Az asztal körül vidám hangulat uralkodott. A vadászoknak aznap délelőtt sikerült elejteniük egy vadkant, ami meglehetősen ritka volt a környező erdőségekben, így a várban most fejedelmi lakomát csaptak. Előkerültek a pincéből a mézsörökkel teli kancsók, igaz, csak egy hordónak megfelelő mennyiség. Eecho nagyúr nem állhatta a mértéktelenséget.
Hayholdban különösen híres volt a vendégszeretet. Eecho báró és udvara szívesen látta az utazókat, a vendéglátásért cserébe pedig szinte mindig jól megérdemelt kalandokat kaptak. Az itt lakók nagyon ritkán mozdultak ki a búzamezők területéről, érthető volt hát, hogy szomjaztak mindenre, amit az utak kínáltak.
Az idegen Br'undtor néven mutatkozott be nekik. Dagadó izmai és vadállatias külseje ellenére kedélyes embernek mutatkozott, aki épp úgy tudott bánni a szavakkal, mint a korsóval. A hordó mézsör neki köszönhetően vészesen fogyott, de a történetek, amiket mesélt, bőven felváltották az italt.
A férfi, ahogyan azt nevéből Alenha már korábban is kitalálta, az északi szigetekről származott, egészen pontosan Ursarából. Egy ottani barbár hadúr alatt szolgált zsoldosként, mikor is egy borús napon a hadúr úgy határozott, hogy nem kívánja többé kifizetni az ő és társai zsoldját, így akit nem sikerült kardélre hánynia, az elmenekült. Br’undtor is így járt, sikerült lefizetnie egy kapitányt, aki végül itt tette partra. Azóta ugyanúgy zsoldosként kereste kenyerét, és szakmájának köszönhetően számtalan életveszélyes helyzetbe keveredett.
– Persze össze sem lehet hasonlítani az itteni környéket az ursaraival. – mondta a férfi, miközben bőszen falatozott a vadkancombból – Mióta a császárotok megnyerte a háborút, mintha semmilyen gazfickó nem merne az utak közelébe jönni. Pedig nem volt unalmas az élet a háborúban.
Eecho báró kedélyesen elmosolyodott. Kissé pocakos, világosbőrű férfi volt. Barna hajába ősz szálak vegyültek, amelyek arra engedtek következtetni, hogy többet élt meg, mint a hozzá hasonlók. Arca szögletes volt, homlokát ráncok keresztezték, azonban szinte mindig jókedvűen és kedvesen mosolygott. Most is kedvenc bíbor köpönyegét viselte.
– Ezek szerint szolgáltál az Armadeában? – kérdezte kíváncsian a báró.
Br’undtor bólintott.
– Nem is akárhogyan. Éppen egy kikötővárosban, azt hiszem Kraavee-ban időztem, mikor is a környékbeli báró önkénteseket toborzott. Gondoltam, ha elkelnek a harcosok, akkor biztosan meg is fizetik őket, úgyhogy csatlakoztam a csapathoz. Rögtön láttam persze, hogy kikkel van dolgom. Rajtam kívül mind csupa zöldfülű lovászfiú, meg kovácsinas és kocsmatöltelék volt. Nem volt ínyemre, hogy ezekkel harcoljak, tapasztalatból tudtam, hogy az ilyen egyből megfutamodik ha csúnyán néznek rá, úgyhogy szóvá tettem az uraság őrmesterének.
A férfi meghúzta a kupát, majd folytatta.
– Nem tetszett a baka uraságnak, hogy felemeltem a hangom. Azt hitte a szentem, hogy csak azért, mert rajta sodronying volt, az oldalán meg penge, máris nem látszott söpredéknek. De én meg felismerem a jó katonát, hát az a kis mocsok nem volt az, de mennyire nem.
– Ezt is szóvá tetted neki, igaz? – kérdezte vigyorogva Cervo, a fővadász.
– Nem neki, hanem az urának, aki szintén ott állt, száját tátva, ahol felsorakoztattak minket. Közöltem, hogy márpedig én katonának jelentkeztem nem hullajelöltnek. Na akkor a baka úgy döntött, hogy megmutatja nekem, hogy hol is van a magamfajta helye.
A szolgálók bőszen kínálták a vadhúst és töltötték a sört, Br’undtor pedig széles mosollyal jelezte, hogy esze ágában sincs visszautasítani.
– A küzdelem, de nevezném inkább öklözésnek, nem tartott túl sokáig. A nagyságos őrmester úr a porban vonyított a bárónak, hogy hatóság elleni erőszak és hogy engem sürgősen vassal billogozzanak meg és zárjanak kalodába a város közepén. A báró meg úgy döntött, hogy mégiscsak én vagyok a méltó a vezetésre. Mikor aztán az őrmester úr szembeszállt az uraság döntésével, azért inkább rögtön odaadta a vasat meg a kalodát. Mármint neki.
A jelenlevők nevettek az anekdotán.
– Persze nem jártam vele túl jól – folytatta a férfi – A báró fejébe vette, hogy én képezzem ki azokat a kölyköket. Megtettem minden tőlem telhetőt, de nem sok sikerélmény volt benne. Viszont nem volt mit tenni, a császár hadai a főváros felé vágtattak, nekem meg csatlakoznom kellett a mittudoménhanyadik regimenthez. Úgyhogy én meg a zöldfülűek útrakeltünk.
Br’undtor ismét lehúzott egy adag sört, csak azután folytatta a mesélést. Érdekes mód, nem látszott rajta, hogy ittas lenne, pedig jócskán ürültek a kancsók.
