Kiara varázslatos történetei – 1. rész Kiara és a furcsa cocó

Kiara varázslatos történetei novella sorozatom első része:
KIARA ÉS A FURCSA COCÓ

Megjegyzés:
Sok szeretettel ajánlom ezt az írást minden olyan embernek: aki szereti a gyerekeket, a meséket, és persze a csodálatos lényeket is.

Ajánlás:
Ajánlom a történetet, annak a kislánynak, aki a főszereplőt ihlette számomra, és persze kedves családjának is! Nagyon szeretlek titeket!

Történetünk a Kárpát-medence egyik kicsiny országának nevenincs falujában játszódik. A falu terület szempontjából nagy, de lakosság tekintetében sajnos kicsike. Itt él szerető családjával a kis Kiara. 4 éves, aranyos kislány ő, barna hosszú haja göndör tincsekben omlik a hátára. A szeme csokoládébarna és mindig vidám tekintet látszik benne. A kislányt sok minden foglalkoztatja, fele a minden iránt érdeklődő kornak tudható be, fele pedig annak, hogy nagyon kíváncsi természettel lett ő megáldva. Egy elég nagy házban él apukájával és anyukájával. Van nekik más nevük is, de Kiara mindig csak anyu és apuként nevezi őket. Ezért mi is ragaszkodunk ehhez a megszólításhoz. A mai napja átlagosan indult, reggel felkeltette őt édesanyja és elvitte az óvodába. Aztán elbúcsúzáskor jött a szokásos nyafizás:
– Anyu, nem akajok itt maradni, haza akajok menni veled! – hisztizett a kislány. Viszont valahol tudta ő, hogy nem ér el ezzel semmit sem, mert akkor nem könnyek nélkül sírt volna. Édes anyja válaszul, így felelt neki:
– Kislányom, kérlek, maradj itt, és játssz sokat, érezd jól magad, nem soká érted jövök, ne félj kicsikém.
– Rendben, itt majadok, de nem sokáig. – vidult fel a csöppség arcocskája. Édesanyja ezen elmosolyodott, megpuszilta, és amikor felállt a guggoló helyzetből enyhén megborzolta kislánya haját. Ezen a kicsi jót nevetett. Nagy nehezen itt maradt Kiara az óvodában. Sokat játszott, idegesítette az óvónőket, mert nem akart időben elaludni, úgy, mint a többiek, ha nem kérdezgette, hogy az mi, ez mi, amaz mi. Nem volt mit tenni, hűségesen válaszolgattak neki. Ezt egyébként is megtették volna más gyermekekkel is, de a kicsi Kiarát mindenkinél jobban szerették. Ennek roppant egyszerű volt az oka: aranyos, szeretni való, és rendkívül értelmes. Ugyan is a korához képest nagyon okos kislány ő. Eltelt az óvodában szükséges maradási idő, és megjelent anyu a kislányáért:
– Jó napot! – köszönt kedvesen. – Jól viselkedett a kislányom? – kérdezte aggódva, a múltból fakadó nyugtalansággal. Olykor megesett régebben, hogy a kis Kiara, amikor nem értettek vele egyet, hiába neki volt ténylegesen igaza, jól oda csapott nekik. Egy-egy hajhúzással, vagy csikarással kihangsúlyozva szavai igazát. Ezek miatt a régi csíntevések miatt kérdezi édesanyja mindenalkalommal feszengve az óvónőt. A pufók asszony mosolyogva felelte:
– Minden rendben volt anyuka, most kivételesen nyugodt, és ha lehet mondani még elbűvölőbb volt a kicsi, mint szokott lenni.
