Van úgy, hogy a vén fűzfának is elakad a szava. Különösen így nyár vége felé, amikor a fel-feltámadó őszi szél megérinti őkelmét. Ilyenkor nem csacsog-fecseg, inkább csak morog valamit. Ha volna bajsza, bizton az alatt tenné, de hogy nincs neki, így aztán csak a levelek közt halkulnak el formátlan szavai. Ilyentájt nem lehet diskurálni vele, jobb is, ha békén hagyja az ember. Én is tovább állok a Zúgón át le a „Kannibálok földjére”, végig a kukoricás mentén. A les mellett vetek egy pillantást az öreg liget romjain tengődő „friss telepítésre”. Ahogy ott állok, hiába igyekszem felidézni az ős öreg fák képét. A fakitermelők derekas munkát végeztek, egyetlen vén fűzet vagy nyarat sem hagytak meg mementónak. Nem is időzök itt sokáig, hanem lépdelek tovább a Holt-Tisza felé, ahol még maradt néhány tanúja a régi világnak. Úgy tervezem, a vízbedőlt fák törzsére heveredve várom kedvem jobbra fordulását. Ám hiába. Künn még a nyári nap heve fűti az aszfaltot, de itt benn az ártéren egyre hűvösebb, sőt hidegebb a levegő. Hiába a nyár, hozom magammal a telet, s mire elhelyezkedem egy vízbehajló ág tövében, már itt vagyok újra, s itt van köröttem a Téli Magyarország. S ha már itt van, megidézem magam mellé a Fekete Bojtárt. Mert nekem nem Ady alvó s álmodó tanyái jelentik a Téli Magyarországot. Nem bizony. A Téli Magyarország lepusztult tanyák, düledező cselédházak, elhagyott gépállomások, kiürülő falvak, a Széles-ér, a Kökény-ér, s általában a „rég halott erek” világa, hol a kemény fagy elől a ganéjdombba vájt üregbe menekül a Fekete Bojtár, hol a régi pallagok felett hófellegek úsznak, s hol nem is lehet más idő, csak hó és tél. Ebben az országban mások sincsenek, csak hősök, de ők is oly elhagyottan, oly egyedül hullnak el, mint a kutya… Miként Nagy Péter tette volt, ki egy pusztai trágyadomb tövébe húzódott meghalni, vagy Száva János, ki Szécsőpusztán feküdt el 83 évesen egy szalmaboglyába, vagy Nagy Károly, kinek haláltusáját „Igából kidőlt pár mustra ökör nézte végig (…), és a patkányok cserregése volt a gyászindulója.” — S bár sose láttam őket, jönnek felém, jönnek sorra az árnyak, emléket állítva a Téli Magyarországnak, és sejtetve az eljövendő időt. S ha már itt vannak köröttem a vízben, jön velük a Fekete Bojtár, Sinka István. Mellém telepszik most is. Mindig együtt bóklásztunk e Téli Világban. Ő csendben, néha verssorok, gyakrabban elbeszélések által, én sírva-fecsegve. Most azonban hallgatunk mindketten. Hallgatunk, de én kihallom a csendből a szót: „Nem lehet, nem szabad már tovább fájni, tovább pusztulni. Valami olyat kell mondani, írni, ami az élet és a nap felé tör.” — S ha kihallom, számot is adhatok magamnak, mi olyat tudtam volt mondani, ami az élet és a nap felé tör? Szakajtónyi írást lapozhatnék végig, s találnék tán egy-vagy két mondatot, azok is csak hosszú fájdalom és pusztulás közepette kiáltanak: élni kellene már, élni és remélni…