– Két napra se jártunk a kiindulóponttól, mikor egy folyónál nekünk rontottak. Azok az ostoba tökfilkók mit csináltak, miközben az erdőn át meneteltünk? Danolásztak, az anyjuk istenit. Nem is lett annak jó vége, merthogy még egy süket komondor is kiszúrt volna minket. Hát mondanom sem kell, a pozícionálásnak meg a fegyverforgatásnak, amiket az ifjaknak tanítottam, nyomuk sem volt. Az, amelyik épp nem fulladt a folyóba, vagy nyilat kapott, vagy a saját kardja sebesítette meg. Az, amelyik meg tudta tartani a pengét, berezelve várta az ellenséget. Azt hittem, hogy menten elemésztenek engem. Hiába tanultam északon a fegyverviselést, nem sokra mentem egy kisebb hadsereggel szemben.
Eecho nagyúr elmélyülten hümmögött. Alenha élt-halt a katonák történeteiért, feszülten, lélegzetvisszafojtva hallgatta a férfit. Brasbert pedig látszólag igyekezett észben tartani Br’undtor tanácsait.
– Ott álltam tehát egy szál karddal a kezemben. Körülöttem sebesültek meg haldoklók. Előttem páncélosok, mögöttem a folyó.
– És hogy menekültél meg? – kérdezte egy kis tacskó, aki Cervo fiacskája volt.
– Mondom én mindjárt, kiscsillag. Szóval ott álltam, arra gondoltam, hogy ezek itt levágnak, de azért én csak magammal viszem őket a pokolba. Már szinte láttam ahogyan a kardcsapások felém záporoznak, mikor kürtszót hallottam. Rögtön felismertem ám azokat a kürtöket. Nemrég voltam még ezen a földön akkor, de meséltek nekem mindenféle népek a császári sereg kürtjeiről, meg arról, hogy aki annak hangjait meghallja, rögtön megfagy benne a vér. Na, hát így is volt. A katonák előttem megtorpantak, azt se tudták merre lássanak. A fák közül csatamének törtek elő, aztán úgy legázolták a pórokat és a hátvédet, hogy már magam is megsajnáltam őket. Én meg kihasználtam a meglepetést, és egymás után vágtam le azokat, akiket elértem.
Az asztal népe ámulattal és sikongatással jutalmazta az elbeszélést. A vadkan már lassan elpárolgott, félő volt, hogy másnapra egy újat kell elejteni.
– Nem tartott sokáig a csetepaté. A császár lovasai tudták, hogy mit kell csinálni a harcmezőn. Féltem azért, hogy engem is letarolnak, de aztán valamelyik észrevette, hogy besegítek, úgyhogy csak békénhagytak. A marsall, vagy kicsoda elém lépett, aztán úgy ahogy voltam, mármint csurom vér meg seb, megveregette a vállamat és megkérdezte nem-e tartanék velük, mert hasznát vennék egy ilyen bátor katonának. Azt mondtam hogy a bánatba ne, páncél se köll, csak adjanak alám lovat. Akkor elővezettek egy csodaszép fehér csatamént, aki fölül valószín’ ellőtték a gazdáját. Közben láttam, hogy leterítenek valami cicomás bíbor palástba meg vasba öltözött kakaskát. Zöld volt mint az alma, de látszott, hogy csuda nagy úri származású volt. A marsall valami Alezandernek szólította.
– Alexander Priggs – bólintott Eecho nagyúr – A fővárosban húzták karóba árulásért.
– Akkor részvétem a pórért. Jobban járt volna, ha inkább ott levágják a csatamezőn.
Időközben odakinn teljesen besötétedett, a vihar azonban még mindig nem állt el. Az ég hangos dörrenésekkel adta tudtukra tomboló haragját, ám ez senkit sem zavart, míg odabenn kellemesen világos és meleg volt.
– A császárotokról azt beszélik, hogy igen nagy nyavalyája az árulás. – mondta Br’undtor kérdő pillantást vetve Eecho nagyúrra.
– Azt bizony jogosan nem tűri. Kegyetlenül elbánt a trónbitorlókkal.
– Nagyon jól tette! – helyeselt bőszen Br’undtor. – Nálunk északon se sokat él meg az ilyen, mi általában vadkutyák meg farkasok elé vetjük őket egy késsel a kezükben.
– Minek a kés? – kérdezte kíváncsian Eecho.
– Az árulás a legnagyobb bűn, amit egy halandó elkövethet. Így aztán a büntetésük halál kell, hogy legyen, ám ezzel együtt kötelessége a vádlónak esélyt adni neki, hogy bebizonyítsa, mégis méltó az életre. Kap egy kést, aztán ha azzal megvédi magát a dögöktől, megbocsátást nyer.
– Érdekes szokásaitok vannak. – mosolygott Eecho nagyúr – Habár kétségkívül nemesebb, mint felnégyelni valakit a főtéren egy város szeme láttára.
– Felnégyelés? – a férfi látszólag érdeklődött a kivégzési módszerek iránt.
– Meg lefejezés. – mondta Cervo.
– Akasztás. – tódította Brasbert.
– Élve elégetés – sikongatta a kis tacskó, Cervo fia. Kapott is egy taslit a feje búbjára.
– Az akasztást történesen odafenn is alkalmazzák. – mondta Br’undtor a fogait piszkálgatva egy csonttal. – Aki engedély nélkül kifoszt egy falut vagy hajókat támad meg, azt felkötik egy szirten, hogy a himbálózó hulláik jelezzék, mi jár a haramiáknak.