– Ez remek, el se hiszi, hogy mennyire örülök ennek. – fújta ki a benntartott levegőt anyu egy sóhajtással. A kislány időközben felöltözött a kinti ruhácskájába, és engedelmesen állt anyja mellett, kiskezével megfogva a biztonságot és szeretetet sugárzó, nagyobb női kezet. Édesanyja lehajolt nyomott egy puszit csemetéje homlokára, majd megigazította rajta a cipőcskét. Kiara a többiekkel ellentétben be tudta kötni a cipőfűzőjét, sőt még tízig is el tudott már számolni. A betűk közül is ismerte a cica betűt, és a papa betűt. Úgy, hogy korához képest tényleg fejlettebb volt. Miután megigazította anyukája, a kicsi cipőjét elindultak hazafelé. A kislányon: aranyos kis nadrágocska volt, kicsiny kis garbó szerűséggel. A hajpántot nem szerette, így inkább színes szalagok voltak a hajába fonva. Útközben bementek a boltba, és Kiara kért magának egy krémtúrót, hiába négy éves ő már, még mindig ez az egyik kedvenc csemegéje. Igaz kicsi korában szerette elő szeretettel fogyasztani ezt a nyalánkságot, ezt mára sem nőtte ki. Sőt ha rajta múlik, soha nem fogja letenni a krémtúróját. Beszélgettek édesanyjával az óvodában történtekről, hogy mit csináltak a többiek és mit ő:
– Kincsem minden rendben volt? – érdeklődött anyja lágyan.
– Igen anyu, nem bántottak, én sem bántottam senkit. – mosolyodott el lelkesen a kicsi. Mikor így bazsalyog, akkor édes anyja, mindig rosszat sejt. Rá is kérdezett növekvő aggodalommal rögtön:
– Kicsikém, biztos nem volt semmi gond?
– Haj, na, jó, az egyik lány azt mondta, hogy a cocók csúnya büdös állatok. – felelte könnybe lábadt szemmel. Az anyja megijedt, hogy mit csinálhatott lobbanékony természetű gyermeke azzal a másik kislánnyal ezek után, mivel Kiara minden állatot egyformán szeretett tiszta pici szívéből.
– Édesem, ugye nem bántottad azt a lányt?
A kislány felnézett rá könnyektől maszatos arcocskájával és válaszolt a feltett kérdésre:
– Anyu, nem bántottam, csak mondtam neki, hogy a papának a lova nem büdös, nem csúnya, és ne mondjon jájuk többet ilyent, mert akkor apukám feljön, és veszekedni fog velük. – felelte csillogó szemekkel. Az anyukája meg is könnyebbült, hogy nem kell újra menni az óvónőkhöz beszélgetésre, a gyerekek viselkedése miatt. A gyermeke nem volt agresszív, sem rossz, egyszerűen csak erős volt benne a tudásvágy, és az igazát bizonyító ösztön. Az események ilyetén alakulása miatt anyukája megnyugodva felelte:
– Kiara, kicsi szívem, nem szabad veszekedni velük, ők nem ismerik papa lovát úgy, mint te, ők félnek tőlük, ezért mondják ezeket a csúnya dolgokat. Te nem félsz, te szereted az állatokat, ők nem, ezt értsd meg drágám. Ha majd ők is megszeretik, utána nem mondanak többé ilyen dolgokat, ne félj. – nyugtatta a kislányt szeretettel teli hangon.
– Jendben anyu, hallgatok jád, nem szidom többet le őket, hogy a papa lova nem büdös és nem csúnya. – felelte halvány mosollyal a csöppség.
– Jaj, leszidtad őket édesem? – kérdezte anyja feltámadó gyanúval.
– Pindurkát igen, álltunk az udvaron, a hintáknál és ott mondták ezt a lányok a papa lovára, én meg elmondtam nekik, hogy nem büdös az a jószág, és ők nem hittek nekem. Kicsúfoltak és gúnyoltak, engem ez nagyon bántott, és elmondtam nekik, hogy ők a büdösek és ők a csúnyák, nem pedig a papa lova.
Na, tessék – gondolta az anyja, most mit mondjon, de hamar összeszedte magát, mert volt is igaza a gyermekének, meg nem is.
