Kalandor Heni és a végzet iskolája

Hajnali ötkor jelzett az óra. Heni, a hetedik osztályos tanuló, akkor kezdi a napját. Elkészül, néha reggelizik, néha nem. Érezte, hogy nehéz nap lesz a mai. Útközben még nem voltak gyanús előjelek, de az iskola épületében már határozottan jelen volt egy különös hangulat.

Mikor ő megérkezik, még kevesen vannak, ez alkalommal is így volt. A reggeli várakozást követően, az első óra kezdését jelző csengő hangja szólt. Már bent voltak az osztályban, a tanár azonban késett.
Ez is szokatlan volt, de ami utána következett az még inkább. A tanár lassú léptekkel mászott be a terembe, kezében a sok könyvvel. Leült asztalához és nem szólt egy szót se. Nagyjából öt perc hallgatás után az egyik diák kérdezte, hogy mi is van most tulajdonképpen. Válasz az nem volt. A tanár szétnézett az osztályon, majd alattomos vigyor jelent meg arcán. Először mindenki röpdolgozatnak tudta be ezt a megnyilvánulást, de tévedtek. A tanár hirtelen ugrott föl székéből, egy mozdulattal, és az egyik első padban ülő diákhoz érkezett, aki fel se fogta mi történt, a tanár hatalmasra tátotta száját, és egyben leharapta a gyerek fejét.

Mindenki sokkot kapott az esettől, kitört a pánik. A tanulók fejvesztve menekültek, némelyik szó szerint. A tanár, mint vadászó ragadozó, forgatta szemeit, kutatta az elfogható, gyenge példányokat.

A sok rémült menekülő között csak egy akadt, aki nem vesztette el tisztánlátását, Heni kezébe vette az ügyet és szembeszállt a vérszomjas tanárral. Beküldött neki egy jobbegyenest, amitől az csillagokat látott. Ez idő alatt, míg a tanár a szokatlanul közeli égitestekben gyönyörködött, Heni kimenekítette osztálytársait a teremből. Megragadta a kulcsot és bezárta az ajtót, mégpedig azért, hogy a fenevad ne tudja követni őket.
A folyosón haladva segítséget kerestek. Be is tekintettek egy szomszédos terembe, de az abban tanító tanár már fölfalta tanítványait egytől egyig és jóllakottan szundított a padban.
A menekülő diák csapat, Heni vezetésével lement a lépcsőn, remélve, hogy a kijáratig nem találkoznak ellenséges tanárokkal. Csakhogy nem így történt, a földszintet zsúfolásig ellepték a megvadult oktatók.

Az egyik lány sírt, és az egyik fiú is. Heni leakasztotta a tűzoltó készüléket és azzal riasztotta odébb az egyik ismeretlent. Érdekes módon a sok tanító nem támadt. Úgy tűnt várnak valamire. Ki is derült, hogy mire. Minden tanárok legfélelmetesebbike, a falkavezér kivált a hordából és az ijedt csoport útját állta. Heni tudta mi a dolga. Meg kell küzdenie a rettegett tanerővel. A két szembenálló félt körbeállta a tömeg, és drukkolt, ki-ki a maga jelöltjének.

A tanár egy adag savat köpött Heni felé, ő viszont könnyedén kivédte azt egy vaskos tankönyvvel. Heni egy füzettel csapott le, de a szörny keresztülhúzta számításait. A tanár karmos mancsával próbált lecsapni, hiába, a fürge Heni gyorsabb volt.
Heni, mivel rendkívül okos, ravasz hadicselt eszelt ki. Ceruzáit mind kiszórta, ezekben ellenfele megbotlott, s míg zavartan feküdt a földön, a hős Heni egy vonalzóval csúnya körmöst adott neki. A tanárfalka elbizonytalanodott. Vezetőjük kóvályogva felállt, hogy újra támadásba lendüljön, ekkorra már nem sok ereje volt. Heni egy jól irányzott mozdulattal szögmérőt dobott hozzá, mely egyenlő volt a kegyelemdöféssel. A tanár végre kiterült. A többi riadtan nézte az eseményeket. Egyikük se mert, ezután szembeszállni Henivel. A tanárok megadták magukat, némelyik menhelyre került, némelyik zárt osztályra. Páran pedig hamar kigyógyultak, és visszatértek tanítani, kissé megszeppenve. A diákok pokrócot kaptak, Heni kitűntetést.

Hazafelé az úton csak egy dolog járt eszében. Nem az aznapi kaland, hanem kiskutyája, aki otthon várta. Mikor kinyílt az ajtó, Panda öröme végtelen volt. Érezte gazdiján, hogy nem szokványos napja volt.
A lenyugvó nap fényében együtt játszottak a kertben, kutyuska és gazdája, szeretetben.