– Magasságos! Engedély? Egy falu kifosztásához?
– Úgy’a! – bólintott Br’undtor – A hadurak egymás közt megyeznek, hogy portya idején ki merre hajózhat meg merre rabolhat. Ha nincs portyaidő, nincs fosztogatás se, máskülönben a szirten végzed kötéllel a nyakadban.
Alenha elkönyvelte magában, hogy nem szívesen élne az északi szigeteken. De azért az élet biztosan izgalmasabb volt, mint egy búzafaluban, gondolta. Azért, ha valaki esélyt adna, hogy újászülethessek, meggondolnám az északi hadurakat és a búzaföldeket.
– Hallottam én egyest-mást arról az Ursara szigetről – szólalt meg hirtelen Cervo. – Azt mondják, hogy különleges és veszélyes vadállatok élnek ott, na és a lakosok egy medvéhez imádkoznak. Medvéhez. Igaz ez?
Az északi férfi mélyen bólintott.
– Nem mindenki imádja az öreg Ceccust, de akik igen, azok nagyon mélyen tisztelik hagyományt. A vadállatok is szívesen élnek ott, az biztos. Veszélyes a környék a vadászok számára, Cervo uraságom, még a falvak se mindig vannak biztonságban. A medvék meg sokkal hatalmasabbak, mint amilyet bármikor is láttál. Akkorák mint tíz ember egymásba gyúrva.
– Ki az az öreg Ceccus? – kérdezte Alenha.
– Ceccus az valójában Risidaaru’ Carenskutsa, de mivel nekem is beletörik a nyelvem, meg mindenki másnak, így csak Ceccusnak nevezzük. Egy medve isten, ha úgy tetszik. Az északiak legendái szerint valaha az egész világon medvék léteztek, aztán mikor az istenek megharagudtak az állandó viaskodásuk miatt, szégyenszemre emberré változtatták őket. Merthogy az állat nemesebbnek számít ugye nálunk, mint a halandó. Úgy beszélik viszont, hogy még ma is léteznek olyanok, akik megmaradtak medvének és embernek is egyszerre.
– Kíváncsi vagyok, tényleg vannak-e olyanok. – vigyorgott Alenha.
– Hát ha nem is teljesen medvék, de odafenn sok férfi meg asszony is úgy néz ki mintha borotvált medve lenne, szóval effelől nézve igaz lehet.
Elnevették magukat.
– De ha más nem is, a medvék különösen kedvelik Ursara szigetét. Éppen ezért ott imádják az öreg Ceccus macit a legtöbben. – tódította a férfi.
– Szóval egy medvéhez imádkoznak odafönn. – tűnődött Eecho nagyúr – Különös, de határozottabban érdekesebb, mint a mi vallásunk.
– Hallottam róla – Br’undtor visszatért a korsóhoz – Vannak furcsa kopasz papjaitok akiknek a szeme se áll jól meg apró kölykök akik mindenfelé a nyomukban járnak, és prédikálnak össze-vissza, mint akinek jobb dolga sincs.
– Hitszolgák – bólintott a báró – A papok általában elárvult kisgyermekeket fogadnak maguk mellé.
– Azokat a tacskókat inkább kardot forgatni meg kovácsolni kellene tanítani, nem hitesembernek.
– Magam sem vagyok vallásos ember – felelte Eecho – A császártól a győzelme után azonban sokan követelték a régi hit visszaállítását, úgyhogy kénytelen volt kötélnek állni. A birodalom újszölöttjei és polgárai a Rh'serroth, vagyis a Két Isten szellemében és áldásával kapják nevüket. Rhser a Férfi, az Oltalmazó és az Erő, Serroth pedig a Nő, Hatalom és Gyengédség. Kettejük ellentéte és közössége alkotja a világ és az élet talapzatát.
– A nő, mint hatalom. – röhögött az északi – Az biztos, hogy itt nálatok az asszony sokszor nem tudja, hol a helye. azt a férfit úgy elnáspángolja, hogy annak a rendje. Fenn északon is különös szellemiségben kapják az asszonyok az nevüket, méghozzá az uruk szellemében a Hallgass-t.
Alenhán kívül a legtöbben hangosan felnevettek.
– Ne szidja a drága hölgyeinket, jóuram – mosolygott Eecho báró a lányára pillantva – A nő az élet adományozója, nagy becsben tartjuk őket. Jobb helyeken. – tette hozzá kuncogva.
– Nálunk szerencsés, ha valaki fehérnépnek születik. – válaszolta Br’undtor, ezúttal kissé elvörösödött az arca – A te korodban, kiscsillag – mutatott Alenhára – már két legényt adott is az urának, aztán a mosás meg a főzés marad neki az újabbig.
Alenha nem érezte magát kínosan, bár megdöbbentette, hogy valaki ilyen idősen már túl van két szülésen. Azt hiszem mégis a búzamezőket választanám, gondolta.
– Na és mi van akkor, ha lány születik? – érdeklődött a lány.
– Mi volna? – vont vállat a férfi – Az asszony megtanítja vadat nyúzni, mosni, fonni meg ételt készíteni. A férfinak meg portya idején jól el köll rejtenie a legények elől.
Alenhának eszébe jutott, Brasbert mit mesélt az asszonyokról akiket elért a háború. Rögvest el akarta terelni a témát. Szerencsére Cervót is jobban érdekelték az északi vadállatok, mint a nők.