Valamikor régen abban bíztam, én leszek ama mesebeli János, aki felkeresi az áldott Napot, s ráveszi, tegyen egy rövid kitérőt Jégország felé, s vessen egyetlen meleg, éltető pillantást a Téli Magyarországra is. De soha el nem jutottam odáig. Elfogyott az erőm. Így maradt a szívemben hordozott tél. S ahogy itt ülünk az ágon, ágrólszakadt, néma fiai a Téli Magyarországnak, megjelenik velünk szemben a vízparton, közvetlen a fa tövében a régi idők, letűnt világok tanújaként Wass Albert, ki „A funtineli boszorkány” c. írásával fakeresztet állított emlékül a vadonvilágnak. S ahogy ott lebegünk hárman a múlt vizei felett, érteni vélem, mi végre keveredtünk épp így, épp most ide, a semmi közepére, a peremvilágra, melyet vékony hártyaként fednek el az emlékek a valóságtól, s hol más idő nem is lehet, csak hó és tél. Hanem ez a feladat is meghaladja erőmet. Nem tudok én keresztet állítani emlékül senkinek és semminek. Nagy munka az nekem. Hanem talán néhány kisebb fajta kopjafára még telik belőle. Amolyan csónak alakúra, amilyenen Tibi fiam evezett át az éjszakán az örök fényességbe…
Bartus Laci nem saját jogon érdemelte ki a kopjafát, de hogy kiérdemelte azt nehéz lenne vitatni. Általában jó kedélyű ember volt, sokat járt a szája, s mondják, jóravaló volt őkelme, ha nem ivott. Nekem azonban ezzel nem volt szerencsém. Amíg egymás mellett róttuk a Téli Magyarország útjait, soha egy percig józan nem volt. A menekülésnek azt az útját választotta, mely a pohárfenekén át vezetett egyenest a pokolba.
Emlékszem, akkoriban nagy port vert fel Bereményi Géza „honfoglalás” — adaptációja. Film lett volna belőle, melynek csak a forgatókönyvét olvashatta, ki hozzáfért. Engem különösen az a jelenete ragadott meg, amint Álmos bemeszelt lábbal áll Kazária rabszolgapiacán. Azokban az időkben sokan múltgyalázást véltek felfedezni a műben, holott nem a múlt, a fenyegető jövő jelent meg itt, hisz gondolja csak végig mindenki, ki az emelkedő törlesztőrészletektől retteg: nem ide jutottunk? Nem Kazária rabszolgapiacán várjuk: a házat viszik-e el felőlünk hajléktalanná téve bennünket, avagy adósrabszolga sorba süllyedve hurcolhatjuk tovább az egyre vállalhatatlanabb terhet végkimerülésig? De nem is emiatt él oly elevenen bennem e kép. Sokkal inkább Bartus Laci miatt, ki egy szép, verőfényes augusztusi délutánon Hircsu Jóska kocsmája előtt feküdt bemeszelt lábbal. A legjobb ruhája volt rajta, s valami régvágyott új cipő, melyre valahogy csak összekönyörögte, vagy összerakta a pálinkától elspórolt pénzt. El is dicsekedett vele. Vesztére. Amikor utóbb, „a délelőtti műszak” után a kocsmából kitámolyogva összeesett az ajtó előtt, valami jótét lélek mésszel öntötte le a lábát, nem kímélve a ruhát, és tönkre téve a cipőt…
– Aljaember, nem is érdemel mást – vetett oda foghegyről Hircsu Jóska, amikor bezárta a kocsmát. Volt igazság az ítéletben. Szép kis vagyon folyt már le Bartus Laci torkán, s e folyó egyre többször vetette partra szegényt hol a kocsmaajtóban, hol a hazafelé vezető út szélén. Amikor megpillantottuk, azt hittük, meghalt. Oly mozdulatlanul, oly nyomorultul feküdt ott a kocsma előtt, bemeszelt lábbal. Aztán, ahogy közelítettünk hozzá, csak magához tért. Lassan feltérdelt. Valaki segíteni akart neki, de durván elhárította a segítőkezet. Majd talpra kászálódott és elment. Még vagy két esztendeig kellett küzdeni az itallal a végső nyugalomért. Aztán elnyelte őt is a sír. Nem sokkal utána elment az anyja is, s a nagy ház most üresen roskadozik. Nem tanyázik más benne csak az emlékek…