– Kiara, nem szabad leszidni őket, előbb mondtam, hogy ők nem szeretik a papa lovát, vagy nem ismerik, majd egyszer megszokják, és nem mondanak ilyent, ne csüggedj el, és ne bántsd őket meg. – válaszolta kicsit szigorúan. Kiara édes nagy tágra nyílt barna szemeit újra elöntötte a könny, és szipogva kérdezte:
– Josszat tettem? – érdeklődött sírásra görbült szájjal. A r betűt még mindig j hangnak ejtette ki, de ez gyakori ebben a korban, majd kinövi felelték a nevelői aggódó anyjának. Ettől a kérdéstől édesanyja szíve elfacsarodott, hogy a lány magát okolja, azért mert megvédte a nagyapja büdös lovát. Sóhajtva kissé idegesen válaszolta:
– Hercegnőm, nem foglalkozunk ezzel többet, sem te, sem én, sem apu, senki sem. Papa lova meg, ha büdös, akkor szólunk papának és lecsutakolja, ne te veszekedjél ezért az óvodában, a többiekkel. Ja, kicsim, ha meg csúnyának hívják a lovat, ne idegeskedj, mert minden embernek más a szép.
– Ez mit jelent anyu?
– Azt kincsem, hogy ami neked szép, az lehet, hogy nekem nem szép és fordítva is igaz. Ami nekem szép, lehet neked csúnya.
Felcsillant a kislány szeme, soha nem ült benne a szomorúság sokáig, mindig a vidám szikra kerekedett felül. Most is így történt. Hatalmas mosollyal kis maszatos arcán jelentette ki Kiara:
– Éjtem, most máj éjtem, a mama pulcsija nagyon csúnya volt, de a mami szépnek találta. Mi meg nem mejtük elmondani neki, hogy nagyon csúnya. Igaz anyu? – nevetett csilingelő hangon az aranyos kislány. Ezen a megállapításon anyja is elmosolyodott, miközben hazaértek. Kiara segített anyukájának bevinni a kenyeret és a szatyrokat is. Aztán átöltözött ismételten, csak most játszós ruhácskába. Egy mama által kötött kardigánt adott rá az anyja, egy vastagabb nadrággal, mert délután fele, nem annyira kellemes már az idő. A kislány kiment játszani a hátsó udvarba. Az udvaron volt neki: hinta ágy, hinta, homokozó, és egyéb labda játékok is, szerte-szét. Kiara ép az egyik ilyen labdát próbálta úgy átvezetni a homokvár tetején, hogy ne dőljön össze az apu által épített csoda. Ment is neki, már majdnem átvezette, mikor az udvar hátújából furcsa nyihogás hangját sodorta felé a szél. A kíváncsi természet egyből fellángolt benne, és tudás szomja csillapítást kívánt, ezért szedte pici lábait és elindult hátrafelé. A hátsó udvar hátuljában volt egy kertkapu, a kapun kívül pedig egy nagykert, a kert végében pedig egy erdő kezdődött. Így nagyon szép helyen laktak ők. Télen-nyáron friss levegő és madárdal fogadta őket, ahányszor csak kiléptek a lakásból. A kislány kinyitotta a kaput, és kilépett a kertbe. Ott gyorsan hátra pillantott, miközben halkan motyogott:
– Csak anyu meg ne lásson, vagy a szomszéd néni, mejt akkoj kikapok. Anyu leszidna, utána meg apu is. Felsóhajtott kicsike lelkem és elindult a kert hátuljába, az erdő irányába. Azért erre ment, mert innen hallotta azt a furcsa nyerítés féleségű hangot. Maga sem tudta eldönteni, pedig ő már hallott egy pár ló nyihogást, hogy most ezt mi adhatta ki. ezen töprengett, miközben szedte pici lábait a cél felé. Az erdő viszonylag világos volt, szerencsére nem nőttek össze a fa ágai, és így akadt elég fény a kislány számára, hogy jól lásson. Belépett az erdő talajára, majd haladt egyre beljebb és beljebb. Tudta jól, hogy egyedül