– Egyszer szívesen elutaznék én oda, hogyishívjákra. – mondta – Olyan szívesen meglátnám én azokat a hatalmas medvéket. Készítenék jó meleg bundát, végig irigyelnének a birodalmon keresztül. Még a császárnak se lenne olyan jó bőrje, mint nekem.
– Azokat a medvéket aztán istenes elejteni – bólogatott az északi – Amikor egy kölyök legény korba lép, mind azt mondja, hogy ő most megy aztán visszatér a medve szőrméjével. Mondanom sem kell, hogy nagyon keveseknek sikerült. Még az öregebb és erősebb vadászok se szívesen akaszkodnak össze a málnazabálókkal, az anyjukat is! Inkább maradnak a halászatnál meg a szarvasoknál. Az a biztosabb.
– De te biztosan tudod, hogy kell ama medvéket elejteni, igaz-e, Brundár uram? – mutatott rá a fővadász, jócskán illuminált állapotban.
– Volt szerencsém kitanulni ezt-azt. – helyeselt Br’undtor. – Eeee, csuda ötletem támadt! – csapott az asztalra az északi. – Báró uram, lehet-e vadászni a környéken? Biztosan, ha már ilyen csuda falatokkal tömnek itt engem, mint ez a vadkan.
– Bőséges az erdő – bólintott a nagyúr.
– Mit szólna hozzá vadász uram, ha megmutatná, milyen egy efféle erdőben predálni? Én meg hálám jeléül megmutatnám, hogyan kell jól elejteni a vadat. – lelkesedett fel az északi.
– Hát… hukk ez sudálatosan teccetős… hukk – Cervo már alig bírt egyenesben maradni, de mivel igazán érdekelte a téma, az északi szavai eljutottak a tudatáig – Holnap akár rendezshetnénk …hukk …vadászverse … se… sönyt… senyt.
– De csak akkor, ha egyáltalán felébredsz holnap estig – nevetett Eecho.
Cervo egyetértése jeléül magasba emelte a kupáját.
– Én is kíváncsi vagyok. – szólt közbe Alenha, és rávigyorgott Brasbertre.
– Nem is tudom – a báró aggódó hangnemre váltott – Nem szívesen engedlek el titeket az erdőbe.
– Egyet se féljen, báró uram! Ha én ott vagyok akkor nincs az a nyúl… vadkan, ami árthatna egy szem fényednek! Na meg itt lesznek a bátor vadászok is, igaz-e, uram?
– Sudijó… hukk – felelte Cervo.
– Akkor ezt meg is beszéltük, ugye? – vigyorgott az apjára a lány. Ő is magasba emelte a kupát. Brasbert szintúgy.
Talán végre izgalom is lesz az életemben, gondolta Alenha.
Másnap reggel a madarak csiripelése ébresztette a lányt. Amint eszébe jutott, hogy ma vadászni mennek az északival, rögvest kirepült az álom a szeméből. Sietősen belebújt a bőrzekébe és a pantallóba, amit előző este kért kölcsön a vadászoktól. Férfira szabták, de annyi baj legyen, majd készítettetek sajátot, gondolta.
Az udvaron az istállónál már ott várakoztak a csapat tagjai. Br’undtor elemében volt, az istálló falának támaszkodva vidáman fütyörészett, látszólag nem viselte meg az a sörmennyiség, amit előző este legurított. Ezzel szemben Cervo egy kicsit kótyagosnak tűnt, legalábbis nehézkesen ülte meg a kancáját. Brasbert éppen az övcsatjával viaskodott, amire egy frissen élezett kardot csatolt. Ő is izgatottnak tűnt. Mellette négy udvari vadász cipót és szalonnát reggelizett, íjaik a falnak támasztva pihentek. Eecho báró jelent meg a vár bejáratánál, és feléjük közeledett.
– Szorosan maradj Cervo mellett – utasította a lányát. Ekkor ránézett a fővadászra, aki dűlöngélt a nyeregben. – Szóval, maradj a többiekkel, ne szakadj le és ne eredj rögtön a vad után, ha meglátod!
Alenha megveregette apja vállát.
– Ne aggódj. Tudom, hogyan kell lőni és vívni. Megvédem az erdőt és a csapatot a nyulaktól a császár nevében!
Eecho elmosolyodott és megcsókolta a homlokát.
– Vigyázz a barátodra is – kacsintott, aztán lopva Brasbert felé nézett.
A fiú megülte a fakó csődört és várakozva pillantott Alenhára. A lány intett az egyik vadásznak, aki elővezette az ő saját pej lovát, és fürgén felpattant rá.
– Na, uraim, leányaim! – harsogta az északi, miután felmászott egy neki szánt, kissé vén feketére. A ló megroskadt a súlya alatt. – A nap szépen süt, a szellő simogatja az arcunkat, a madarak örülnek a jöttünknek. Siessünk, mert elszalad az összes vadkan!
Alenha átvetette vállán a vadászíjat, és követni kezdte az északit.
– Aztán jó kövér malacot hozzatok! – kiáltott utánuk a báró, mikor elérték a főkaput – Tegnap este felzabáltuk kétnapi élelmünket!
Lassú menetben, oszlopban haladtak az erdő felé. A kastélyból induló köves út átvezetett a falu közepén, és egészen az erdei úthoz kapcsolódott. A kíséretet a falusi férfiak kalaplengetéssel, az asszonyok integetéssel köszöntötték, a gyermekek pedig sikongatva, vidáman szaladgáltak a lovak között. Egy azonban közös volt bennük, mint álmélkodva és félelemmel néztek az északira, akit szemlátomást nem érdekelt, hogy milyen döbbenetet okoz a falusiak körében odanemillőségével. Cervo józanodni látszott, vidáman visszaintegetett az asszonyoknak, közben kis híján lefejelte a fogadó cégérét. Alenha és Brasbert egymás mellett lovagolt, közben vidáman megtárgyalták, hogy vajon milyen vadat fognak elejteni.
