Legelsőként természetesen az éles eszű kis July tért magához.
‒ Ez a bácsi nem az én apukám! Nem is úgy néz ki. Az én apukám bányász. Mindig koszos a keze.
A következő pillanatban mindenkiből kitört a nevetés. A kislány ugyan nem értette, min nevetnek olyan jóízűen a felnőttek, de a tudat, hogy a folyamatot az ő szavai indították el, őt magát is harsány kacagásra sarkallta.
‒ Gyertek! – nyögte végül a nagy Julia, a szeme sarkát törölgetve. – Menjünk innen, mielőtt ez a csodakert még több félreértést teremt közöttünk. Igyatok meg nálunk egy teát! Melegedjetek át egy kicsit, ti fázós déliek.
Senki sem ellenkezett.
Miközben sétáltak a ház felé, az elöl haladó Thomas és Julia halkan váltották szavaikat egymás között. A mögöttük haladó Pettyt a kis July vezette kézen fogva, nem eresztve, s traktálta fáradhatatlanul. Elmesélte, hogy ő épp friss virágokat vitt a dédije sírjához, s onnan tartott visszafelé, amikor valaki váratlanul a nevén szólította. Így fordult vissza, s így elegyedett szóba a magába feledkezett bácsival, aki olyan nagyon megijedt tőle. De hát, nincs ezen oly sok csodálni való, elvégre annyira furák a felnőttek. Petty mély megkönnyebbüléssel hallgatta, s most már megismerhette a húsz esztendei távol maradás titkát, eredetét is. Ezekben a percekben már teljességgel bízott – új szövetségesekre lelt, s a dióhéjnak nincs többé hatalma. A mai napon pozdorjává lesz, ő pedig messzire söpri minden kis szilánkját, soha elő ne bukkanjanak többé.
‒ Nem mindennapi história – mosolygott Julia, miközben (ezúttal a vendégekre való tekintettel, kerülő úton) sétáltak a ház felé.
‒ Valóban nem – hagyta jóvá Tomas. – De ennek csakis az én hülyeségem az oka. Végig tévúton jártam. Szentül hittem, hogy találtam valamit.
Julia érdeklődéssel hallgatta.
‒ S most, pusztán azért, mert kiderült, mégis húsvér kislány volt, akivel találkoztál, mindez szertefoszlott?
‒ Hát, igen, mert… tudod, ez segített elviselni… elviselni az Ő elvesztését. Mert találkoztam valakivel, akiről azt hittem, bizonyíték.
‒ Bizonyíték? Mire?
‒ Hát, az odaátra. Arra, hogy Ő is valami jó helyre került, érted?
A nő hallgatott egy sort, mielőtt reagált.
‒ Thomas, én hiszem, hogy te akkor és ott pontosan azzal találkoztál, akivel neked találkoznod kellett. S hiszem, hogy az a találkozás pontosan azt generálta benned, amire neked a legnagyobb szükséged volt ahhoz, hogy élni tudj. Hogy tovább tudj lépni.
A férfi hallgatta, sóhajtott hozzá, s megingatta a fejét.
‒ Igen, de ez most mind szertefoszlott.
‒ És? – kérdezte Julia, mint aki nem érti a másik problémáját.
A férfi ránézett értetlenül, mire a nő megpróbált magyarázattal élni.
‒ Most már nincs rá szükséged, Thomas. Eljött az ideje, hogy szertefoszoljon. Már nincs szükséged hitekre vagy tévhitekre, hogy életben tartsanak, mert már nincs ott benned a fojtogató űr. Valaki már kitöltötte azt. Nem lehetett könnyű dolga, de kitartó volt, s minden napon újra megküzdött érted. A helyért a szívedben. S eltelt húsz év. Húsz esztendő, Thomas. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy már misztifikált segítség nélkül is el tudd viselni az Ő elvesztését. Már nem fáj. És, ahogy elnézem – sandított hátra, a mögöttük lépdelő, és July kifogyhatatlan kérdéseire türelmesen felelgető Petty felé –, a fájdalomcsillapítód, amire időközben rátaláltál, olyan, amilyet vényre nem lehet kapni. Vajon ő itt lenne ma, ha az a kislány nem szólít meg téged húsz évvel ezelőtt?