ide nem szabad jönnie, de most kivételt tett és nem fogadott szót. Mivel nagyon furcsa volt annak a lónak a hangja. Az erdő nem volt az övéké, sem senkié, ez egyfajta nemzeti park szerűség része volt, így mint olyan óvni kellett, és szerencsére azért sétálni lehetett benne. A kicsi nem félt, bátran menetelt egyre beljebb és beljebb. Mostanra nem hallotta a szomszéd kutyájának csaholását sem, csak a madarak trillázásának hangja volt, ami a feje felől érkezett. A kislány nézte a színes lepkék szép légi táncát, és majdnem beleesett egy gödörbe. Mielőtt ténylegesen belehullott volna megbírt állni és fenékre ült. Nagyot szusszant, miközben elpityeredett félelmében. Így szipogott:
– Kiaja, anyu nagyon méjges lesz jád, minek kellett ide jönnöd. Majdnem bele estél a gödöjbe. – törölte le dühösen, árulkodó könnyeit a kifakadása után. Nem volt neki semmi baja, nem azért beszélt magának hangosan, hogy gondja lett volna, csak mivel testvérei nagyok és nem élnek velük, így ha ideges, ilyenkor ezen a módon nyugtatja magát meg. Feltéve, ha sem anyu, sem apu nincs ott mellette, csak ha egyedül van, csak akkor alkalmazza ezt a jó bevált szokását. Most is segített neki, újra megerősítette magát, parányi lelke csak úgy duzzadt az elhatározástól, hogy a dolgok végére jár, ő akkor is. Most a veszély elmúlásával, és a kötelező lelki megerősítés után lenézett a gödörbe. Inkább ne tette volna, mert felpattant és vidáman, de könnyezve kurjantott:
– Ez az, megtaláltam a cocót, tudtam, hogy megtalálom. Sírt és nevetett egyszerre, azért sírt, mert örült, hogy meglelte, azért nevetett, mert boldog volt, hogy ráakadt a cocójára. Igen ám, de aztán a nevetés elmúlt, miközben átadta magát reménytelen zokogásnak. Újra leült a földre, közben kicsiny kezeit az ölébe ejtette és komótosan törte a fejét:
– Mit csináljak most? – kérdezte magától. – Anyu leszid, ha haza megyek, de a cocónak segíteni kell. – határozta el. A gyors lelki tréning után tettre készen felpattant és hazáig meg sem állt. Nem szólt anyjának, ő még mindig takarított, és főzött. A kicsi papa műhelyébe ment és apa kötelét elvitte. Igen elhozta otthonról, bár még ilyent sem tett soha, azért vitte el, mert kellett neki a cocó megmentésére, aki a gödörbe volt esve. Visszaért a kislány hamar a gödörhöz. A cocó még mindig ott raboskodott nyihogva. Kiara a gödör pereméhez térdelt, majd így felelt:
– Cocó, ne félj, nem szabad nyihogni, még a végén ide csalsz valakit, és akkoj mind a kettőnket le fognak szidni. Én segítek neked, apu kötelével kiszedlek valahogy. – felelte megnyugtatóan. Elérte vele, amit akart, a ló láthatóan lehiggadt, Kiarával együtt. A kislány újra leült és törte a fejét:
– Hiába hoztam el apu kötelét, én nem vagyok olyan ejős mint az apukám, ezéjt nem tudom kihúzni a cocót. Újra elsírta magát a cseppség, tehetetlenségében történt ez meg vele most. Viszont ahogy szokása volt neki, hamar túl is tette magát rajta. Frissen feltámadt ötletekkel, új lelkesedéssel futott ismét haza. Beért a kertbe, majd az udvarba, és végül az oldalsó kapun átment másik papája kertjébe. Egymás mellett lakott a két család, nagy szeretetben és békességben éltek ők. A kislány besietett papa istállójába és ott volt a papa lova kikötve. Szerencsére a nagypapája nem kötötte erősre