– Biztosan nem lesz szerencsénk a vadkannal – fejtegette Brasbert – Elég ritka a környéken. Inkább őzre vagy szarvasra számítok.
– Finom is a vadmalac húsa. – válaszolt Alenha – A magam részéről örülnék, ha rábukkannánk egyre. A prémjét eltenném emlékbe, vagy télre köpenynek.
– Cervo és a fiúk egyszer azt mondták, hogy fehérfarkast is láttak a falu határában. Azt mondták úgy fénylett, hogy kis híján elvakította őket. Mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy leszokhatnának az ivásról, mert a végén valami kóbor szarvas felnyársalja őket. – felelte a lány. – Az viszont jobban érdekel, hogy van-e medve. Igaz, az a hegyekben fordul elő, vagy valami ilyesmit mondtak, de annyira szeretnék látni egyet.
– Mi olyan érdekes bennük? – kérdezte a fiú.
– A medve bizony nemes és harcos állat. – hallatszott Br’undtor basszusa, aki időközben melléjük lovagolt – Csak úgy, mint mi férfiak ott Ursarán.
– Az itteni férfiak is tudnak harcolni! – vágta rá sértődötten Brasbert.
– Igaz, ami igaz, volt szerencsém jó harcosokhoz, de azt említettem is tegnap este. Egyesek, mint például a ti Királytigrisetek, egészen beillenének a szigeti közösségbe. Ej, eszembe is jutott az a tigris, amit egyszer elejtettem.
Alenha sosem látott még tigrist, leszámítva a birodalom lobogóján.
– Tényleg olyan gyönyörű állat, mint ahogyan mondják? – érdeklődött a lány.
– Annál is gyönyörűbb. Hófehér bunda, fekete csíkokkal. Olyan értelmes és szép pofa, hogy a fene se gondolná, hogy csak egy vadállat, tisztára mint valami nemes királyfi. Aztán meg az a mozgás… kecses és halk, a zsákmány észre se veszi, mielőtt megpusztulna. Hmm, szinte már sajnálom, hogy anno elejtettem a szentemet. De hát rám támadott a beste, úgy kellett neki.
– Hol élnek olyan tigrisek?
– Itt nálatok talán a hegyekben. Vagy trónokon, ha jól hallottam, hehehe. – beletelt némi időbe, míg kiszórakozta magát a saját humorán – Nálunk ott a szigeteken itt-ott előfordul, de ritkán látni. Többnyire a többi vaddal viaskodik az élelemért.
Alenha a medve helyett már azt kívánta, hogy inkább tigrisre bukkanjanak az erdőben.
– Na, úgy látom itt az erdő széle. Aztán óvatosan, kölkeim. – figyelmeztette őket az északi. – Nemes atyád karóra tűzi a fejem, ha egy karcolás is esik rajtatok. Maradjatok mögöttem és a fiúk mögött, aztán leskelődjetek.
– Nem fogunk lapítani, miközben ti a vadat űzítek! – méltatlankodott Alenha.
– Mondtam ilyet? – a férfi szórakozottan végigsimított az arcát átszelő két vörös sebhelyen. – Azt mondtam óvatosan lessetek és csináljátok amit én.
Letértek az útról, és bevették magukat a rengetegbe. Alenha pej lova nem volt hosszászokva a rögös erdei talajhoz, nem egyszer fordult elő, hogy az állat megbotlott. Cervo eközben feszülten kémlelte a környéket, a vadászok kezükbe vették íjaikat és meglazították a tegezüket.
– Tisztavizű forrást kell keresnünk! – hallatszott Br’undtor hangja – A vad oda jár hűsíteni, onnantól könnyű lesz követni a nyomait.
– Ilyeneket tanítanak nektek ott északon? – kérdezte a fővadász – Ezt még a lovam is tudja.
– Nana, az igazi móka majd akkor jön, ha becserkésztük a bestiát. – felelte az északi – A nyomkövetés ugyanaz, legyen az tajga vagy tölgyerdő.
Az oszlop időközben körré változott, a menetet Cervo vezette. Biztosan tudta már, hogy merre lehet megtalálni azt a bizonyos forrást. A szél lustán lengette a fák lombjait és a hajukat, a szellő kellemesen cirógatta az arcukat. Ahogyan egyre beljebb haladtak, a fény úgy veszett ki körülöttük. Alenha néha neszeket és zörejeket hallott, de nem tudta volna megmondani, hog csak ág reccsent, vagy vadállat neszeit hallotta. Kissé idegesen pillantott körbe. Vágyott rá, hogy ő pillanthassa meg először az állatot, bármilyen is legyen, ugyanakkor eszébe sem jutott, hogy elhagyja a csapatot. Az erdő valóban ismeretlen volt számára. Brasbert arcán inkább rettegés, mint izgalom tükröződött, kezét egyfolytában a kardja markolatán pihentette. Ha bármi is feltűnik, a kardot fogja először előkapni, gondolta a lány. Megfeledkezik az íjról.
Rövidesen egy kisebb tisztásra értek, amelynek közepén ott csillogott egy kicsiny, azúrkék tavacska. A víz körül korhadt és mohával belepett farönkök hevertek. A menet megállt, Cervo leugrott a lóról, és letérdelt a tó mellett.
