Kijózanodás

Zoltán arra eszmélt, hogy valaki erőteljesen rázza a vállát.
– Ébredjen fel, uram! – harsogta a fölé hajoló rendőr kíméletlenül. – A fia meghalt, halálra gázolta egy autó!
A férfi felült, és kábán meredt maga elé. Eszébe jutott, hogy előző este többet ivott a kelleténél, és homályosan emlékezett rá, hogy hazafelé a kocsijának csapódott valami.
– Én nem… nem tudok semmiről… – motyogta alig érthetően.
– Még nem tért magához – vélekedett a fiatalabbik rendőr. – Bevisszük?
– Ugyan minek? – legyintett a társa, aztán felidézte, mit mondott az asszony, amikor bevitték a nappaliba, lefektették a kanapéra, és magához térítették ájulásából. – A felesége szerint elgázolt egy kutyát még délután, attól sérült meg a kocsijuk. Bár… talán hazudott, csak hogy védje a férjét.
– Akkor mi legyen?
– Kiküldjük a technikusokat, ők majd megállapítják, van-e köze a fia halálához. Te addig itt maradsz a ház előtt, nehogy eszébe jusson meglépni – döntötte el az idősebbik rendőr, azzal kivonultak a hálószobából, magára hagyva a félig még mindig részeg férfit.
Jóllehet, a feje iszonyúan zúgott a másnaposságtól, Zoltán agya egy csapásra kitisztult. Az ágya mellett lezajlott párbeszédből megértette, milyen súlyos, jóvátehetetlen bűnt követett el: megölte a saját gyermekét! Legszívesebben rögtön odatartotta volna két kezét a rendőröknek, hogy bilincsbe verve elvigyék, de életösztöne tiltakozott a börtönnek még a gondolata ellen is. Tomi, az ő egyetlen, drága kisfia halott, és ő maga okozta a halálát! Pedig mennyire akarták! Hosszú évekig vártak rá… Mindent megpróbáltak, hogy Andrea teherbe essen… Végül mesterséges megtermékenyítéssel sikerült, de csak a harmadik próbálkozásra… Milyen boldog volt Andrea!
Úristen! Andrea! Most mit mondjon neki? Hogy álljon elé a történtek után? Képes lesz-e valaha a felesége szemébe nézni?
Zoltán kétségbeesetten tenyerébe temette az arcát, ujjai közül a tehetetlenség és az önvád könnyei vékony csíkokban peregtek le borostás állán. Halványan felrémlett előtte, hogy Andrea a védelmébe vette a rendőrök előtt, amiből arra következtetett, hogy az asszony talán megbocsátana neki. Csakhogy ő soha nem lenne képes megbocsátani saját magának! Hogyan éljen így tovább? Hát fel lehet ezt dolgozni valaha? Mit számít, hogy a bíró majd kiszabja megérdemelt büntetését? Azzal nem hozhatja vissza Tomit…
Megborzongott a hűvös levegőtől, amely hirtelen beáramlott a szobába. Felemelte a fejét, és tekintete a nyitott ablakra tévedt. Gépiesen odasétált, vagy inkább vánszorgott, és lenézett. Az ablak alatt elterülő, gondosan ápolt virágágyást sarkukra állított téglák szegélyezték. Zoltán utolsó gondolata az volt, vajon sikerül-e úgy esnie, hogy a koponyáját szétzúzza valamelyiken?
Amikor átvetette magát a párkányon, még hallotta az éppen belépő Andrea sikoltását…