Hajnal volt még, mikor kipattantam az ágyamból Ma érkezik! Mióta is nem láttam? Hmm, talán két éve. De ma itt lesz, ma megmutatom neki, hol születtem, hol vannak a gyökereim.
Lázasan kapkodtam magamra a ruháimat és szinte repültem az állomásig. A vonat halk zötyögéssel küzdötte be magát a kopott falak közé. Az első kezembe kerülő ajtót feltéptem és őrült sétába kezdtem a kocsikon. Valahol itt kell lennie..
Az utolsó előtti ajtót kitártam és ott ült ő. Gyerekkorom ismerője, titkaim őrzője, hetedhéthatárra szóló barátom, Lem.
Egymás nyakába ugorva egyszerre száz sztorit idéztünk fel, miközben a vonat tovább rajtolt a cél felé.
– Emlékszel, amikor először láttam a nagyidat?- kérdeztem.
– Ja, és semmit nem értettél a tájszólásától – vigyorogta Lem.
– A kínai nagyi – buggyant elő egyszerre belőlünk.
S én visszaemlékeztem a nagyija hosszú monológjaira, amiből csak a családtagok nevei villantak ki, a többit nem értettem, de bólogattam serényen.
A vonat nagyot nyekkenve állt meg, mi lepattantunk és már mutattam is a kis házat:
– Látod, az a nagyon piros cserepes!
Az utolsó métereket futva tettük meg, nagyim már ott állt az ajtóban.
– Jajj, gyerekem, megvantál.
– Szia nagyi, ez itt Lem.
– Megvantál Lem, bejjebb mék.
Lem kitágult pupillákkal itta a szavakat.
– Kínai nagyi- suttogta, s hatalmas vihogással kapaszkodott belém.
– Mivók?- kérdezte nagyanyám.
– Semmi nagyi, mit eszünk?
– Levest, húst.
Lem ismét suttogóra fogta: – Ez most az, aminek hangzik?
-Édesem a hús vidéken is hús- rötyögtem felé.
Mami feltálalta a repertoárt:
– Egyék, mert fogyék.
– Háát, igen, ha eszem, fogy- okoskodott Lem.
– Hehh, hát te, te fogyék.
– Hmm, hmm. ühüm- adta tudtunkra a vendég, hogy érti, érti már a logikát, ami tele szájjal nem kis teljesítmény. A leves mart, mint a méreg.
– Ihatnál?
– Ihatnék?
– Ott a konyhába, menék be!
Tétova léptekkel bár, de Lem elindult a konyha felé: – Hmm, pohár?
– Stelázsi. Fönső póc.
– SteláMIII?
– Az a polcos szekrény- súgtam, hogy a mami meg nem hallja, bár eléggé süket volt már szegénykém.
– Elhúznód firhangot, látni már. – tódította a öreglány.
Újra suttogóra fogtam : – A függöny mögött.
– Itt nincs pohár – mondta visszafogottan a győztesek piciny gőgjével Lem.
– Findzsa, assincs? – kiabálta mama, majd felém fordult : – Eze ilyen úri fajta?
– Neeeem, mama, csak tök süket.
– Mint a kínai nagyi– suttogta jókedvet bugyogva ezeréves barátom, aki immár megízlelte gyökereim élő, de tűnékeny valóságát.
9 hozzászólás
Szia!
Jaj de édes sztori! Ez tetszik! Egy anekdota jut az eszembe róla, ahol a csattanó az, hogy egy magyarországról jött vendég néhány évet tölt el a székelyek között, és az egyik mondja búcsúzóul:
-Kár, hogy elmegy, pedig már milyen jól megtanult magyarul.
Üdv.
Ez nagyon aranyos!!! Az én nagyim is vidéki, és időnként hasonlóan ízösen beszél. Igen jól szórakoztam a történeteden, gratula! Ja, és a cím is nagyon király!
Szia!
Heles kis történet, anmá’ szentigaz!
Tréfát félretéve, tényleg színes kis sztori.
Jó volt olvasni.
üdv.: leslie
Köszönöm nektek, hogy megtiszteltetek az olvasással és műértéssel 🙂
Hanga
Szia! Hát ez aranyos volt!:) Nekem is sok kedves, ehhez hasonló történet ugrott be…Élmény volt olvasni! Köszi!:))
Szia!
Eddig prózádat még nem olvastam, de nagyon élvezetes. Csak szerintem az elején a ragozás kicsit összekeveredett, így ott még nem tiszta, hogy kinek is a nagyija.
“- Emlékszel, amikor először láttam a nagyidat?- kérdeztem.
– Ja, és semmit nem értettél a tájszólásától – vigyorogta Lem.”
Ebből olyan, mintha Lem nagyija lenne, később meg mintha a tied (költői éné).
“Az utolsó métereket futva tettük meg, nagyim már ott állt az ajtóban.
– Jajj, gyerekem, megvantál.
– Szia nagyi, ez itt Lem.”
Ezt leszámítva nagyon aranyos. 🙂
Üdv, Poppy
Köszi Valencia:-)
Poppy!
Nem sok prózám van, ez is egy nyers változat, de a sztori igaz 🙂
Az említett barát Zala megyei és mikor náluk jártam, nem értettem a nagyija beszédét és megbeszéltük, hogy ha eljön hozzám , megnézi az én nagyimat 🙂
Tehát végül is két nagyi is van benne:-)
Köszönöm, hogy olvastatok!
Hanga
Jaj, ez bájos! Nagyon tetszik!:))))
Köszönöm 🙂
Hanga