– Furcsa érzésem van – szólalt meg Brasbert – Már nem hallom a madarak énekét. A szél mintha elcsendesedett volna.
– Nyugodj meg! Mi vagy te, anyám asszonya? – cukkolta Alenha, de ő is próbálta leplezni idegességét. – Csak azért van, mert mélyen jöttünk az erdőbe.
– Nem szeretek itt lenni. – morogta a fiú – Arra emlékeztet, mikor… mikor megtaláltak itt.
Alenha el is feledkezett erről. Megnyugtatóan rámosolygott a barátjára.
– Ne félj, ha elejtettük a vadat mindenki minket fog csodálni. Később szívesebben jövünk majd be mindketten.
Cervo feltápászkodott és megigazította az íját.
– Szarvas. De… úgy tűnik, hogy megsebesült. Legalábbis botladozva haladt, itt a sárban látszik a nyoma. Mellette mintha vér lenne.
– Könnyű préda – köpött ki az északi – Nem méltó az igazi vadászhoz! Hagyjuk a bestét, és keressünk élő dögöt.
Cervo szúrósan ránézett a férfira.
– Nincs időnk hosszabb ideig vadat hajtani. Velünk vannak az ifjak is. Hadd lássák először, hogy milyen egyáltalán elejteni a vadat. Később majd…
– Ugyan már! – legyintett Br’undtor – Nem nyulak ezek, hanem életerős gyerekek… fiatalok! Nem így van?
Alenha bátran helyeselt. Brasbert ugyanígy tett, de a lány tudta, hogy azért, mert nem akart gyávának tűnni.
– A nyomokat követjük – szólt szigorúan Cervo – Kutyákat sem hoztunk magunkkal, nehezebb követni a nyomot. Javaslom, hogy…
– Ott! – kiáltott fel az egyik vadász.
Nem messze előttük egy őz tűnt fel. Egy kifejlett, gyönyörű példány. Az állat, ügyet sem vetve rájuk, legelészni kezdett a fák között. Cervo sietősen felpattant a lovára.
– Jól van. Csak óvatosan, szépen kerüljünk lőtávolba. Nehogy elkezdjetek nekem ügetni.
– Lándzsával lenne az igazi – szólt közbe az északi – Sokkal gyorsabban kiszenved a vad.
– Akkor gyorsan állj neki és faragj egyet – vetette oda szárazon a fővadász – Alenha, Brasbert, lassabban!
Alenha szelíden ösztökélte a lovat, Brasbert azonban, a meglepetéstől vagy az izgatottságtól kissé szorosabbra fogta a kantárt, és a lova vágtatni kezdett, egyenesen az őz felé.
– Á, a jó édes…! – szitkozódott az egyik vadász.
A gida ekkor felkapta a fejét, és habozás nélkül az ellenkező irányba kezdett szökellni.
– Karal! Eressz bele egyet! Gyorsan!
– Nem lehet! Pont előttem üget az az ütődött!
– Utána! – kiabálta Alenha, bár inkább a barátjára gondolt.
Sebesen vágtatni kezdtek, miközben Brasbert kétségbeesettem kiáltozva próbálta megzabolázni a hátasát. A gida egyre mélyebbre csalta őket, a vadászok és az északi szorosan a nyomában volt, Alenha kissé lemaradva tőlük lovagolt. Brasbert hátasa ekkor hirtelen irányt változtatott, és szélesen jobbra kanyarodott.
– Brasbert! – kiáltotta a lány.
A többieknek nem tűnt fel az eset, vagy csak nem hitték, hogy komoly a baj. Mindannyian az állatot követték.
Alenha habozás nélkül lefordult a barátja után, és szitkozódva ösztökélte a pejt a gyorsabb iramra. Még látta a fiút, amint pár vékonytörzsű fenyőrengeteg felé lovagol. Azután eltűnt a lombok mögött.
– Brasbert!
Nem törődött vele, hogy már jócskán leszakadtak a többiektől. Csak az érdekelte, hogy meg tudja állítani a barátját, mielőtt kitöri a nyakát.
Végül egy tág tisztáson úgy tűnt, hogy a fiúnak sikerül úrrá lennie az állaton. A ló megállt, majd egy széles körben kezdett ügetni. Végül felágaskodott, és levetette Brasbertet a hátáról.
A lány sebesen odavágtatott, majd lecsusszant a pejről. Brasbert a hátán feküdt, fájdalmasan nyögdécselve felemelte a fejét.
– Egek, mi a fene… – zihálta Alenha – Jól vagy?
– Azt hiszem igen… A bordám viszont lehet, hogy eltört. – fájdalmasan az oldalához kapott.
– Fel tudsz állni?
– Igen, de segíts!
Felsegítette Brasbertet, aki kissé botladozni kezdett. Alenha igyekezett őt megtartani a vállába kapaszkodva.
– Elszúrtam! – siránkozott a fiú. – Elszúrtam az egészet! Tudtam, hogy nem kéne idejönnöm! Az egész erdő kikészíti az idegeimet! Mit fognak gondolni rólam a…
Ekkor üvöltés hallatszott. Nem állaté. Emberé. Egy borzalmas sikoly, amely pokoli fájdalomról árulkodott.
– Uramisten! – suttogta halálra válva Alenha – A többiek!
– Vissza kell mennünk! – lihegte fájdalmasan Brasbert. – A lovam! Elszökött az a rohadék!