a lovat, így a kislány könnyen kioldozta. Mivel magas még nem volt, ezért felülni nem bírt, sem felmászni a lóra. Sajnos felszerszámozni sem tudta. Nem adta fel, a kioldozott kötélnél fogva vezette a jószágot maga után. Közben azért fohászkodott, hogy anyukája, vagy nagymamája ki ne nézzen valamelyik ablakon, mert akkor nagyon leszidják őt. Ilyent sem csinált még, hogy elvigye engedély nélkül, ráadásul egyedül a papa lovát. Úgy látszik ez ma neki a szabályszegések napja. A kislány lelkesen és vidáman vezette a lovat. Nem félt tőle, mert kicsi kora óta bejárt hozzá, és simogatta az állatot, így az hozzászokott a gyermek jelenlétéhez. Hallgatott is rá, ami önmagában egy csoda volt, mivel papa annyi névvel illette már szegény párát, hogy kész csoda, hogy nem bolondult bele a ló. A csöppség nem hívta sehogy sem, csak csettintett neki a nyelvével, és gyengéden vezette. Kisvártatva odaértek a peremhez, ahol a furcsa cocó még mindig raboskodott. Kiara állt és töprengőn nézte a lovat.
– Jaj cocó, most, hogy húzzalak ki? – tette fel kérdését, de választ nem kapott rá. Valami furcsát, lovaknál nagyon szokatlant látott meg Kiara. Boldogságában felkiáltott:
– Cocó, neked van szajvad, sőt ajanyszinű a szajvad! – kurjongatott vidáman.
– Ezt, ha megtudja a papa, úgy megjepődik, hogy még a kalap is leesik a fejéjől. – nevetgélt lelkesen. A szarvas ló fejéből kiálló szarvféleség adott a kislánynak egy remek ötletet:
– Jádobom a szajvadra a kötelet, aztán a másik ló kihúz téged onnan. – felelte, miközben összecsapta tenyereit örömében. Neki állt megvalósítani az ötletét, anyukájától nem rég tanult hurok mellett döntött, és rádobta a furcsa ló szarvára. Nagy szerencséjükre a kötél elsőre rácsusszant, majd a kislány gyengécske húzására meg is feszült rendesen. A másik végét a papa lova köteléhez csomózta, végül rácsapott a ló lábára, mivel a fenekét nem érte fel. Kacagva mondta papa lovának:
– Ne, húzzad! – nevetgélt, és várt. A papa lova elindult, szép lassan poroszkált, miközben a kötél megfeszült. A kislány vigyora hamar aggodalmas ajakbiggyesztésnek adta át magát. Ugyan is félt, hogy elszakad a kötél, és akkor hiába szenvedtek ennyit. A kötél kitartott, a furcsa cocó szép lassan kiemelkedett a gödörből. Kiara szeme itta a látványt, nagy szemei még nagyobbra nyíltak, amikor meglátta az egész lovat. Nem is bírta ám szó nélkül:
– Cocó, ajany színű a söjényed, és a szőjöd is, meg a szajvad is, a bőjöd meg hófehéj, csodálatos. – tapsikolt újra vidáman. A ló csődör volt, papa lova pedig kanca. Méregette érdeklődve egymást a két jószág. Halkan odanyihogtak valamit egymásnak, amiből nem értett rajtuk kívül senki semmit. A kislány odalépett új pajtásához félelem nélkül, és megsimogatta a lábát. Egy pillanatra sem fordult meg benne az a gondolat, hogy megtaposhatja, vagy felrúghatja, ne tán egyéb szörnyűségeket is tehet az a nagy állat, az ő törékeny pici testével. Nem, soha nem is fordult meg benne ilyesmi, mivel feltétlen bizalommal, odaadással, és szeretettel viseltetett az állatok iránt. A furcsa ló hagyta a kislány simogatását, sőt még talán vidáman is prüszkölt mellé. Majd lehajtotta a fejét és megszólalt:
– Kicsikém, én egy különleges cocó vagyok. Valójában egy ritka unikornis volnék jómagam. – közölte egyszerűen.
