Kabát

Reggel óta erről beszélt az egész iskola és szinte mindenki biztosra tudta, ki is tehette. A tanároknak sem volt egy fikarcnyi kétségük sem, így aztán teljesen biztosra mentek.
A hátsó pad mellett álló fiú lehajtott fejjel tűrte, hogy az egyik tanár ízekre szedje a táskáját. Biztosan tudta, hogy amit oly nagyon keresnek, az nem nála van. Már megszokta, hogy minden egyes iskolai lopást az ő számlájára írják, ha volt hozzá köze, ha nem. Mert hát ő csak egy állami gondozott. Már eleve nem is lehet rendes ember. Megszámolni sem tudta, hányszor hallotta ezeket a mondatokat. Ezért aztán, amikor a tanárok a terembe rontottak, már meg sem lepődött.
Míg az egyik tanár az ő táskájával volt elfoglalva a többi tanár a terem hátuljában lévő néhány fogasra felakasztott kabátok között kotorászott. Az egész osztály feszült csendben várta a fejleményeket. Aztán egyszer csak az egyik tanár diadalmasan a magasba emelt egy tömött, kopott pénztárcát.
– Megvan! – kiáltotta és a másik kezével leemelt a fogasról egy szakad, vékonyka kabátot. Az osztály egy emberként fordult a kabát tulajdonosa felé, aki a legutolsó pad mellett kiborított táskája tartalmát szedegette éppen. Amikor felemelte a fejét, értetlenség és elkeseredés kerítette hatalmába.
– Tiéd ez a kabát? – kérdezte az iskola igazgatója. A fiú erőtlenül bólintott. Mit tagadja? A szakadt, ütött-kopott, vékony dzseki bizony az övé volt. A mellette álló tanár egy szó nélkül ragadta nyakon, taszigálta ki a teremből és vezette a tanári felé…
– Te loptad el?
A pofon, amely a kérdést követte szinte megfagyasztotta a levegőt. Nem volt nagyobb, mint az eddigiek, nem volt keményebb vagy hangosabb. Nem volt semmivel sem különb, mint az elmúlt percek bármelyik pofonja. És mégis, mennyivel másabb, mennyivel fájdalmasabb volt. Az azt követő csend szinte bántotta a kérdező fülét. Zavarában, hogy kérdésére se helyeslő, se tagadó választ nem kapott, újabb ütést mért az előtte álló tizenéves fiúra, aki annak súlya alatt térdre rogyott. A kérdező tanácstalanul nézett körbe, biztatás várva a folytatáshoz.
A fiú lassan egyenesedett fel. Mozdulatai fásultak, kimerültek voltak. Nem volt már kedve beszélni, bizonygatni ártatlanságát. Mit is mondhatna? Hogy nem ő tette? Mi értelme volna. Válasza eddig is süket fülekre talált, ezért aztán csak némán meredt maga elé tovább.
– Utoljára kérdezem, te loptad el a pénztárcát a tanáriból?
– Nem – nyögte ki végül erőtlenül és teste megfeszült az ütésre várva.
– Akkor elmondanád nekünk, mégis miként került a kabátod zsebébe a tanár úr pénztárca?
– Nem tudom – motyogta – Nem én…
– Ne hazudj a szemembe! – kelt ki magából az igazgató és egy újabb pofonnal a fiúba fojtotta a szót.
Elhallgatott. Nem volt kedve, ereje vitatkozni, ellenkezni. Nem volt kedve újra és újra elismételni. Hiszen minden egyes alkalommal pontosan ugyanez történt. Nem érdekelt senkit ki is tette valójában, mi is történt pontosan. Nem érdekelt senkit az igazság. Csak az, hogy valaki elvigye a balhét. És erre ő volt a legalkalmasabb ember. Ezért aztán már régen feladta, hogy bebizonyítsa az igazát. Pontosan tudta mire kell felkészülnie, így aztán a hallgatását követő pofon már nem érte váratlanul, mint ahogy az utána érkező számtalan többi ütés sem. Csak az órát nézte a falon. Nem is tudta, miért kötötte le a figyelmét annyira az idő múlása. A másodpercmutató fürge ugrálása a számok között, megbabonázta. Tíz másodpercenként egy pofon. Vajon meddig bírja? Sose fárad el? Sose unja meg ugyanazt a kört megtenni? Sose unja meg újra és újra feltenni a feleslegesnek ható kérdések sorát? Loptad? Tetted? Kabát? Mit jelentenek ezek a szavak? Mit jelent a válasz? És vajon, mi a jó válasz?
Az egész osztály visszafojtott undorral fogadta. Nem foglalkozott velük. Leült a hátsó padba és igyekezett a szokásosnál is láthatatlanabbá válni. Észrevétlenül telt el a nap. Az utolsó óra után magára vette a kabátját és kilépett a teremből.
Az iskola kapujában a portás a karjánál fogva rángatta ki a szabadságba özönlő diákok sorából. Már meg sem lepődött ezen a megkülönböztető bánásmódon, inkább csendben követte a portást a kis helyiség felé.
– Pakold ki a táskádat és a zsebeidet – szólt rá szigorúan az öreg. A fiú kifordította a nadrágja összes zsebét, kiborította táskáját. A portás beletúrt az asztalra halmozott könyvek és füzetek kupacába, majd ismét a fiú felé fordult.
– A kabátzsebet is!
– De … de – dadogta a fiú – ennek nincs… nincs zsebe.