Főnökváltás, Akasztófa-humor
Történt 1979-ben, nyugdíjazásom előtt
GONDOLKODTAM a velem törént eseten s elhatároztam, hogy megörökítem az esetet és közreadom, hogy majd később, ha már megemésztettem, nevessek vagy bosszankodjak azon, mert bizony, ilyesmi is megtörténhetett abban az időben…
Édesapám halála után testvéreim el akarták adni szüleim balatoni házát. Olyan szépen elgondoltam már, hogy nemsokára időmilliomos leszek (nyugdíjas), bőven jut időm arra, hogy rendbe tegyem a házat és környékét, s a jó időt, a nyarakat felváltva testvéreim családjával ott tölthetnénk… Elképzeltem, hogy bankkölcsön igénybevételével a padlásteret kihasználva, tetőtért húzhatnánk rá, akkor egyszerre akár több család is nyaralhatna ott egyszerre is. Ezért villámként ért a hír: nem fért a fejembe, hogy apánk verejtékével létrehozott otthonát idegen kézre adjuk, aki azért fáradozott, hogy akkor is, amikor már ők nem élnek, a gyermekei, unokái továbbra is élvezzék a csodás balatoni nyarakat, ahol korábban olyan jól éreztem magam kis családommal.
Főnököm nyugdíjba ment, engem két év választott el a nyugdíjazásig. Valaki a helyemre pályázott, aki munka mellett a jogi egyetemre járt, a munkahelyén előadói munkakörben is alig felelt meg, egy hibátlan mondatot sem tudott érthetően leírni, s csak a korábbi elnökünknek köszönhette, hogy végre, ki tudja hányadik próbálkozása után, megkaphatta a diplomáját.
Mindezt én csak véletlenül tudtam meg, ugyanis a tanácselnök egy alkalommal a helyettesét Budapestre küldte, hogy az illetékes minisztériumban kérjen segítséget, hogy ifjú kollégánknak legyenek segítségére és végre őt is doktorrá avassák.
Kolléganőmmel én is azon a gépkocsin utaztunk, és elnökhelyettesünk elmondta nekünk, hogy mijáratban megy a minisztériumba!
Így kapott diplomát és doktori címet ifjú munkatársunk, különben sosem lett volna jogászdoktor! És most ő nem egyenesen, szembenézve velem, hanem a hátam mögött fordult ellenem.
Az irodában már mindenki tudott róla, csak én nem, mit is akarnak velem tenni (az akkori titkár és az új elnök, miután Lombos Márton nyugdíjba ment), őt kiemelve, az nem fontos nekik, hogy egy gyenge munkaerő még előadói munkájában is.
Akkor már biztos voltam benne, mi az új vezető, meg a titkár célja, pedig mindkettőjüktől megkérdeztem, hogy mit akarnak velem tenni.
Egyik sem volt képes ezt nekem őszintén feltárni, azonben kolléganőm tudomásomra hozta, hogy vele iratták meg a következő tanácsi gyűlésre, hogy azt a munkahelyet, a titkárság vezetőjét osztályvezetői rangban, amit én töltök be, az ifjú titánt helyezzék oda. Sőt, egy alkalommal az érintett ifjúnak is feltettem a kérdést: a helyemre pályázol? – nemmel felelt nekem.
Amikor a vezetők ki akarták próbálni a „tehetségét”, feladatot bíztak rá, készítsen egy szerződést: akkori időkben fontos volt bizonyos munkáltató cégeket kiemelni. Képtelen volt megírni, a szerződést, és alig hittem el, hogy tőlem kért segítséget! Én azonban azt válalszoltam neki: diplomája van, kicsit erőltesse meg az eszét!
Apja, becsületes ember, haláláig mint főorvos, ő is, a tanácsapparátusban dolgozott, az Egészségügyi osztályt vezette, ha mindezt tudta volna, biztos vagyok benne, hogy ezt nem tűrte volna el a fiától. Nem egyszer panaszkodott mindkét fiára, hogy lusták, egyikük sem szeret tanulni, mindig baja volt velük.