– Az jemek, tudtam, hogy fujcsa vagy. Nem láttam még ilyen cocót, mint amilyen te vagy. – mosolygott édesen. – Viszont nem tudtam, hogy a lovak bíjnak beszélni is, papa soha nem mondta még. – felelte értetlenül. Igen, ez bizony nagy rejtély, hogy miként lehetséges ez. Az unikornis felnyerített, szinte röhögő hangon, és folytatta:
– Kicsikém, ezen a vidéken én vagyok az egyetlen ilyen ló, egy másik helyen élek, és átutazóban voltam, amikor elfáradtam és leestem az égből. Sajnos ebbe a gödörbe, ráadásul csúnyán beütöttem a szárnyam, ezért nem bírtam kirepülni innen. Te egy ritka csöppség vagy, nagylelkű és segítőkész, ezért én neked adományozom a lovak beszédjének megértésére való képességet.
– Az mije jó? – kotyogott bele kíváncsian Kiara.
– Az kicsikém segíteni fog téged, hogy megértsd a földön élő összes lovat. – jelentette ki tárgyilagosan az unikornis. Ezután felemelte egyik lábát, és óvatosan a kislány vállához érintette az aranyszínű patkóját. A patkó egy pillanatra felizzott, de hőt nem árasztott. Majd mikor elvette benne volt a patkójának lenyomata, kisebb formaként a kislány vállának bőrében.
– Most máj éjtem, ez jemek lesz akkoj. – tapsikolt újra lelkesen.
– Igen csöpp lány pompás lesz, de kérlek, ne mond el senkinek sem, hogy itt vagyok, addig, amíg nem tudok elrepülni, ami csak egy pár nap múlva lesz lehetséges, mivel megsérült a szárnyam. – szusszantott fáradtan.
A kislány fejében a gondolatok cikáztak szüntelen, ilyen módon keresve a megoldást a cocó bajára. Ki is talált valamit, és közölte nyomban az ötletét:
– Cocó, én hazamegyek, visszaviszem a papa lovát, majd kejesek egy kenőcsöt, amivel anyukám szokta bekenni a bibiimet, amikor megséjülök. – csillogott a szeme, miközben megosztotta elképzeléseit a furcsa lóval. Az unikornis rábólintott és elbúcsúztak egymástól. Kiara hamar hazakísérte a lovat, és gyorsan bekötötte úgy, ahogy találta nem rég. Belopózott a lakásba, ott hallotta anyukája dúdolását az egyik szobából. Megkereste a gyógyszeres szekrénykét, és kivette a kötszert, illetve az egyik kenőcsöt is. Mivel elolvasni még nem bírta, csak azokat hozta el, amiket anyukája is használt már ő rajta. Visszasietett az erdőbe, ahol hagyta az unikornist, és ellátta a sérülést. Seb nem volt rajta, csupán csak fájtatta az izmot. A kislány bekente neki, addig az unikornis lefeküdt, hogy jobban hozzáférjen a háta izmához. Azt az izmot kellett bekenni, amelyik mozgatta a szárnyait, valószínűleg leeséskor meghúzta. Közben beszélgettek még egy kicsit is:
– Cocó, hogy kell beszélni a többi lóval? – érdeklődött a csöppség.
– Egyszerűen, mintha emberekkel beszélnél, de a választ csak te érted meg, más csupán nyerítést fog hallani belőle. – közölte kedvesen. Kiara majdnem felugrott örömében, de szerencsére rájött, hogy az unikornis hátán ül, miközben kenegeti a fájó részt, így nem lenne jó ugrálni. Inkább némileg lehiggadva válaszolta:
– Jemek, ezt még az én nagyszejű anyukám, apukám, de még a papáim sem tudják. – lelkendezett a kicsike.
