Kávékálvária

Nemrég voltam egy konferencián az egyik kolléganőmmel. Régi hagyományunk, hogy együtt kávézunk, a suliban is a kávéfőzés az első dolgunk. Konferenciákon pedig természetesen minden szekciószünetben felkeressük a büfét, az automatát vagy a szomszéd kocsmát, és felváltva hívjuk meg egymást.
Most is tartottuk magunkat a hagyományokhoz, ahogy bepakoltunk a szobánkba, indultunk kiszimatolni a kávé lelőhelyeit. Mivel egyetemi kollégiumban tanyáztunk, körülöttünk egy rakás egyetemi épülettel, gondoltuk, nem lesz nehéz dolgunk. A csóró egyetemistákat biztos körbeveszik az olcsó kávézóhelyek… Szóval nekiindultunk.
Találtunk egy automatát, ami túl gyanús lukakkal rendelkezett ahhoz, hogy kockáztassuk a pénzünket, és egy büfét, ami csak reggel és este van nyitva. A reggelihez, gondoltuk, csak kapunk kávét, este meg még nálunk sem ez a jellemző ital. Ennyit a kollégiumról. Megindultunk hát a többi épület felé, és nem is kellett csalódnunk, pár száz méter után ránk kiabált a Büfé felirat. Gyorsan beszaladtunk, még az előadások látogatása előtt tesztelni akartuk a kínálatát. Hmm, remek, frissen darált, szép csésze, csinos kis sütikék a hűtőben, és a pultra odakészítve a hozzávalók, azt keverünk, amit csak akarunk. Ugyan csak két tejszín volt a kosárkában, de hát elég lesz, máshol se adnak egynél többet. Elegánsan kiültünk a teraszra (még az is volt!), kevergettük a kávénkat és szemeztünk a süteményünkkel. Alig ismerőseink irigy pillantásokkal sétáltak el előttünk – legalábbis mi irigynek láttuk őket…
A kávé nem volt rossz alapvetően, de a lelkesedésünket rendesen lehűtötte, hogy a tejszín kis darabokat is produkált, és később találtam benne valami barna furaságot. Ja, és százhetven forintot kóstált. Tudom, tudom, hogy hatszázért is lehet kapni máshol, de szünetenként százhetven forintjával tönkremegyünk a negyedik nap végére, ezt mindenki beláthatja. Meg az a fura darabka is elvette a kedvünket…
Úgy döntöttünk hát, hogy tovább keressük az ideális kávézót. Egy másik épületben még ránk mosolygott a Büfé felirat, de ahogy leóvakodtunk a töredezett lépcsőkön a nyilat követve, nem fogadott más, csak a sötétség. Visszatérve a felszínre előttünk állt egy zavart helyi, aki nem értette, mit kerestünk odalent, hiszen néhány hónapja bezárták leázás vagy omlás vagy valami egyéb katasztrófa miatt. Megnyugtattuk, hogy csupán kávékereső vidékiek vagyunk.
És ennyi. Az egész mittudomén, hány négyzetméteren ez a három büfé.
De hát nem véletlenül vagyunk még mindig tanárok, jutott belénk szívós kitartás rendesen. Kutattunk tovább. Az étkezőbe menet (negyedóra gyalog) csak forgattuk a szemünket, kocsmát, panziót, cukrászdát figyelve. Egy kocsmát fel is fedeztünk, ott finomat adtak, és a fiú még azt is megjegyezte, hogy cukor nélkül, sok tejjel isszuk. Be is tértünk hozzá máskor is ebéd után, de ő is leakasztott rólunk százhetvenet egy csészéért.
Megtekintettük a cukrászdákat is, de hiába, kétszáz alatt sehol se volt. Csak tátottuk a szánkat, hogy miféle város ez. Meg kellett állapítanunk, hogy a legolcsóbb a kollégium büféje, amit egyszer éppen nyitva értünk, és el is kápráztattak minket egy remek feketével, tetszés szerint önthető tejjel, mindezt százharminc forintért.
Pontosabban a második legolcsóbb, mert a legkedvezőbb árat akkor értük el, amikor a második napon az első szünetben bekönyörögtük magunkat a reggeliző személyzet közé, és a reggelihez kitett kávét iszogattuk ingyen… De hát ilyet nem lehet túl sokszor eljátszani. Sajnos.
És akkor, amikor már azt hittük, mindent tudunk, a harmadik nap estéjén az egyik kolléga megsúgta, hogy az egyik épület hátsó sarkában van egy igazán jó kávéautomata. Olcsó és finom.
Rohantunk hát lélekszakadva másnap az első szünetben a csodálatos automatához. És láss csodát! NYOLCVAN forintért mérte a fekete nedűt! És nemcsak feketét, lehetett kérni vagy harmincfajta italt, kávét, tejes kávét, hosszú kávét, vaníliás kávét, cappuccinot, krémcappuccinot, tiramisut, forró csokit, krémcsokit, extra forró csokit (gőzöm sincs, mi köztük a különbség), teát, málnaitalt, moccaccinot, meg még nem emlékszem, mit. És a kávé finom volt, és lehetett állítani benne a cukrot meg a kávéerősséget, szóval maga volt a csoda.
Így nyertük el végül a szívós keresésért a jutalmunkat. Íme, a bizonyíték, hogy a népmeséknek és a hollywoodi hepiendes történeteknek igenis van valóságalapja!
De még nincs egészen vége, ne dőljetek hátra. A csodaautomatát ugye az utolsó napon találtuk meg, az utolsó kávézáshoz, majdnem későn. Elhatároztuk hát, hogy a búcsúebéd után még visszazarándokolunk hozzá, és indulás előtt egy kis kávéval ünnepelünk. Érzéseink mélységét mutatja, hogy aznap zuhogott az eső, fújt a szél, és már attól eláztunk, hogy elmentünk ebédelni. De mindent a kávéért, vizesen, cuccokkal megrakva vonultunk az automatához. Előkészítettük a pénzt, kiválasztottuk a kávét, és akkor megláttuk a kijelzőn a feliratot: „A kávé elfogyott.”