Thomas hátrapillantott, s tekintete összetalálkozott a Pettyével. Összekacsintottak, mint a legjobb barátok. Ezután ránézett Juliára, s végre elmosolyodott.
‒ Semmiképpen. Semmiképpen nem volna itt. Sem ő, sem én. El is felejtettem, milyen bölcs vagy, Julia. Akkor is pontosan tudtad, mit mondj, s ma sincs ez másképp. Tudod… amikor arra jutottam, hogy ideje visszatérni ide, fogalmam sem volt, mi kényszerít erre, mi lehet a célja, s mire vezetne egyáltalán a visszatérés. De ebben a pillanatban… pontosan tudom, miért vagyok ma itt, s azt is, hogy nekünk miért kellett újra találkoznunk.
A nő nézte, nem kérdezett semmit, csak kinyújtotta a kezét.
Thomas is kinyújtotta az övét, s végre tudta, érezte, hogy amit húsz esztendővel korábban talált, az nem foszlott szerte. Ugyanúgy él elevenen, miként élt benne mindeddig, életben tartva őt. S ma azt is fölismerte, hogy jóval nagyobb érték annál, mint amilyennek valaha is hitte.
‒ Köszönöm, Julia!
Már az impozáns épület parkjában voltak. Thomas gondolataiba, emlékeibe révedten nézett a nőre, amikor hirtelen, szinte a semmiből, egy váratlan fuvallat érkezett közéjük, s körültáncolta a férfit. Érezte, mintha meleg ujjak zongoráznának végig a nyakán, s mintha valaki finoman megcsippentené a fülcimpáját is. Képzelődik talán? Mi történik itt? Az érintés kísértetiesen idézett valamit benne. Húsz esztendősnél is idősebb emlékeket. De az nem lehet!
‒ Ti is éreztétek? – kérdezte megtorpanva.
‒ Nem. Mit? – nézett rá Julia meglepetten.
A férfinak ennyi elég is volt válasz gyanánt. Hátrafordult, hogy Petty-re nézzen, ő érezte-e. De a nő épp e pillanatban egy apró kis virágszálat emelt föl, amely rejtélyes körülmények között a cipőjére hullott. Lenyúlt érte, fölvette, s az arca elé emelte.
Thomas és Petty összenéztek. A férfi tekintete egy merő borzongással teli döbbenet volt, a nő mit sem sejtő meglepetéssel pödörgette az ujjai között a kis egyke növényt.
Csak a kis July ismerte föl a kis virágszálat. Egy pici boglárka volt, s abból a csokorból származott, amelyet nemrég ő vitt a dédijének. Hogy miféle szellő ragadhatta fel, s honnan hullathatta épp Petty cipőjére, arra rajta kívül senki nem talált magyarázatot.
July így szólt Petty-hez, meglepően komoly hangon:
‒ Ugye tudod, hogy ezt meg kell őrizned?
‒ Miért? – nézett le rá a nő.
A kis July megcsóválta szép fejét, s mindentudón mosolygott.
‒ A felnőttek semmit nem vesznek észre. Sebaj! Egyszer majd tudni fogod. Addig is tedd el és becsüld meg!
S miután ezeket mondta, eleresztette a nő kezét, s vidáman előreszaladt. Feltárta az ajtót.
‒ Gyertek már, ti fura déliek! Vagy talán nem érzitek a friss teasütemény illatát sem? Az orrotokban is dugó van?
A felnőttek összenevettek, s engedelmesen követték őt.
Thomas még visszanézett a nyitott ajtóból. Rámosolygott a külvilágra, s a külvilág, húsz év után, végre visszamosolygott rá.
8 hozzászólás
Kedves Sas! Most értem a végére, nagyon tetszett a történet. Van-e túlvilág, léteznek-e szellemek? -fogalmazódik meg az emberben a kérdés a novella olvasása közben, s, ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább azt hisszük: igen, léteznek! Aztán jön a fordulat, kiderül, h akivel a férfi találkozott, az a kislány nem kísértet volt! Húsz év telt el, – s egyszerre minden világos lett. De aztán történik valami, jön egy kis szellő….A kis July érti, s mi olvasók is értjük, s összeborzongunk…Értő kézzel rajzoltad meg a történet kontúrjait, bogoztad finom szálait! Jó volt olvasni! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Örülök, hogy végigkísérted a kis történetet, és hogy tulajdonképpen össze is foglaltad a lényegét ezen utolsó hozzászólásodban. Köszönöm, hogy figyelmet szentél a novellának és tudtál rá időt szánni, hogy epizódról epizódra a magadévá tedd. Értő, látó észrevételeidért pedig külön köszönetem. Őszinte örömömre szolgál, hogy tetszett.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Végig olvastam történetedet….s mindvégig jó figyelmet csalógató, de valahogy más végre számítottam.