– Örülök, ha boldog vagy, nagyon ritka kislány vagy te, remélem, ezt elhiszed nekem. Kérlek, ne mond el senkinek sem, hogy itt vagyok. Tudom ezt kértem már, de nem szabad, hogy idejöjjenek és bántsanak engem. – jelentette ki makacson az unikornis.
– Pejsze, tudom-tudom. Vigyázni fogok jád, ne aggódj. – simogatta meg lágyan a ló hátát. Ezután visszament a kislány, miután pityeregve búcsúzott új pajtásától el. Az úton is végig hullatta krokodil könnyeit, de mielőtt belépett volna a házba, eltüntette minden nyomát, az árulkodó könnyeknek. Bement a konyába, de ott nem lelte édesanyját. Átment az egyik szobába, ott volt anyukája, ép az ő ruhácskáit hajtogatta, szép formába, és a szekrénybe pakolgatta.
– Anyu, el kell ájulnom valamit. – felelte újra könnybe lábadó szemmel. Nagyon érzékeny lelkű kislány volt ő, ami olykor áldás, de óvodába átok volt, mivel ez miatt sokat piszkálták őt. Az anyja halva gyermeke nyafogós hangját, rögtön felhagyott a ruhapakolással, és felé fordult. Amikor a könnyeket megpillantotta, egyből rosszat sejtett. Aggódva kérdezte:
– Mi a baj kincsem? – érdeklődött szelíden.
– Anyu, játszottam kint, és hallottam egy ló nyihogását, elmentem megnézni. – közölte, lehajtott fejjel. Az anyja egyre idegesebb lett, nem haragudott gyermekére, csak féltette őt nagyon.
– Kimentél az erdőbe Kiara? – faggatta továbbra is szelíden.
– Igen ki, ott volt egy fujcsa cocó, én meg hazajöttem és elvittem apu kötelét. Mivel kicsi vagyok nem bíjtam kihúzni egyedül, így visszajöttem papa lováéjt is. Ketten máj ki tudtuk húzni a cocót, aki beszélt és adott nekem ajándékot is. – hadarta el egy szuszra, félve nézve fel anyjára, várva a leszidást. Egyelőre elmarad a letolás, mivel anyja meglepetten ült le az ágyra, és csak hebegni és habogni bírt. Megemberelte magát, majd megköszörülte a torkát, és növekvő nyugtalansággal kérdezte:
– Kimentél az erdőbe Kiara, ott volt egy furcsa ló, akin úgy segítettél, hogy elvitted a papa lovát, és végül kiszedtétek a gödörbe hullott lovat, de nem bántott egyik sem ugye? – elképedt teljesen az anyja.
– Ühüm, így töjtént anyu, teljesen így. – bólogatott beleegyezően. Az anyja összeráncolta szemöldökét, és Kiara előre rosszat sejtett, ettől a tekintettől, mivel jól tudta, hogy anyja akkor néz így csak, ha valamit nem hisz el.
– Nem hazudok, soha sem szoktam. – felelte sírva, tényleg sírva, és kirohant a házból. Anyja az istállónál érte őt utó, miközben halkan lépett be az épületbe. A kislányát megpillantotta az egyik vödrön ülve, miközben a lóhoz beszélt szipogva:
– Anyukám sem hisz nekem, mijért nem hisz? Pedig nem hazudtam, az igazat mondtam el, a cocó létezik, te is láttad, jemek unikojnis az a ló. Nem éjtem anyukám miéjt nem bízik bennem. – pityergett vigasztalhatatlanul a gyermek. Az anyja nekidőlt az istálló falának és nem tudta, hogy mitévő legyen, a kislánya őszintének tűnt, és azok a szavak, amiket mondott, könnyeket csalt az ő szemébe is. Odalépett csemetéjéhez és halkan közölte:
– Elhiszem kicsim, de nehéz ez nekem. Én nem rendelkezem olyan élénk képzelettel, mint te, így amit te láttál, az nekem elképzelhetetlen. – felelte óvatosan. Azért gondolta ezt, mert ráébredt, hogy gyermeke elérte azt az érettséget, mikor kitalál magának és másoknak bizonyos dolgokat. Csak erről lehet szó, nyugtatgatta magát, miközben nézte kicsikéjét és várta a válaszát.