– Kit érdekel? – kiáltotta Alenha – Szálljunk fel az enyémre!
– Nem tudom megemelni a karom…
A lány a kelleténél kissé durvábban segítette fel barátját a pejre, a fiú fájdalmasan felnyögött. Közben még egy sikoly és harc zaja hallatszott a távolból. Sebesen vágtatni kezdtek.
Mi történhetett? Alenha holtra váltan képzelődött. Az előbb még egy őzet üldöztek, most meg… Nem halhatnak meg! Nem lehet! Biztosan csak megsebesült valaki a vágta közben…
A fájdalmas kiáltások és dühös ordítások nem csillapodtak, de nyomra vezették őket. A pej lassan kifulladt, de a lány nem törődött vele. Közeledtek a zajok forrásai felé…
Megtorpantak. A ló rémülten felnyerített, felágaskodott és levetette lovasait. Brasbert ismét feljajdult, ahogyan fájó oldalára esett. Alenha először némán szitkozódott, majd sebtében felült. A látványtól azonban kis híján elájult.
A fák között rendetlen összevisszaságban véres cafatok, leszaggatott ruhadarabok és törött nyílvesszők hevertek. Közvetlen Alenha előtt egy különösen vöröslő rongyrakás hevert. A lány odakúszott és szemügyre vette a dolgot. A rongy nem más volt, mint egy torzó. Egy has alatt félbetépett, félkarú, véres, emberi torzó.
Alenha arca elszürkült, majd úgy ahogy volt, térdelve okádni kezdett. Miután kissé magához tért, botladozva feltápászkodott, azzal viaskodva, hogy ismét elhányja magát. Kezét a szájára tapasztva megkereste és megpróbálta felsegíteni Brasbertet, a fiú azonban csak maga elé meredve ült, és látszólag nem reagált a külvilágra.
– Brasbert! – sziszegte a lány. – Kelj már fel, mi a…
Ekkor meglátta. A dühös és ijesztő morgás már eddig is hallatszott, de a véres maradványok elterelték Alenha figyelmét. Nem messze tőle ott volt a bestia.
Egy hatalmas, szénfekete bundájú szörnyeteg lépdelt nem messze tőlük. Akkora volt, mint egy kisebb hegy. Karmai olyan hosszúak és élesek, mintha a mancsán kisebb tőröket viselt volna. A pofájából kiálló ocsmány fogakkal pedig akár egy acélrudat is biztosan átharaphatott, ha akar. A gyilkos vadállat dühösen közeledett valami felé. Alenha ekkor felsikkantott.
A medve előtt Cervót pillantotta meg. A fővadász hátát egy fának támasztva ült, és sebesen zihált. Kezét az oldalára szorította, amelyből spriccelt a vér. Arcán és nyakán is mély, karmolt sebek éktelenkedtek.
A vadász csak nézett a felé közeledő bestiára, de nem reagált. Haldoklott, döbbent rá Alenha. Kis híján könnyek szöktek a szemébe, de aztán eszébe jutott hol van. Nem, nem hagyom, sziszegte. Nem lesz a tiéd!
Brasbert még mindig holtra váltan ült. Alenha felkapta a földön heverő íjat, nyilat illesztett bele, felhúzta és a bestia felé célzott vele. Kifújta a levegőt, hagyta, hogy ellazuljanak az izmai. Aztán elengedte a húrt.
A nyíl egyenesen az állat nyakába fúródott. A medve azonban ahelyett, hogy elterült volna, dühösen felmordult és a lány felé fordult. Alenha holtra váltan megmeredt. Nem lehet. Meg kellett volna dögölnöd!
Az állat azonban olyan nagy volt, hogy a nyakából kiálló nyílvessző inkább csak kis gallynak látszott. A lány kapkodva egy újabb nyilat illesztett a húrra, majd ismét célzott. A vessző ezúttal az állat jobb mellső lábába fúródott, de csak úgy mint előbb, most sem okozott benne túl nagy kárt. A medve egyre sebesebben rohamozni kezdett felé.
Magamra vontam a figyelmét, és most minket is meg fog ölni, döbbent rá a lány. Halálfélelem kerítette hatalmába. Leengedte az íjat, és úgy érezte, nem tud mozogni. Dermedten meredt a bestiára, akár egy jégszobor. Először vagyok az erdőben, gondolta hirtelen. És itt fogok meghalni.
Brasbert ekkor úgy tűnt, felocsúdott. Villámgyorsan felpattant, és a lányra vetette magát. Épp időben, így elkerülték a medve vetődését.
Alenha faleveleket köpdösve lerázta magáról a fiút, és a hasára gördült. Ugró medve? Lehetetlen.
Az állat mögéjük került, de újra feléjük fordult. Lassú léptekkel haladt feléjük, akár a halál. Végül olyan közel került, hogy Alenha akartatlanul is belebámult a bestia arcába.
A medvének gonosz tekintete volt. A lány meglepődött a képtelenségen. A medve ádáz pofát vágott, szemei azúrkéken fénylettek, és rosszindulat áradt belőlük. Pofáját két mélyvörös seb csúfította el, amit biztosan valamelyik vadász ejtett rajta a halála előtt. A sebek viszont nem véreztek. Különös.
Még mindig az állat szemeit bámulta. Lehetetlen. A medve nem érezhet semmit irántam, gondolta. Csak az ösztön vezérli. Ölni készül.
Az állat kitátotta pofáját, megvillantva félelmetes agyarát. Gond nélkül kettéharaphatna engem és Brasbertet is. Alenha megérezte a szájából áradó vér és tetem bűzét. Hát ilyen a halál?