Az is közrejátszott, hogy titkárunk féltékeny volt rám. Ugyanis régi ismerősöm volt még a front előtti időkből a Városházán; most, a salgótarjáni v.b. titkár, aki onnan Budapestre került, olyan helyen dolgozott, ahol munkájukkal újításokkal segítséget nyújtnak az önkormányzatoknak. Amikor erről tudomást szereztem, hogy az illető hová ment, akkor már több éve, elnöki engedéllyel többször megfordultam nála, és az apparátusban igyekeztem bevezetni a kapott tanácsokat, ami a munkánkat megkönnyítette. Titkárunk ezt nem bírta elviselni, talán azt hitte, hogy a helyére pályázom, ezért ő is igyekezett nekem kellemetlenséget okozni, s helyettem más titkárságvezetőt akart kineveztetni.
Mások már tudtak róla, de amikor erről konkrét tudomást szereztem, betegállományba mentem, mint azelőtt soha, mivel az idegeim ennyi mindent nem bírtak elviselni. Nem tudtam emberek közé menni, folyton, mint egy kisgyerek sírva fakadtam, mert arra sem méltattak, hogy ezt, mint a tanács vezetői, tudomásomra hozzák.
Jól jött nekik, hogy akkor már Lombos tanácselnök nyugdíjba vonult, mert biztos, hogy ezt ő megakadályozta volna. Az is biztos, hogy nem merészelték volna, azonban a titkár sem merte volna ezt kezdeményezni.
Valakivel így elbánni nyugdíjazása előtt, aki évtizedek óta példásan végezte a munkáját és országos díjat is kiérdemelt elsőként a városban, azt hiszem, hogy kirívó cselekedet. Elhatároztam, hogy kórházba megyek, ezt a helyzetet nem bírtam tovább elviselni, és nem akarok miatta szenvedni.
Guszti bátyám lányát és ifjú férjét a helyi kórház bel-osztályán alkalmazták, mint két fiatal orvost, ők kedvesen és figyelmesen intézték a felvételemet, mert az idegességtől teljesen kikészült a gyomrom, lefogytam. Korábban én intéztem emberséges főnököm segítségével nekik, hogy a helyi kórházba fölvegyék őket; első állásuk volt a diplomájuk megszerzése után. Ott ápolgattak az osztályon.
Még gyenge, és rossz állapotban voltam, amikor két bátyám fölkeresett. Örültem nekik, azt hittem, csak a beteg hugukat akarják meglátogatni, de nagyon rosszul esett, mikor együtt előhozakodtak a szüleim balatonmelléki ház eladásával, holott jól tudták, milyen rosszul érint engem.
Győzködtek, de nem akartam elhinni, hogy csak én, és a gyermekeim ragaszkodunk hozzá. Hihetetlen, megemészthetetlen volt számomra!
Zsebkendőmmel törölgettem a szemem, alig bírtam visszatartani a sírást. Annyi intrika, igazságtalanság ért abban az időben a munkahelyemen is, hogy Akasztófahumornak neveztem el mindezt.
Időként mulatságos dolgok történtek körülöttem. Jellemző volt munkahelyemre, de inkább úgy mondanám: arra a szellemre, amelyet az új vezetés alkalmazott, hogy még oda, a kórházba is kinyújtották mocskos kezeiket!
Amikor néhány hétig betegen feküdtem, a következő eset történt: heti egy alkalommal tartottak főorvosi vizitet az osztályon. Az osztályos főorvos a vezető „fő-főorvosnak a felesége volt”. Az első nagyvizit alkalmával a következő kérdést intézte hozzám, ami annyira nyilvánvaló volt, hogy „valahonnan” eligazítást kaptak:
– Milyen beosztásban dolgozik a tanácson? – kérdezte a fő-főorvos tőlem.
– A Titkárság vezetője vagyok – válaszoltam. Amikor ezt meghallotta, gyanúsan nézett rám, lesírt a tekintetéből, hogy nem hiszi el, amit mondtam, mivel nyílván nekik nem úgy tálalták. Én meg majdnem elnevettem magam a furcsa ábrázatán, mert úgy nézett rám, mintha legalább azt mondtam volna, hogy én vagyok Mária Terézia vagy Katalin cárnő! Pedig csupán nem bírtam elviselni a mostani hivatali környezetemet, azt az aljasságot, amit velem szemben elkövettek, ami valósággal kiborított.