– Jendben anyu, ne higgy nekem te sem. – zokogott fel újra. – Elég számolja, hogy a papa lova, az, ejdei unikojnis, és én tudjuk az igazat. – törölgette arcát, mostanra már haragosan. Az anyja nem válaszolt, nem bírt mit mondani ezek után. Bevitte a kicsit, megmosta az arcát, és meleg kakaót csinált neki. A kislány úgy tűnt elaludt, ezért anyja újra folytatta a házimunkáját. Igen ám, de Kiara nem aludt el, esze ágában sem volt, csak úgy tett, hogy anyja ott hagyja őt. A tettek mezejére lépett, és újra kiszökött. Visszatért az unikornishoz, és ott találta ahol hagyta szerencsére. Elpanaszolta neki, hogy nem bíznak benne, és nem hiszik el egy szavát sem neki. Mikor ő nem hazudik, nem is tette, nem is fogja soha. Az unikornis megvigasztalta őt, és azt mondta, hogy kivételt tesz, egy embernek megmutatja magát, a többiek csak egy átlagos lovat látnának, ha rá néznének, de egy emberrel kivételt tesz, és az a kivételes ember, igaz alakjában fogja őt látni. Ezt megígérte a csöppségnek, aki végre megnyugodott. Elhitte minden szavát az unikornisnak, hisz az is olyan volt, mint ő, szeretni való és hazugságra képtelen. A szárnya addigra helyre jött, hiszen a kenőcs, amit a kicsi hozott, meg az erdei gyógynövények, együtt a saját varázserejével pikk-pakk meggyógyították azt a sérülést. Így az unikornis lefeküdt a kislány pedig a hátára mászott. Ezután fel ált óvatosan, és Kiara hatalmas sikítás közepette életében először lovon ült, de még milyen lovon. Felszálltak az égbe, magasra nem, nehogy megfázzon a gyermek, ezért alacsonyan maradtak, ép csak a háztetők teteje fölött repültek. Kiara megmutatta hová kell menni, és az udvaron leszálltak, nem jött le a furcsa ló hátáról, inkább hangosan bekiabált:
– Anyu-anyu, gyeje gyojsan, jöttünk, siess! – kurjantott vidáman. Az anyja rémülten szinte holtra váltan robogott ki az ajtón, amikor meglátta őket, a szólásra nyíló szája, egy halható csattanással zárult be. A szívére tette a kezét és annyit nyögött ki elfojtottan:
– Igazad volt kicsikém, igazad!
– Ugye, én szejetlek titeket, és nem hazudok nektek soha. Az anyja odament, majd egyikkezével átkarolta a kislányt, a másikkal simogatta azt az állatot, aki hazahozta gyermekét. Ezek után Kiara még inkább szerette az állatokat, most kicsit jobban a lovakat, ami ugye érthető is azért. Az anyja minden szavát, kételkedés nélkül elhitte a történtek után. Sőt, sok éjszakán álmodott a különös lóval ő maga is, hiszen Kiarához hasonlóan ő is imádja a lovakat, kicsi gyermek kora óta. A történteket nem mondták el senkinek sem, bár a kislány sokszor el akarta, de akkor mindig eszébe jutott, hogy butának néznék őt a többiek. Ettől félve megtartotta titkát ő és az édesanyja is, a cocó pár nap múlva elrepült, de azóta is minden hónapban egyszer ellátogat, a kis Kiarához.