyis megy tovább azonnal, csak éppen megbeszéli Andrással, hogy vigye orvoshoz Bandikát.
– Zsandár, fogd be! – muszáj ennek a kutyának folyton ugatnia? Az előszobából a nappaliba nyit, azonnal neki szegezi a kérdést Andrásnak.
– Mi a csudáért nem vetted fel azt a telefont, legalább negyedórán át csörög… – itt elakad a szava. Meghűl benne a vér… Ez mit keres itt?… Aztán fennhangon is neki szegezi a kérdést.
– Te mit keresel itt?… Hogy kerülsz te ide? – kérdi, de a dühtől elcsuklik a hangja. Aztán csak úgy átsiklik az agyán, hogy tegnap itt hagyta valahol a sarokban a partfist, felkapja, s most már magánkívül ordítja.
– Megmondtam, hogy ide soha többé nem teheted be a lábad! Takarodj innen, de azonnal! – s lendíti a partfist Vilma felé. Még hallja Vilma könyörgő hangját…
– Judit, hallgass meg kérlek!… – de ő akkor már se lát, se hall a dühtől. András közeledik felé, de ő csak Vilmát látja, s érzi, hogy ha azonnal el nem tűnik, akkor megüti a guta. Nem bírja elviselni a látványát, a közelségét, ordít magánkívül s üt. Vilma menekül ki a szobából, sírva fakad, bocsánatért esdekel… de ő túlkiabálja, nem hallja Vilmát, mert nem akarja hallani, és most már azt is tudja, hogy nem is fog megbocsátani soha, de soha! Már kinn vannak az udvaron, Zsandár a segítségére siet, hangos ugatással ront rá az idegenre. Vilma sikoltozik, s most már menekül, a kutya egészen a kapuig zavarja, s miután becsapódik a kapu mögötte, ő visszatér a házba.
– Mióta jár ide, válaszolj? – András ott ül megsemmisülten, szótlanul – nagyon jól tudod, megbeszéltük, hogy ide többé nem teheti be a lábát, s te a hátam mögött találkozgatsz vele? – András feláll, aztán fel s alá járkál, végül csak kibukik belőle.
– Az istenért Judit, nem haragudhatunk rá egy életen át… mégiscsak a húgom! – mondja reszkető hangon – különben csak most láttam először azóta, félórával ezelőtt jött, azt mondta meglátott az utcán, szeretne kibékülni velünk, hiányzunk neki… baleset volt!
– Hogyhogy baleset volt? Te képes vagy felülni ilyen szánom-bánomnak? Nagyon jól tudjuk, hogy mi volt! Mi az, hogy hiányozunk neki… talán azt hiszed, hogy nekem nem hiányzik, no nem a húgod, hanem a lányunk… – a könnyeivel küzd, sírva fakad, s magánkívül üvöltözik.
– Nyugodj meg kérlek? Megváltozott, megbánta, ezerszer megbánta… akkor még csak tizenhét éves volt. Neki sem mindegy… Bocsáss meg neki, hiszen tíz évvel ezelőtt történt! – mondja békülékeny hangon András. Ez őt még jobban feldühíti.
– Te azt akarod mondani, hogy megbocsátottál neki? Nem, ezt nem teheted! Én sohasem fogom megbocsátani, megölte a gyerekemet, a gyerekünket! – s újra zokogásba fullad a hangja.
András tehetetlenül nézi, majd karjait kitárva közeledik felé, de ő elhúzódik s rárivall.
– Semmit sem változtat a lényegen, hogy tíz évvel ezelőtt volt. Megölte a gyerekünket, te meg most elárultál – András közbevág.
– Judit, baleset volt, nem gyilkosság. Rábíztuk a babát, nem sejtettük, hogy be van drogozva, senki sem tudott róla. Elejtette, véletlen volt… baleset volt… bocsáss meg neki kérlek!
Érzi, hogy szemeiben a könnyek villámgyorsan felszáradnak, lángot lövellnek úgy kiabál Andrásra.
– Elárultál! Takarodj innen! Takarodj a házamból te is, és ne lássalak többé!
András még próbálkozik, higgadtan kérlel, hogy ne gondoljunk a múltra. Szép életünk van, itt van Bandika… egy család vagyunk… szépen élünk, ne tegyük tönkre a saját életünket.
De ő hajthatatlan marad. Most már ragaszkodik hozzá, hogy András elköltözzön onnan, méghozzá azonnal.
– Most azonnal csomagolj és ne lássalak többé! – faképnél hagyja. Eszébe jut Bandika. Szegényke, beteg, s ő nem vele foglalkozik. Megy a kisfiához, most már úgyis csak ketten maradnak… ezután már csak ketten lesznek ebben a házban.
Bemegy a gyerekszobába. Bandika alszik, de amikor leül az ágyára, felébred. Hogy kerül ide ez a kutya, rákiabál.