Mindent megpróbáltam, nem akartam magam körül zűr-zavart, szerettem volna inkább elmenni innen más céghez, de már közel álltam a nyugdíjazásomhoz. Megpróbáltam szolgálati úton az előnyugdíjaztatásomat kérni; jártam a megyénél, pártszerveknél, eredmény nélkül, hiszen nem voltam párttag, csupán szerettem mindenhol jól elvégezni a munkámat.
Mindenhol ismerték a tevékenységemet, azt is tudták, hogy munkámért országos kitüntetést kaptam, első nőként a megyében is. Látszólag megértették a helyzetemet, de segíteni nem tudtak, vagy nem akartak. Persze, ha párttag lettem volna, biztosan találtak volna rá módot! Igazság szerint, nem bírok a két vezető közelében lenni!
Átvillant az agyamon: ezek – minthogy a főorvosokat kinevező szerv a tanácsi testület – képesek hivatásukkal visszaélve, még arra az aljasságra is, hogy befolyásolják az orvosokat, azt állítva, hogy nekem kényszerképzeteim vannak, mert szerintük olyasmit állítok, ami nem igaz. Eszembe jutott: talán még azt is híresztelhetik rólam, hogy bediliztem? Nem bírtam megállni, elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak az átélet események.
És akkor, ott, látva a „fő-főorvos” aggodalmasan kétkedő arcát, elmúlt a nevethetnékem. Komolyságot erőltetve magamra, benyúltam az éjjeliszekrény fiókjába, elővettem a személyi igazolványomat, kinyitottam megfelelő helyen.
Tessék: Ott áll beírva, (még ma is), bélyegzővel ellátva a munkahelyem és foglalkozásom – mondtam és ráböktem az ujjammal!
Erre aztán a fő-főorvos nézett nagyot, majd összenézett feleségével és átnyújtotta neki az igazolványt, hogy ő is meggyőződhessen róla, mi az igazság.
A főorvosnő, akivel rövid idő alatt közvetlen, mondhatnám: barátságos viszonyba kerültem, másnap az irodájában elmondta nekem, hogy „megfelelő vonalon eligazítást kaptak” velem kapcsolatban! No lám, mégis jól következtettem… gondoltam magamban!
Ezután minden hétvégén hazamentem, a főorvosnő arra kért: ne szóljak erről senkinek, és lehetőleg észrevétlenül (!) járjak az utcán is, ne lássák „onnan”, hogy kiengednek a kórházban (!), mert ebből nekik kellemetlenségük származna…
Sejtettem, és mindez csak megerősített abbéli hitemben, hogy a „kedves” tanácsi vezetők el akarták érni, sőt, még utasították az orvosokatarra: ne engedjenek haza, mintha joguk lenne meghatározni azt, hogy valaki épeszű-e, mert nem tudja elviselni azt a jogtalanságot, amit valakivel műveltek… Talán még azt is szerették volna elérni, hogy engem, mint egy elmebeteget helyezzenek zárt osztályra?
Ugyanis csak ezzel tudták (volna) igazolni a velem kapcsolatos minősíthetetlenül aljas viselkedésüket! Már-már emlékeztettek a Sztálini-időkben szokásos viselkedésre, hogy ha valami nem tetszik nekik, akkor „megrendelésre” akár zárt osztályra is helyezhetnek bárkit.
Nemsokára hazamentem a kórházból és „járó-betegként” vettek betegállományba, mert őszintén feltártam az orvosoknak, hogy munkahelyemen a jelenlegi környezetben nem bírok, nem is akarok megmaradni. Most már legalább otthon lehettem.
Újdonságnak hatott nekem a kórházi környezet, általában a betegellátás, amíg ott voltam. Korábban nem jártam még orvosokhoz sem, esetleg akkor, ha a gyerekeim megbetegedtek. Most viszont nem volt más választásom, valahogy ki kellett böjtölnöm ezt a rövid időt…
Akárhogy bántott a jelenlegi helyzet, az új főnökségtől távol, lassan jól éreztem magam, teljesen elmúlt a gyomorfájásom is. Igaz, hogy a kórházban nem szedtem be a kapott gyógyszereket (mindig viszolyogtam tőle), csupán a leggyengébb nyugtatót vettem be, amitől jókat aludtam, kipihentem magam. A többi kapszulát egyszerűen lehúztam a wc-be.