Mielőtt a bestia támadásba lendült volna, hirtelen kiáltások és éles csörgések hallatszottak mögülük. A medve, Alenha és Brasbert is egyszerre fordultak a zajok irányába. Lovasokat és páncélosokat pillantott meg. Falusiakat íjakkal, botokkal és kaszákkal felfegyverezve. Katonákat alabárdokkal és kardokkal. És az apját. Eecho nagyúr holtra váltan lovagolt a menet élén.
Az embertömeg lassan elérte őket, a medve pedig hirtelen dühösen morgott egyet, megfordult, és eliramodott az ellenkező irányba. Elképesztő sebességgel.
A két fiatal még mindig ugyanabban a pózban feküdt a talajon, mint addig. Akkor is nehezen mertek megmozdulni, mikor az emberek odaértek hozzájuk. Az apja zihálva átkarolta és felsegítette őt a földről. Csak lassan nyerte vissza az uralmát a teste felett. Ha a báró beszélt is hozzá, nem hallotta.
Kis idő elteltével már tudott annyira mozogni, hogy egyenesen megüljön a földön. Nagyokat sóhajtott és remegve az arcába temette a kezét. Brasbert még mindig döbbenten kóválygott a tisztáson, látszólag nem tudta eldönteni, hogy él-e még vagy halott. Az apja ott térdelt mellette, és kezét a vállán pihentette.
Végül, mikor elég erősnek érezte magát, Alenha lassan feltápászkodott, Eecho nagyúr ugyanígy tett. Körülnézett. A tisztást ellepték a döbbent falusiak és a báró őrei. Néhány asszony zokogott, mások falfehér arccal meredtek maguk elé botjaikra támaszkodva. Volt aki csendben félrevonulva hányt.
Alenha sokatmondóan ránézett apjára, és szelíden lefejtette magáról a kezét. Elindult a fa felé, ahol először eltalálta a medvét. Tudta mit fog ott látni.
Cervo meredten ült a fatörzsnek támaszkodva. Feje felfelé billent, szemei üresen meredtek a semmibe. Szája körül látszottak az előtörő vér nyomai.
Ott térdelt a fővadász holtteste mellett. Nem tudta meddig, és miért, de ott akart lenni.
Hosszú óráknak tűnő percek után motoszkálás és kaparászás zaja hallatszott valahonnan a háta mögül. Alenha villámgyorsan felocsúdott és felállt, Brasbert pedig tarkóját fogva a földre vetette magát, azt gondolva, hogy a medve ismét rárohamoz.
Br’undtor bukkant elő a rengetegből. Arckifejezése pont olyan volt mint Brasberté, zavarodottan és zihálva botladozott az avarban. Lábán, nyakán és mellkasán véres sebek éktelenkedtek. Pár falusi odasietett hozzá, hogy megtámassza a férfit és lenyugtassa.
– Az a rohadék – a szavak bugyborékolva törtek elő belőle – A lovam. Belerohantam abba a mocsokba. Az meg leütött és megölte a csődörömet is. Megsebesített. Mi a jó… Hol az őz? És hol vannak a többiek? Szép nagy bestia volt, he? Látniuk kellett volna.
A falusiak leültették a földre, közben valami erős szagú folyadékot töltöttek a szájába, két asszony pedig kezelésbe vette a sebeit.
A rettenthetetlen északit is sokk érte a medve látványától, gondolta Alenha. Nem csodálkozott. Ekkora bestiát valószínűleg még ő sem látott ott a szigetén.
Felsóhajtott és odament a barátjához. A fiú időközben felült, egyik térdét felhúzta, karját azon pihentette. Alenha letérdelt, és megszorította a vállát.
– Hogy érzed magad?
Brasbert lassan ránézett.
– És te? Mert én úgy.
Alenha lágyan elmosolyodott. Leült barátja mellé, és szórakozottan nézte az embereket, valamint az északit, akit még mindig nyugtatni próbáltak. Még nála sem múlt el teljesen a sokk hatása.
Hallotta, amint a vár strázsamestere fennhangon ecsetel valamit egy fiatal kölyöknek, aki sebesen írt egy pergamenre.
– A veszteség: egy fővadász, négy udvari vadász. A báró lánya és fogadott fia sokkos állapotban szenved, de kisebb sérüléssel megúszták. Az északi vendég szintén. Két ló hiányzik…
A strázsamester hangja zümmögéssé tompult. A lányt már nem érdekelte.
Brasbert ekkor hirtelen mintha felmordult volna. Alenha kérdőn ránézett.
– Mi az?
Brasbert megrázta a fejét és rémülten pillantott valami felé. Alenha követte a tekintetét. A fiú Br’undtor felé nézett. Riadtan.
– Amikor a medve… közelebb jött – szólalt meg nagysokára elfúló hangon Brasbert – A pofája… biztosan csak képzelődtem de…
– De?
– Ugyan, biztosan a sokk. Megrémültem. De, mégis…
Alenha azonban sejtette mire gondol. Neki is eszébe jutott, de nem mert rajta töprengeni. Remélte, hogy a fiú nem arra céloz, amitől félt.
– Szóval nem vagyok benne biztos, de… – Brasbert nagyot nyelt és kiszáradt szájjal folytatta. – A medve pofáján… azok a sebek. Nem emlékeztettek téged valamire?
Alenha szeme döbbenten tágra nyílt. A fiú mégis arra gondolt. Pontosan arra.