De mint arra már utaltam, Bartus Laci az apja jogán érdemelte ki a kopjafát. Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától. No, ha csak ezt az almát és ezt a fát ismerte volna a szólás kiötlője, eszébe sem jutott volna ilyesmi. Mert bizony a két ember között ég és föld volt a különbség. Az öreg Bartus kevés szavú, nagylelkű emberként élt az emlékezetben, kinek tán fát is lehetett volna vágni a hátán. Fiatal korában még más világ volt itt, az átok nem nyomta úgy rá a bélyegét a tájra. A falu sem egy zsák fenekén pihent. Út vezetett át rajta nem is egy, de mindjárt öt. Hol vannak ma már ezek az utak? Egy kivételével emlékük is mocsárba fúlt. Eleven volt a rét, erdők húzódtak nem csak a Tisza parton, de a Bodrog felé is. A vízlépcső nem fojtotta meg a Tiszát, s a Tisza sem a Bodrogot, s a Bodrog sem az ereket szerte a vidéken. Ha hirtelen esett fenn valahol a Vihorláton, vagy épp az Ung, a Latorca felsőfolyásán, hamar megbolondultak nálunk is a vizek. Hidak nem íveltek át felettük, csak kövezett zúgókon vezettek át medrükön az utak. Kisvíz idején nem is akadt ezekkel gond, de ha megmérgedett erek bele-belenyaltak a partba, bizony nem volt egyszerű átjutni rajtuk.
Bartusék tán a piacra tartották, tán onnan jöttek, nem tudom már, annyi azonban bizonyos, az utolsó előtti átkelőnél nem is ér, szinte egész folyam állta útjukat. Benn középtájon, a zúgónál, a nevéhez méltón rohant, s bugyogott a víz. A szekér roskadásig volt rakva búzával, s akár így, akár úgy át kellett jutni a túlpartra. Más ember tán megriad az ártól, s visszafordul. Hanem az öreg Bartus — akkor persze még fiatalemberként — nem hátrált meg. Holott sok választása nem volt. Ha rakottan ereszkedik bé a vízbe, tán nem kapja fel szekerét a sodrás, de elázik a búza. Üresen viszont az a veszély fenyegette, hogy viszi magával az ár a szekeret ökröstül, mindenestül. Így aztán szépen megállt a vízparton, kifogta a jószágokat és egyenként átvezette őket a medren. Utána visszatért a búzászsákokértt, s addig fordult velük, még mind odaát nem volt. Végére maradt a felesége. Ölbe vette, úgy gázolt át vele, s végtére így minden értéke a vízfolyás jobbik oldalára került. Csak a szekér árválkodott búsan a helytelen parton. Az se sokáig, mert az öreg Bartus szétszedte, s alkatrészenként vitte által a vízen. Amikor megvolt vele, összerakta újra, felpakolt rá, s indult tovább a rétnek…
A minap, magam sem tudom miért, kimentem az egykori zúgóhoz. Nyoma sem volt már sem az érnek, sem az útnak. Mindkettőt elnyelte az ingovány. Utoljára tán a tsz-időkben jártak erre, mikor törmelékkel töltötték meg medret. De annak is ki tudja hány éve már. Mostanság csak a vadak vetődnek ide csapatostul. Mondhatni szerencsémre, mert így legalább a vadcsapáson kiérhettem az egykor volt érpartra. Ahogy ott álltam, addig meresztettem a szemem, amíg semmivé foszlott az idő. Néztem a markos fiatalembert, amint egyetlen szó nélkül némán vezeti át az ökröket az idő mélyéből feltámadt zúgón, aztán sorra hordja által a zsákokat, asszonyt, szekeret. Néztem, amint megy rendületlenül, s arra gondoltam, milyen jó is hogy csak visszafelé látni által az időn. Milyen jó, hogy ő nem vehet észre engem. Nem tudhatja meg soha, az akkor még meg sem született fia, nem hogy nem követi majd az úton, hanem méltatlan csaták elesettjeként fog feküdni, bemeszelt lábbal Hircsu Jóska kocsmája előtt, így jelképezve a Téli Magyarország átoksúly alatt roskadó fiainak sorsát…