Ahogy telt az idő, elhatároztam, hogy igenis meg fogok gyógyulni, nem teszem magam tönkre ilyen aljas emberek miatt, akik azt sem érdemlik meg, hogy embernek tituláljam őket!
Már csak a felülvizsgálati napokon kellett megjelennem a kórházban, hogy a táppénzes igazolásokat megkapjam.
Úgy éreztem, erős akarattal ura vagyok a helyzetnek, mostantól fogva újból autót akarok vezetni! Mikor ezt bejelentettem, csodálkozva néztek rám, aztán örömmel gratuláltak nekem, hogy meggyógyultam.
Nem sok idő volt hátra, hogy elérjem nyugdíjazásom idejét; arra gondoltam, azt a kis időt már fél lábon is kibírom. Ahhoz nincs joguk, hogy azt megakadályozzák.
A két tanácsi vezetőt így jellemztem: Egy részeges gyenge jellem, aki folyton úgy leissza magát, hogy másnap már azt sem tudja, hogy mit csinált és most ő vezeti-tanítja be a tanácsi munkába a jellemtelen felettesét!
Egy alkalommal találkoztam az utcán titkárunk feleségével, jól ismertük egymást. Megkérdezte tőlem: csinos vagy, sokat fogytál. Milyen recepted van rá? Meghökkentem a kérdéstől, azt hittem, tudja a férjétől hogy miket művel ő a munkahelyén.
– Kérdezd meg a kedves férjedtől, mert ezt a receptet senkinek sem kínálnám jószívvel! – válaszoltam neki.
Elhatároztam, nem hagyom annyiban azt, amit velem tettek, amikor kezembe kaptam a megfelelő iratokat, jogi úton keresem az igazságomat. (Sokat jelentett nekem, hogy három évig jogot tanultam.)
Hosszú, és unalmas jogi herce-hurca következett. Itt, a megyében nem érhettem el célomat, mivel kezük odáig kinyúlt, ezért a Legfelsőbb Bírósághoz is nem féltem a panaszomat benyújtani; rendelkezésűk bocsájtva a bizonyítékomat, ahol végre igazságot szolgáltattak.
Igaz, közben telt az idő, s már nem mentem vele sokra, de legalább a Legfelsőbbszintű Igazságszolgáltató-szerv mondta ki, hogy velem szemben törvénysértést követtek el! Sosem felejtem el, amikor sorra került az ügy, két idősödő bíró hogy csóválta a fejét, hogy ilyesmi megtörténhet.
S ekkor – bár nem természetem – mégis kárörömöt éreztem azok iránt, akik ezt elkövették velem.
Nem telt el hosszú idő, amikor híre jött, hogy utódom nem sokáig töltötte be a volt helyemet, csak ugródeszkának kellett neki egy osztályvezetői besorolás, hogy abból a székből máshol, vezetőállásban tudjon elhelyezkedni. Előre sejtettem, hogy képtelen lesz azt a sok és komoly munkát elvégezni, ahová annyira vágyott.
Nyílván hamar rájött, hogy ott dolgozni kellett, még hozzá nem keveset, hanem sokat! Az új helyén pedig lehet, hogy majd csak dirigálni kell a beoszottakat!
„Kedves” új főnökeim pedig csodálkozhattak, amikor megkapták a legmagasabb fórum döntését.
Megérdemelték a leckét!
**-*-**
6 hozzászólás
Kedves Kata!
Úgy vettem észre, itt mindenki nagyon elnéző veled, azért én mégis megírom a véleményemet.
Ennyi önfényt , rosszindulatot és helyesírási hibát régen láttam ily rövidke életrajzi részletben.
Rendes körülmények között nem tenném, de úgy látom, hogy itt Te vagy a megmondóember, véleményezel, kioktatsz mindenkit.
Van erre egy közmondás, bizonyára ismered, ha máshonnét nem, Petőfit idézve " Más szemében ő a szálkát megleli, de övében a gerendát feledi, a Deákné vásznánál ő se jobb… " 🙂
Amit javadra írok, az igazmondásod, amelyből kiderül valódi éned, és a kor társadalmi rétegeinek összefonódása, egymás gátlástalan megsegítése.
