Kedves Zyll (2)

Másnap a reggeli csendben telt. Senki nem szólt egy szót sem. Az iskolába vezető autóút egyenesen egy rémálom volt. A kocsiból kiszállva becsaptam az ajtót és elindultam a szekrényem felé.
A szekrényemhez érve kinyitottam és csak álltam ott, azokat a képeket nézve, amiket ez alatt a rövid idő alatt készítettem a barátaimról.
Nem tudom, hogy mennyi ideje állhattam a nyitott szekrényem ajtajánál, mikor megszólalt a csengő.
Hírtelen az órarendemre néztem:
– Úristen. Matekom van.
Úgy rohantam, hogy még a lábam sem érte a földet. Épp hogy beértem a tanárnő előtt. Már csak az első padban volt hely, ezért oda kellett ülnöm, bár semmi kedvem nem ahhoz, hogy részt vegyek az órán.
– Jó reggelt! – köszönt a tanárnő.
– Jó reggelt kívánunk! – köszönt vissza az egész osztály kórusban, vigyázva állva.
– Mindenki nyissa ki a füzetét, a házi feladatnál. – mondta a tanárnő.
Mindenki helyet foglalt, és engedelmesen kinyitották a füzeteiket. A tanárnő elindult ellenőrizni. A
füzetemet lassan lapoztam, és már ott állt mellettem a tanárnő, mire megtaláltam a megoldatlan feladatokat.
– Virág, mi történt? – kérdezte a tanárnő – Neked mindig kész a leckéd. – nézett rám értetlenül.
Én csendben ültem tovább. Már majdnem válaszoltam, mire Greece így szólt:
– Ó, te jó ég!!! A kis matek zseninek nincs kész a matek házija. Mi lehet ennek az oka???
– Greece, maradj csöndben… – szólt rá a tanárnő.
Könnyes szemmel álltam föl és kimentem a teremből. A nagy folyosó csak úgy kongott az ürességtől, mikor végig mentem rajta. Egészen az iskola kapuig rohantam, mikor valaki a nevemet kiabálta a hátam mögött.
– Virág, Virág… – kiabált utánam Tom.
– Nem kell rohannod, rá érek… – kiabáltam vissza, szipogva és a könnyeimet törölgetve.
– Ő… Ezt… Ezt ott felejtetted. – mondta Tom, a füzetemet átnyújtva.
– Köszi. – mondtam majdnem sírva, és átvettem a füzetemet.
– Hova indultál? – kérdezte Tom bátortalan hangon.
– Hát nem tudom, a parkba, de lehet, hogy a kávézóba. – válaszoltam a földet nézve.
– Most nyílt egy új kávézó a park közepén. – mondta Tom felélénkülve.
– Köszi, lehet, hogy kipróbálom. – mondtam a kapu felé elindulva.
Tom még egy darabig egy helyben állt, majd így szólt:
– Ha akarod, veled mehetek, én tudom, merre van.
– Hát… Persze, ha nem zavar a csend. – mondtam bizonytalanul
– Oké. Nem – nem zavar. – mondta Tom és elindult utánam.
Nagyin lassan mentünk. Nem is volt sok kedvem ahhoz, hogy mást keljen néznem, mint a járdát magam előtt. Tom nem félt, hogy a szomszédok meglátják őt iskola időben. Én annál inkább, hisz akkor anya be fog olvasni, ezért a fejemre raktam a pulcsim kapucniját.
– Virág, állj! – kiabált Tom. – Nem látod, – rántott vissza Tom – piros van. El is üthettek volna! – mondta Tom a hangját felemelve.
Már nem bírtam tovább magamba fojtani az érzéseimet és elsírtam magamat. Lerogytam a járdaszegélyre és csak hangosabban sírtam tovább.
– Jaj, Virág, nem akartam. Bocsánat. – guggolt le mellém Tom.
– Semmi gond. – törölgettem meg a szememet – Csak eltörött a mécses. – mondtam szipogva.
– Ez furcsa. – suttogta Tom.
– Miért? – kérdeztem fennhangon.
– Mi, mi? – dadogott Tom.
– Hát, ami furcsa? – kérdeztem értetlenül.
– Ő… – gondolkodott Tom – Nem olyan vagy, akinél eltörik a mécses. – magyarázkodott Tom.
– Zöld van, mehetünk. – jelentettem ki sértődötten.
– Akkor menjünk. – mondta Tom a kezemet megfogva magával húzott.
– Bocsi, de én inkább haza mennék. – mondtam Tomnak elnézve a vállam fölött.
– Oké. – mondta Tom és tovább ment. Az út közepéről visszafordulva így szólt: – Majd máskor bepótoljuk.
– Rendben. Kiabáltam neki az út széléről. – Innen már csak két sarok van hazáig. – mondtam félhangosan.
– Tessék! – szólalt meg egy öreg néni mellettem. – Mondtál valamit kislányom?
– Sajnálom, nem önnek mondtam, csak hangosan gondolkodtam. – válaszoltam az öreg néni kérdésére.
– Óh… – mondta az öreg néni meglepődötten – Akkor sajnálom, hogy bele szóltam.
– Nem történt semmi. – válaszoltam és tovább mentem.
– Szervusz. – mondta az öreg néni és elindult, át a zöld jelzésen.
