Kígyót melengetett

Beatrix elégedetten kortyolgatta kávéját. Ez a cikke különösen jól sikerült, jogosan dőlhet hátra székében, hogy egy kicsit az élet dolgairól elmélkedjen. Riportalanya nehezen szánta rá magát az interjúra, de amikor hosszas rábeszélés után végül beadta a derekát, szárnyaltak a gondolatai. Ritkán találkozott olyan emberrel, akivel ennyire közös hullámhosszon mozogtak volna, aki intellektuális vonzerejével ekkora hatást gyakorolt rá. Egy újságírónak természetesen pártatlannak illik maradnia, ha véleményét a magánéletben nem is rejti véka alá, írásaiban nem szabad tükröződnie. A hatvanas évei közepén járó, jó megjelenésű, hosszú, ősz szálakkal tarkított haját lófarokban viselő férfi fenomenális hatást gyakorolt rá. Az író negyedik regényének megjelenése szolgáltatta az ürügyet a találkozóhoz, melynek eredményeként megszületett a remekmű.
– Ez igen! – csettintett a főszerkesztő, miután magához hívatta. Zsúfolt íróasztalán egy jottányi hely sem maradt a szerteszét heverő papíroktól, még a számítógép monitora alatt is kéziratok gyűrődtek. Az erősen hízásnak indult főnök különösen azóta szedett fel jó néhány kilót magára, amióta abbahagyta a dohányzást, és nikotinéhségét nyalókával kompenzálta. Most is kilógott a szájából egy világoskék pálcika.
– Annyira jól eltaláltad a karaktert – bólogatott sokatmondóan. – Ez a cikk valóban R. L-ről szól. Benne van a személyisége, a művészete, az élete, egyszóval maga az Ember, nagybetűvel. Szinte sugárzik a sorokból az a szubverzív potenciál, ami R. L. tipikus jellemzője.
Beatrix hirtelenjében nem is tudta, hogyan reagáljon a dicséretre, annyira meglepődött. A főszerkesztő sosem bővelkedett elismerő szavakban, sőt, általában inkább elmarasztalásban részesítette munkatársait, mondván, hogy a dicsőség előbb-utóbb a fejükbe száll, és akkor nem hajlandók tisztességesen dolgozni, ezért mostani megnyilvánulása felbecsülhetetlen jelentőséggel bírt.
– Köszönöm – rebegte Beatrix. – Valójában László is megkönnyítette a dolgomat, mert annyira önmagát adta, hogy élvezet volt együtt dolgozni vele.
– Nana, azért ne becsüld le annyira a dolgot – vetette ellen a főszerkesztő. – Előtted már jó néhányan próbálkoztak a laptól, de csak egy valakinek volt hajlandó nyilatkozni, de neki is csak semmitmondó válaszokat adott. Amit elértél, igenis nagy eredmény.
– Ennek örülök!
A főnök keresgélni kezdett a papírok között.
– Tudod, melyik mondat tetszett a legjobban? – kérdezte, miközben keze szorgalmasan járt a papírhalmazban. – Várj, mindjárt megtalálom!
Egy megsárgult almacsutka gurult elő a kupac alól. Végiggördült az asztalon, majd a földre pottyant. Beatrix készségesen utána ugrott, hogy fölvegye, de a főszerkesztő leintette.
– Nem találom – jelentette ki főnöke, miközben nyalókáját egy frissen nyomtatott lapra tette. „ A legújabb felmérések a klímaváltozásról” állt a papír tetején. – Sebaj – fordult a monitor felé -, megnézem a gépben.
Beatrix türelmesen várakozott, míg a főszerkesztő a számítógép menüjében lapozott.
– Á, megvan! – kiáltott fel diadalmasan a férfi. – „ A művészet nem más, mint a valóságmorzsák egymásra helyezése az esztétikum és az intuíció segítségével”. Ez a te megfogalmazásod vagy az övé?
– Tulajdonképpen kettőnké – ráncolta össze homlokát Beatrix. – Beszélgettünk, és egyszer csak előbukkant ez a mondat.
– Nos, akárhogy is van – mosolygott a főszerkesztő -, jövő hónapban lesz Berlinben a könyvfesztivál, amire R. L. is hivatalos. Eddig, mint ahogy te is tudod, mindig én mentem, de az idén egybeesik a ciprusi konferenciával. Egy nagyon jó tollú munkatársat szeretnék kiküldeni, és te is az esélyesek között vagy.
Ha lehetséges túl sok a jóból, Beatrix úgy érezte, menten túlcsordul.
– Ez szuper lenne – hebegte.
A férfi jelentőségteljesen ránézett:
– Legalább lesz alkalmad még egy ilyen nagyszerű interjút készíteni vele.
Beatrix szinte repült, amikor elhagyta az irodát. Azt már nem árulta el, hogy Lászlóval megbeszélték, valamikor a közeljövőben együtt vacsoráznak.