Julka izgatottan fordult be a Rózsa utcába. Mily rég járt erre! Nagyot szippantott a levegőbe. Újra érezte azt, ami az emlékeiben élt. A tearózsák bódító illatát. Amikor itt laktak, az ő házuk előkertjében is tearózsák virítottak. Szép sárgák. Sokszor mielőtt ment valahová megállt előttük, beszélt hozzájuk, megsimogatta, majd egy utolsót szippantva lépett ki az utcára. De jó is volt! Sajnos, már csak így, múlt időben.
Ahogy haladt az utcában, kíváncsi fejek leskeltek ki a kerítések mögül. Kis időre abbahagyták a munkát, és lehet, hogy azon gondolkodtak, vajon kihez jöhetett ez a lány? Egyszerre csak valaki hangosan rákiáltott:
– Julka! Te vagy az?
Julka odanézett, egy kerekarcú, kendős néni lépett ki a kapun.
– Én vagyok! A Babi néni! Tudod! A Ba-bi né-ni! –szótagolta, ha esetleg a lány nem értené elsőre. Megösmersz?
– Csókolom Babi néni! Hát persze, hogy megismerem! Csak rég szólítottak már Julkának.
– Mikor kicsi voltál, ha megkérdezték, hogy hívnak, akkor olyan gyorsan hadartad a Julikát, hogy azt lehetett érteni: Julka – nevetett Babi néni. Nekem már csak az maradsz.
– Igen – mosolygott a lány. Anya is mesélte, miért hívtak Julkának.
– Mit keresel erre? Mi van veletek? Úgy eltűntetek, mint a csoda. Egyik napról a másikra. Anyád még azt sem mondta fapapucs, pedig jóban voltunk. Máig sem értem, miért ment el köszönés nélkül? Jaj, csak itt mondom a magamét, és nem engedlek szóhoz jutni. Szóval? Mi van veletek?
Julka sóhajtott egy nagyot, majd lassan belekezdett mondanivalójába.
– Tetszik tudni, mikor apa beteg lett, folyton orvoshoz kellett vinni. Anya már nehezen viselte a hosszú utat az orvosig, meg vissza, apáról nem is beszélve. Meg aztán sokba került az utazgatás, az orvos. Adódott egy jó lehetőség. Az orvos asszisztense épp egy kis házat keresett itt a kertes részen. Gyorsan lebonyolítottuk a cserét. Mi beköltöztünk egy kis lakásba, ő meg ide. Apa nem sokra rá, meghalt. Ketten maradtunk anyával. Aztán ő is apa után ment. Elvitte a bánat, megszakadt a szíve. Hát dióhéjban ennyi.
– Ó, szegénykém! Ennyi csapás egymás után! Jaj, te lány! Bocsánat, hogy be sem hívtalak! Na, gyere be egy kávéra! – simogatta meg a vállat Babika.
Julka bólintott, gondolta így hamarabb szabadul. A konyha ugyanolyan volt, mint régen. Semmi sem változott. Többször járt itt kislány korában. Hol egy kis kóstolót hozott, hol valamit kölcsönkért. Anyja szalasztotta mindig Babi nénihez. A falvédőn a házi áldás piros betűkkel, mellette egy másik, amin ez a szöveg díszelgett: Nincs nagyobb földi boldogság, mint a szerelemből kötött házasság. Örökérvényű igazságok a falon. Julka ezen elmosolyodott. Nekik is voltak ilyesmik, de az új lakás falára már nem kerültek fel ezek a régimódi falvédők.
– Látom, mosolyogsz ezeken a képeken. Pedig nálatok is voltak ilyenek, biztos emlékszel rájuk.
– Igen – szürcsölte a frissen lefolyt eszpresszót Julka. Az újban már nem tettük fel.
– Persze. Maradi dolgok ezek. Bennem sok szép emléket idéznek, így itt a helyük. Majd ha nem leszek, akkor leveszik. De amíg én élek, addig itt maradnak.
Julka rágcsálta a kitett kekszet. Igen, az emlékek. Ezek hozták ide őt is. A rózsák illata, a kert, a ház, ahol nevelkedett. Látni akarta még. Még egyszer, utoljára. Ezt a néninek persze nem mondja el. Minek is?
– Na! De elhallgattál! Mi jár az eszedben te lány? Miért is jöttél erre? – kíváncsiskodott Babi néni.
– Hát, csak úgy. Látni akartam a házunkat, meg azt, hogy megvannak-e a sárga tearózsák? Tetszik tudni, nosztalgia…
– Mai módi. Nosztalgia. Zenében, filmekben, ételekben. Még a sütemények közt is van ilyen. Láttam a múltkor az üzletben. Nosztalgia süti. Meg nosztalgia kifli. Ilyen hülyeséget! Én ma is készítem azokat a régi, finom süteményeket, amit anyám, meg a nagyanyám sütött. Nosztalgia…- dohogott még egy kicsit. A rózsák még ott vannak, bár nem olyan szépek, mint amikor édesanyád gondozta őket. Szóval csak ezért látogattál ide?
– Hááát…- csúszott ki a száján. Ezért is.
– Még mi az oka? Elmondod Babi néninek? Olyan vagy, mintha a lyányom lennél, Igaz, rég láttalak, de a gyerekeim is ritkán gyünnek. Már vagy fél éve rám se nyitották az ajtót – mondta szomorkásan az asszony.
Julka elgondolkodott. Neki meg már nincs senkije. Egyedül maradt, mint a kisujja. Miért is ne mondhatná el, hogy mi szél hozta erre? Babi néni tényleg mindig olyan jó volt hozzá. Meg aztán, jó lenne valakinek kiönteni a szívét.