– Elnézést, – fogtam meg az öreg néni kezét – segíthetek?
– Óh. – lepődött meg az öreg néni – Azt megköszönném.
Átsegítettem az úton, elbúcsúztunk egymástól.
Hát, ha már itt vagyok, akár el is mehetnék Tom után a kávézóba is.(?!)
Újra a kávézó felé vettem az irányt. Kis idő után be is értem Tomot. Lassan mellé értem. Nem szóltam hozzá, csak mentem mellette. Ő csodálkozva nézett rám, majd így szólt:
– Azt hittem, hogy haza mész.
– Azt hiszem, egy kicsit össze vagyok zavarodva. – magyaráztam hírtelen felbukkanásomat.
– Hát azt vettem észre. – mondta Tom maga elé bámulva.
– Átkísértem egy öreg nénit az útesten, – magyarázkodtam. – és gondoltam, hogy ha már itt vagyok, akkor elmegyek utánad, kávézóba. – meséltem egyre gyorsabban – Bejöttem a parkba, és elindultam utánad. Kis idő múlva be is értelek. – fejeztem be a külön töltött idő történetét.
– Ez elég kalandos kis történet. – mosolygott Tom, mire én visszamosolyogtam – Úgy örülök, hogy megjött a jókedved. – karolta át a vállamat Tom, és tovább sétáltunk a kávézóig. – Itt is volnánk. – mondta Tom, és felsétáltunk a lépcső tetejére.
A kávézó úgy nézett ki, mint egy mesebeli kastély, ami fehérre volt meszelve és a tetőrészét, meg a tornyok tetejét vörös tetőcserepekkel rakták ki.
– Üdvözöljük Önöket! – szólalt meg egy nő az ajtónál állva.
Csodaszép világos kékszínű, szűkszabású ruha volt, a pincérnőkön, míg a pincérek sötétkék nadrágot, és inget hordtak, a nadrágba tűrve. Gyönyörű faragott székek és asztalok voltak a hatalmas ablakok árnyékában. A kör alakú helyiség közepén egy üres térvolt, mintha egy hatalmas táncparkett lenne, de a zenekar helyét sehol sem láttam.
– Jó napot! – köszöntünk vissza Tommal.
– Egy asztalt szeretnénk kérni. – folytatta Tom.
– Kérem, jöjjenek velem. – válaszolta a hölgy, és elvezetett minket az egyik asztalhoz.
Az asztalhoz egy pincér sietett.
– Parancsoljon. – szólalt meg a pincér, kihúzva a széket.
– Köszönöm! – mondtam a pincérre mosolyogva.
Tom is leült, a velem szemben lévő székre.
– Mit hozhatok? – kérdezte a pincér elővéve a papírtömbjét és a tollát.
Tom rám nézett és a szemeivel azt üzente, h válasszak nyugodtan bármit.
– Egy capuchinot és egy tiramisut kérek. – mondtam a pincérnek.
– Én is ugyan ezt kérem. – mondta Tom.
– Azonnal hozom. – válaszolta a pincér.
Még egy darabig csendben ültünk, mire Tom megkérdezte:
– Akarsz róla beszélni?
Kissé elgondolkodtam, hogy mire is gondolhat, eztán eszembe jutott és leolvadt a mosoly az arcomról.
– Nem. – válaszoltam, kinézve az ablakon.
– Velem van valami baj? – kérdezte Tom.
– Nem, nem veled van a baj. – mondtam.
– Akkor? – húzta mellém a székét Tom.
– Semmi. – szipogtam.
Erre Tom nem tudott mit mondani. Nem akartam neki elmondani, hogy elköltözünk.
– Ahogy gondolod. – mondta Tom és átnyújtott egy zsebkendőt.
– Köszönöm. – vettem át a szipogva a papír zsebkendőt. Beletöröltem a szemeimet, majd kifújtam az orrom; majd így szóltam Tomhoz. – Mindjárt visszajövök. – mielőtt felálltam volna a pincér, kihozta a rendelést:
– Parancsoljanak! A két capuchino és a két tiramisu.
– Köszönjük! – mondta Tom.
Felálltam, és kimentem a mosdóba. Egy darabig csak álltam, és néztem, ahogy könnycseppjeim végig folynak arcomon. Pár perc múlva, bő csapvízzel mostam le az arcom, megtöröltem, és visszamentem Tomhoz.
– Tessék! – mondta Tom, kihúzva a székemet. – Most már jobban vagy? – kérdezte.
– Igen, köszönöm! Feleltem Tomnak a kérdésére, és leültem a székre.
Megettük a tiramisut, és megittuk a caphucinot. Tom előre küldött, fizetett, és utánam jött. Tom egészen hazáig kísért.
– Köszi, hogy – hogy haza kísértél. – mondtam, kinyitva a kert kaput.
– Szívesen. – mondta Tom, és közelebb lépve megcsókolta az arcom, és elindult.
– Jó éjt! – kiabáltam Tom után, a kert kapuból.
– Neked is… – mosolygott Tom, a kerítés végéről.
A házban egyetlen villany sem égett, „anya biztos dolgozik még…” gondoltam magamban. Így hát felmentem, az emeleten lévő szobámba, és lefeküdtem aludni.