Kedves Andi!
Ugyanúgy jártál, mint Thomas, aki a történet utolsó szakaszában becsapva érezte magát, csalódnia kellett. De, az élet is így bánik velünk. Legtöbbször nem azt kapjuk tőle, amire vágyunk, amit szeretnénk. Azért Thomast mindenképpen szép befejezéssel szándékoztam megajándékozni. Olyannal, amilyet én nem kaptam az élettől, szép befejezéssel, amelynek értelemmel teli folytatása van. A legvégén igyekeztem ráduplázni is, hogy senkinek ne legyen hiányérzete. Sajnálom, ha ennek ellenére csalódásélményed lett a végén.
Mindenképpen köszönöm megtisztelő figyelmedet, s örülök, hogy végigkísérted a történetet. Az öt csillagból azt szűröm le, hogy azért tetszett.
Szeretettel: Laca 🙂
Jó a lezárás na meg az egész novella is. Először én is gondolkodtam, hogy Julia kísértet-e, aztán kiderült hogy hús-vér kislány. Bár, ha kísértet lenne, akkor a novellának a fantasyban lenne a helye. 🙂
Ügyesen elvarrtad a szálakat. Kívánom, hogy a valós életben is ennyire jól le tudj zárni mindent, ami megérett a lezárásra.
Kedves Arthemis!
Örülök a találkozásnak. 🙂 Számomra a kis Julia személye sok fontos tényezőt jelképez, ezért mindenképpen egy kicsit misztikus föllépéssel kellett őt bevezetni a színre. 🙂
Örülök, hogy itt jártál, s köszönöm a türelmedet és az olvasást. Örülök, hogy tetszett a novella.
A szálakat az életben még csak próbálgatom elvarrni (több-kevesebb sikerrel…) 🙂
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Egy ültő helyemben olvastam végig ezt a hosszú novellát, természetesen azért, mert lebilincselő. Alapvető emberi érzésről: a gyász végtelen mély fájdalmáról írsz. Műved legnagyobb erénye azontúl, hogy stílusa szívbemarkoló, tartalmának üzenete. Az ember lelki kiszolgáltatottságának idején szükségképpen megtalálja azokat, akik a túlélését segítik. Írásodban a kislány akkor jelenik meg és akkor segít, amikor a főhős, fájdalma okán maga is gyermeki kétségbeesést érez. A "két gyermek" találkozása Thomas gyászfeldolgozásában döntő jelentőségű, a hozzákapcsolt mítikus képzet pedig kapaszkodóként tud szolgálni új élete során.
Szükségünk van valamire, de még inkább valakire, hogy túléljünk, amikor ilyen helyzetbe kerülünk.
Az írásod fantasztikus, sokkal több figyelmet érdemelne.
Üdv: István
Kedves István!
Soraidat megilletődötten és hálatelt szívvel olvasom. Hálás vagyok neked, amiért idődből nem keveset arra áldoztál, hogy végigolvasd, amit én írtam. Számomra ez hatalmas töltést adó sikerélmény. És hálás vagyok azoknak is, akik lehetővé teszik azt, hogy itt publikálhassunk. Ezek, ha belegondolunk, óriási dolgok, amiket olykor hajlamos magától értetődőnek venni az ember.
Hogy ez az írás több figyelmet érdemelne-e, azt nem tudom, csak azt, hogy ha már senki más nem olvasná el az életben, számomra akkor is különleges, mert azoknak, akik eddig elolvasták és találtak benne valami fontosat, értékeset, már sikerült adnom valamit általa. Remélem, ha valakinek épp egy ilyen írásra lenne szüksége, egy szürke napon, majd rátalál.
Köszönöm, hogy megtiszteltél figyelmeddel, és köszönöm a szép összefoglalást. Nagyon örültem ittlétednek.
Üdv: Laca 🙂