– Tudja kedves Babi néni, beteg vagyok. Rák. Félek. Nincs párom, aki mellettem állna, nincs testvérem, nincs senkim. Azért is jöttem ide, hogy felkeressem azt a helyett, ahol boldog voltam. Ahol boldogok voltunk. Amikor még együtt volt a család. Mióta innen elköltöztünk, csak rossz dolgok történtek. Apám, majd anyám halála, aztán ez a betegség. Á, de nem akarom a bajommal terhelni Babi nénit!
– Nem terhelsz csillagom! Nagyon sajnálom. Isten nyugosztalja a szüleidet. Ha tudtam volna elmentem volna a temetésükre. Majd gyújtok egy gyertyát a lelki üdvükért. De te, ne add fel a reményt! Ki lehet gyógyulni abból a nyavajából. Én is átestem rajta. Mellrák. Szerencsére már jól vagyok.
– Óh, Babi néni! Nem tudtam!
– Persze, hogy nem tudtad. Nem mondtam én senkinek. A gyerekeim akkor elég gyakran látogatta. Talán megijedtek egy kicsit, hogy elveszíthetnek. Aztán, mióta jobban vagyok, azóta megint csak maradt a telefon, és az ünnepek.
– Biztos nagyon elfoglaltak – jegyezte meg halkan a lány.
– Elfoglaltak, elfoglaltak…Mindenkinek arra van ideje, amire szakít.
– Na, én lassan megyek- állt fel Julka.
– Várj csak! Most jut eszembe! A rózsákról ugrott be, anyád kedvence dala. Ösmered? Halkan énekelni kezdett:
– Rózsa, rózsa, sárga rózsa, harmatos hajnalom bimbót hajt.
Messze szálló illatával küldök én angyalom száz sóhajt.
Hogyha mosolyog a szép reggel, rózsaillat keltsen fel,
Hull a harmat, itt a hajnal, édesem, kedvesem ébredj fel.
– Ez volt a kedvence? Nem is tudtam – sírta el magát Julka.
– Ez bizony! Apád énekelte neki nagyon sokszor, mikor a rózsákat ápolgatta a kertben. Mi, meg szomszédok figyeltük őket és irigykedtünk. Mert ők, nagyon szerették ám egymást.
– Talán azért is ment anya olyan hamar apa után – zokogott most már megállíthatatlanul Julka. De ezt, ezt, nem mesélték el nekem. A temetőbe is mindig sárga rózsákat vittünk. Én is mindig azt viszek a temetőbe, ha kimegyek hozzájuk. Köszönöm a kávét és a kedves szavakat Babi néni! Megyek, még megnézem a házunkat, az egykori boldogságunk helyszínét, és a sárga rózsákat…
14 hozzászólás
Kedves Hundido!
Nagyon megható történetet hoztál el ! Köszönöm az élményt!
Szeretettel : Marcsy
Kedves Marcsy!
Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, ha tetszett! Üdv hundido
Tisztelt hundido!
A lelkem is remegett,ahogy olvastam ezt a prózát.
Gyönyörű volt.
"Apád énekelte neki nagyon sokszor, mikor a rózsákat ápolgatta a kertben. Mi, meg szomszédok figyeltük őket és irigykedtünk. Mert ők, nagyon szerették ám egymást."
Köszönöm,hogy olvashattam!
Tisztelettel: Alkonyi
Kedves Alkonyi!
Örülök, ha megérintett ez a kis próza. Köszönöm a kedves szavait! Üdvözlettel: hundido
Szia! Nehéz sorsa van ennek a fiatal lánynak. Szülei meghaltak, s ő maga is gyógyíthatatlan betegségben szenved, rákos. Emlékei visszaviszik a szülői házhoz. Összetalálkozik Babi nénivel….felidéződik a múlt! Szép, megható történet, érdeklődéssel olvastam. Tetszett! Jó novella! Üdv: én
Kedves Bödön!
Köszönöm, hogy elolvastad és örülök, ha tetszett. Igen, vannak ilyen sorsok is. Üdv hundido
Kedves Hundido!
Megható
Csoda jól ábrázoltad Bbi nénit…´(megösmersz
a ´házi áldás)´és az egész felfogásal
Kérlek folytasd!
Talán mehetne így:Julka találkozik a régi házuknál
az asszisztensel,egymásba szeretnek…Julka meggyógyul!
Nagyon szép és értékes írásodra,gratulálok!
Szeretettel:sailor
Szép napot!
Szia!
Örülök, hogy tetszett és a folytatást is felvázoltad. Elgondolkodom rajta….lehet, hogy kellene folytatni. Köszi az ötletet. Üdv hundido
Kedves hundido!
Megható, könnyeket csalogató novella, szép köntösben, jól megírva.
Nagyon tetszett.
Szeretettel,
Ida
Szia!
Köszönöm, hogy elolvastad és örülök, ha tetszett. üdv hundido
Kedves hundidó!
Sajnos ilyen a rohanó élet és ha egy kicsit megállunk az emlékeinknél …meghatódunk,mint az írásodon.
szeretettel
Ica
Szia!
Időnként megállunk, emlékezünk, nosztalgiázunk, felidézzük az emlékeket. Jó, újra átélni a boldogságot, emlékezni a szépre és a jóra. Itt is ez történik, csak a miért fájdalmas. Örülök, hogy tetszett ez az írásom. üdv hundido
Kedves Kati !
Szíszorító történet, remekül megírva.
Szeretettel olvastalak : Zsu
Szia!
Köszönöm, hogy elolvastad és örülök, ha tetszett. üdv hundido