– Zsandár, kifelé! – aztán megtapogatja a homlokát. Úristen, tűzforró. Hogy lehet ilyen figyelmetlen. Mondja, hogy lázcsillapítót hoz, meg borogatást a homlokára, mindjárt jön.
– Ezt vedd be kicsim, meg teszek borogatást a homlokodra, aztán ha csillapodik a lázad, akkor elmegyünk a doktor bácsihoz, jó?
– Éhes vagy? – Bandika a fejét rázza – főzzek teát, vagy gyümölcslevet hozzak? – az utóbbit kéri, jó sokat kell innia belőle, hogy lemenjen a láza. Kéri, hogy engedjem be a kutyát… pedig nagyon jól tudja, hogy nem szeretem ha bejön a lakásba, ez nem szobakutya.
– Anya, tudod, hogy Zsandár takart be, és ő hozott vizet, amikor szomjas voltam, igazán lehetnél megértőbb! – ja persze, szörnyű ez a nap, csak a kutya törődött a beteg gyerekkel, most lelkiismeret furdalása van. Megígéri, ha hazajönnek az orvostól, beengedi Zsandárt. Most mosolyog Bandika, lázrózsa ül a kicsi arcán… na, majd mindjárt jobban lesz egy kicsit.
Amikor hazajöttek az orvostól, akkor már enni is kért Bandika. Azután meg beengedte hozzá Zsandárt, hát hiszen megígérte. Ő meg leroskadt a nappaliban egy fotelbe. Micsoda szörnyűséges nap! Dolgozni sem ment vissza, sőt a főnökét sem hívta… minden úgy, de úgy összekuszálódott. Elkergette Andrást… Istenem, hová mehetett? Fel kellene hívnia… igazságtalan volt vele. Vilma kihozta a sodrából… Andrásnak mégiscsak a testvére, együtt nőttek fel, lehet, hogy neki is hiányzott a húga, csak sosem beszélt róla. Tíz éve… már tíz év múlott el azóta… az a szörnyű nap óta!
Le kell nyugodnia, s higgadt fejjel átgondolnia ezt a mai napot. Fel fogja hívni Andrást, még ma fel fogja hívni… jöjjön haza… adjon neki egy kis időt, átgondolja, megbeszélik!…
Talán meg kellene bocsátania Vilmának is…
16 hozzászólás
Kedves Ida !
Novelládban Juditot elég nehéz helyzet elé állítottad. A jellemét sarkok és élek övezik, és amire elérkezünk a történet végére ezeket önmagába szállva megpróbálja lecsiszolni.
A pillanat műve alatt átgondolja az egész életét a múltat , a jövőt, és az attól való félelmét.
Olvasmányos írásodhoz szeretettel gratulálok, Zsófi
Kedves Zsófi!
Könnyedén hajlamosak vagyunk ítélkezni emberek felett egy-egy negatívnak látszó cselekedete alapján, anélkül, hogy tudnánk mi van a háttérben. Ez a második ilyen munkám, hogy három szemszögből mutatok be egy történetet, hogy ne ítélkezzünk elhamarkodottan, vagy ahogyan mondani szokás: hallgattassék meg a másik fél is.
Most minden kiderült… Hogy helyre lehet-e hozni az elrontottakat, azt mindenki ítélje meg maga. Köszönöm Neked, hogy végig követted az eseményeket, és a gratulációt is köszönöm.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Elgondolkodtató történet. Vajon én megbocsátottam volna?
Jó írás, apránként adagolva a tragédia, és a végen ott a válasz, bár nem egyszerű, és nem könnyű.
szeretettel-panka
Az valóban elgondolkodtató, kedves Panka, hogy vajon megbocsátható-e?
Juditot, Vilma puszta látványa is mindig arra a szörnyű napra emlékeztetné, talán lehetetlen lenne jó kapcsolatot kialakítania… Bizony nem könnyű.
Köszönöm, hogy itt jártál!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jól sikerült a történet vége is! Meglepő volt a fordulat, amikor kiderült, ki is az idegen nő, akit a feleség partvissal kerget.
Talán a név azonosság az oka, de azt gondolom – bár hála Istennek soha nem kellett megtudnom, hogyan viselkednék ilyen helyzetben – én nem a partvissal, hanem a baltával kergettem volna kifelé a gyermekem gyilkosát, ha százszor a sógornőm akkor is!
Vannak dolgok a világban, amit nem lehet megtenni, és ha mégis megteszi valaki, azt nem lehet megbocsátani soha. Ez az új maszlag, hogy mindent meg kell bocsátani mindenkinek, egy nagy hülyeség! Vannak olyan bűnök, ahol csak Istennél a bocsánat!
Jól vezetted végig a történetet, szépen van megírva, érdekes, ötletes.