Jó, hogy megírtad, gondolom kapsz is dicséretet bőven. … de most legalább tudom, hogy ez itt nem az én helyem.
Búcsúzom is.
Minden jót, jó versírást , szórakozást Neked és mindenkinek,
Kosztolányi Mária
ui: moderáld nyugodtan, de tudd, ha nem is mondja el mindenki a véleményét , azért van neki 🙂
Kedves KMária!
Nem maradhat el a válasz a véleményedre. Azt írod: mindenki elnéző velem? A kritikákért sosem haragudtam, ha valaki a véleményét udvariasan közvetítette.
Jó lenne, ha megmutatnád, hol találtál annyi „önfényt, rosszindulatot és helyesírási hibát az én regény-részemben?
Koraifjúságomtól naplót írtam, megtörtént eseteket szoktam írásba foglalni, ami velem, körülöttem, vagy másokkal megtörtént. Ami a regény-részletemben van, mind igaz. Ritkán írok kitalált történeteket.
Jó lenne, ha rámutatnál, a helyesírási hibákra, mert ha van benne, akkor megköszönöm, és kijavítom.
Azt írod: „Úgy látom, hogy itt te vagy a megmondóember, véleményezel, kioktatsz mindenkit!”
Mások is leírják a véleményüket, nem sértő az, ha udvariasan teszik. Nem úgy, ahogyan ezt most tetted velem, kimondottan bántó.
Folytatom
Kedves Kata!
Ebből is látszik, hogy a világ, azóta sem változott. Most is éppen úgy tele van intrikákkal, és minden "széppel, s jóval", mint akkor volt… mikor is? Aha, a 70-es években.
Bár lehet, hogy azóta még rosszabb lett.
A rossz emlékeket viszont, ne őrizgesd… persze, az is az életed része volt.
Ez most nem volt vidám epizódja az életednek.
Szeretettel üdvözöllek,
Ida
Kedves Ida!
Hogy te mennyire eltaláltad!
Abból is látszik, hogy a világ, azóta sem változott! Lásd most, csak az alattad elmélkedő hölgyet, úgy írja rólam a furcsaságokat, mint aki már évek óta jól ismer…
Köszönöm kedves soraidat, nem föl ezt a regényrészletet is, mintha – most is – azzal emésztenem magam, látod, van annál újabb! Azonban olyan a természetem, nem őrizgetem a kellemetlen emlékeket, s inkább örülök annak, amik kedvezők voltak és most is azok érintenek!
Örülök, hogy nálam járta és elolvastad.
Szeretettel: Kata
Igaz, hogy nem lesz bemondóember, aki félmondatban közöl dicsérő szavakat, és beüti a csillagokat. Kevés írást olvastál másoktól; nem csak én jelzem, amit másként gondolok. Én sem felejtettem leírni, hogy tetszenek a verseid, csak jobb lenne úgy, ahogyan a Nagy elődeink alkották! A közmondásod pedig durva, primitív, rosszindulatú, ezért arra nem válaszolok!
Javamra írtad, az igazmondásomat, amelyből kiderül valódi énem? Hozzátetted azt is, hogy az a kor társadalmi rétegeinek összefonódása, egymás gátlástalan megsegítése.”
Talányos. Mit értesz alatta?
Azonban nekem mindegy, hogy valaki cigány, zsidó, napszámos, vagy magas beosztású, netán főúr, mindenkiben azt becsültem, ha tisztességes, aki nem lop, nem gyilkol; becsüli, de sose bántja meg embertársait!
Én bírom a kritikát, de ha goromba módon tálalják, ráadásul megtévesztő módon, azt kikérem magamnak. A durva viselkedést magamtól igyekszem távol tartani.
Nem tartom helyesnek egymással a vitát folytatni!
Kata
Kedves Kata!
Kissé elmaradtam az olvasással, most pótolom. Szomorúan olvasom, hogy a főnökváltás Téged is negatívan érintett, főként nyugdíjazásod előtt. Amint olvasom, ez még a 70'-es évek végén történt. Sajnos, azóta sem változott a helyzet, inkább romlott, a vezetők a mostani században még jobban éreztetik hatalmukat. 🙂
Sok szeretettel olvastalak: Matild