– Nem lesz ez így jó, anyuka! – nézett rám gondterhelten az asztala mögül Kati néni, és én megint úgy éreztem magam, mint amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Julcsi óvónője a szemöldökét ráncolva felvilágosított, hogy a nagycsoportos gyerekek már nem vihetnek alvóállatot magukkal az óvodába, mert tiltja a szabályzat.
– Ne tessék félreérteni, Julcsi nagyon aranyos, szófogadó kislány… De már február van, és még mindig csak úgy olvassa a tavat is, hogy „TÖ-Ó”! Ezzel kezdeni kéne valamit, mert ha így megy tovább, félő, hogy nagyon le fog maradni a társaitól!
Mi tagadás, a kislányomnak gyakran gyűltek könnyek tengerkék szemébe, ha az olvasás jött szóba. Nem mintha nem szerette volna a történeteket, de a szavak csak akadozva jöttek a szájára, ha neki kellett az órán felolvasnia, pedig gyakoroltunk ám otthon szorgalmasan. Nehéz szívvel mentem haza, nem szerettem volna, ha mindjárt az első osztályban beskatulyázzák, hiszen egészen biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb nála is tóvá olvad össze az a „tö-ó”.
Otthon Julcsi könnybe lábadt szemekkel várt, és egy pillanatra már azt hittem, valahonnan a fülébe jutott, hogy mit beszéltünk Kati nénivel a fogadó órán.
– Anya, a Bobót meg kell operálni!
Nagy kő esett le a szívemről, hiszen ehhez a műtéthez csak tű és cérna kellett: Bobó maci füle és mancsa már jó párszor leszakadt (hiszen óvodába is járt, amíg a már említett szabály miatt ki nem ebrudalták onnan), és mindig menthető volt, csak Julcsikámnak van akkora lelke, hogy még egy plüssmackó fájdalmán is képes sírva fakadni.
Lekezeltem a szegény balesetet szenvedettet, a kislányom megnyugodott, így végre hozzá láthattam a vacsora elkészítéséhez. A férjem, akinek közben elpanaszoltam, hogy mi volt az iskolában, egyszer csak megjelent a konyha ajtajában, sokat sejtető mosollyal az arcán:
– Gyere csak egy percre! – suttogta – De lábujjhegyen ám!
Megragadta a kezemet, és csendben odasettenkedtünk Julcsi szobájához. A kislányunk pont háttal volt az ajtónak, az ágya szélén ülve; a párnáján ott hevert Bobó, alaposan betakargatva, Julcsi pedig halkan mesélt a kis lábadozónak egy könyvből. Nemcsak, hogy folyékonyan peregtek ajkáról a mondatok, de még a hangsúlyozása is szakasztott mása volt annak, ahogyan én olvastam neki mindig, ha beteg volt. Meghatottan hajtottam fejemet a férjem vállára, aztán együtt visszaosontunk a konyhába, nehogy lebukjunk.
Minden a legnagyobb rendben, anyuka! – gondoltam magamban, és határtalan örömöt éreztem.
9 hozzászólás
Kedves Kalina!
Ezek a legszebb történetek a világban!
Kedves Kalina!
Ezek a legszebb történetek a világban!
Kedves Kalina!
Bocsi, az egerem gombja vacakolt. 🙂
Még lemaradt:
Köszönöm, hogy megosztottad ezt az élmény!
Üdvözlettel:
Sanyi
Nagyon szép történet!
Gratula!
Barátsággal:Zsolti
Sziasztok!
Köszönöm a hozzászólásaitokat – eszesg, most még csak fikció, nem igazi élmény, de remélem, egyszer majd sok hasonlóban lesz részem 😀
Kedvelem az efféle történeteket, hogy fikció az pedig érdekes, mert olyan életszagú, persze ez méginkább felemeli. Ha jól tudom, tanítónéni vagy. Élményem van az íréssal kapcsolatosan. 🙂 Az én édesanyám is az volt, és én pedig első osztályos. No,mindent visszafelé olvastam, remekül. Balkezes vagyok, állítólag ez zavart meg. Áldott türelemmel megáldott volt anyukám, küzködött velem, míg egyszer elszakadt az a bizonyos cérna. Hosszú idő után. Kaptam, egy nyaklevest, megcsókoltam a tölgyfaasztalunkat. Abban a pillanatban helyrerázódott az agyam.A JÓKOR, JÓ IDŐBEN ELCSATTANT NYAKLEVES.
Ölellek:Marietta
Na igen, ha minden kötél szakad 🙂 Tanítónéniségem különórákra terjed csupán, most épp két tündéraranyos másodikosom van, akikkel angolozunk, tavaly nyáron meg egy tízéves, olasz kislány mellett voltam öt hétig, mint aupair; a velük eltöltött idő ad ihletet a gyermekszereplőim megformálásához. Annak mindig külön örülök, ha igaznak tetszik a történet, persze nem a becsapás a célom 🙂
Kedves Kalina! Azt hiszem mindannyian úgy kezdtük, hogy lö-ó, meg tö-ó. 🙂
Remek kis történet, még azt is hűen árbázolja, amivel nem tudtam soha azonosulni. Anyukáknak semmi közük ahhoz, hogy hogyan tanít a tanító néni, szó sem lehet róla, hogy tanácsokat osszanak, vagy véleményt mondjanak. DE amikor tanító néni csődöt mond a módszereivel, akkor hirtelen be kell hivatni anyukát, és az ő fejére olvasni a tanító néni által elkövetett hibát. Arra gondolok, hogy az iskola nálunk nem a tanítás helye, hanem a számonkérésé! Azt, hogy ez pontosan mikor lett ilyen, nem tudom. Amikor még én jártam iskolába, még tanulni jártunk oda, mire a gyerkeim, addigra meg valami számonkérő székké változott. Miért is anyukának kellene kezdenie ezzel bármit is? Sanos ez a kifordult világ már valahogyan teljesen természetes lett.
Judit
Kedves kis történet, öröm az ilyeneket olvasni.
Üdv: Tibor