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy mind a három történetet végig olvastad. Persze, értem én, hogy meglepő, váratlan a fordulat, hiszen a kutya szemszögéből valóban félrevezető volt, s szinte biztos voltam benne, hogy a kedves olvasó hűtlenségre fog gyanakodni.
Abban egyetértek veled, hogy vannak megbocsáthatatlan dolgok, s ez már az én személyes véleményem, hogy ha esetleg Judit (remélem nem zavar a névazonosság?) megbocsátana Vilmának, akkor is mindig arra a szörnyű napra emlékeztetné, ha látná, mindig újra és újra feltépné a sebeket, s valószínűleg nem is működhetne közöttük semmiféle rokoni kapcsolat, magam is inkább a távolságtartás mellett döntenék.
Örülök, hogy tetszett a történet, sokat jelentenek elismerő szavaid. Köszönöm!
Ida
Nem mondom, hogy könnyű döntéseket hozni az adott helyzetekben, de szerintem mindig jó egyszer aludni rá egyet, sosem szabad elhamarkodni, mert utána megbánhatja az ember. Nagyon jó! Szeretettel: István
Köszönöm elismerő szavaid és értékelésed, István!
Köszönöm a kitartásod.:)
Szeretettel
Ida
A gondolataim két irányba szaladtak. A megbocsátás határait feszegetem. Az erősebb nálam ebben az esetben a nem megbocsátás felé vezet. Azt nem bánnám, ha a kapcsolatot tartanák távol tőlem, mert ahhoz joguk van, de a közelembe nem kívánnám, egy pillanatig sem, azt a nőt.
Szeretettel:Marietta
Úgy látom, hogy mi anyák, eléggé egy véleményen vagyunk ebben a kérdésben, ami természetesen, nem meglepő. Juditot, Vilma puszta látványa mindig arra a végzetes napra emlékeztetné, s feltépné a sebeket… semmi jó sem származna belőle.
Köszönöm Marietta, hogy kitartottál, végig követted a történetet mind a három szempontból nézve. Örülök, hogy kifejtetted véleményedet.
Szeretettel
Ida
Szia!
Elgondolkodtató történet, megértem Judit indulatát. Nem könnyű ilyen helyzetben megbocsátani.
Szeretettel: Eszti
Köszönöm a hozzászólásod, kedves Eszti.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon tetszett az egy napi esemény három szemszögből való bemutatása. Míg a végén ki nem derült a teljes igazság, félreérthető volt, miért is ideges a család? Aranyosan mutatod be a kutya viselkedését, igazán együttérezhettél vele, hiszen az állat és a kisgyerek nem is sejtette, miből adódott a konfliktus. Zsandár tette a kötelességét, adta a szeretetét mindenki felé, az ő számára idegent megugatta. A kisfiú pedig beteg volt, csupán kutyája szeretetének tudott örülni azon a napon.
Meglepő és elgondolkodtató a befejezés. Nekem is az a véleményem, hogy megbocsájtani lehet esetleg, de felejteni nem. Az ilyen végzetes balesetnél 10 év nem nagy idő, és az ilyen "seb" talán soha nem forr be igazán.
Gratulálok mindhárom novelládhoz!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Nagyon örülök, hogy tetszett, és igazán megtisztelő a véleményed, és az is, hogy olvasod az írásaimat. Igen, tisztában vagyok vele, hogy az első két részben félreérthetőek az események, egy kicsit talán ludas is vagyok benne, vagy nem is kicsit, hiszen ez volt a célom.:)
Az első részben, valóban kutyául éreztem magam, mivel az még nem voltam, így nem igazán tudom, mennyire volt hiteles a történet az ő szemszögéből (félrevezetőnek viszont, félrevezető volt).:) Viszont, nagyon egyetértek Veled, hogy bizony vannak soha nem gyógyuló sebek, és talán vannak megbocsáthatatlan vétkek is…
Köszönöm megtisztelő látogatásod.
Sok szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Nem is értem, hogy én ezt a történetet csak most olvastam. Ráadásul ez egy történetnek a vége?
Nos, ezt pótolni fogom, az előtte írtakat is megkeresem és olvasom, mert szeretem olvasni, amit írsz, mert olyan, hogy igaz történetek – úgy-e, hogy jól gondolom?
Akármilyen zivataros a vége, de az egész nekem tetszett és szeretettel olvastam: Kata
Köszönöm soraid, drága Kata.
Az első résznek Zsandár a címe, ott a kutya szemszögéből láttatom a szituációt, utána következik Bandika, s végül Judit, ebben derül mindenre fény.
Ha jól látom Bandikát olvastad is annak idején, bizonyára azután elfeledkeztél róla, hogy a végét is elolvasd. Köszönöm szépen, hogy itt jártál.
Szeretettel!
Ida