Kormányos

Lopva szétnézett, majd sietve intett a kéz tulajdonosa. Meztelen lábammal nesztelen követtem végig folyosóról szobába, szobából folyosóra. Ösztönösen nyitotta az ajtókat, átlépte a nyikorgó lépcsőfokot, elhajolt a lelógó indák elől, ha valahol zajt hallott, megállt, és a felismerés pillanatáig lélegzetvisszafojtva fülelt. Becsukott egy ablakot, elhúzott egy függönyt, helyére tolt egy szőnyeget a félhomályban. Meztelen lábammal nesztelen követtem végig folyosóról szobába, szobából folyosóra. Tudtam, hogy itt az idő, de még valahogy nem éreztem magam elég erősnek a véghez. Pár perc múlva talán még fáradtabb is lettem volna. Bevezetett a szobámba, és megtorpant. Engedelmesen lefeküdtem az ágyra, betakaróztam, és közben néztem, ahogy kifejezéstelen arccal türelmesen vár.
– Már felkészültem. Amióta megszülettem, minden nap meghalok… és mindig azt hiszem, a fájdalom az eddigi legerősebb volt, de a következő nap halála egy hajszállal mindig fájdalmasabb. Ma már eljutottam oda, hogy a halálom felér egy halállal. – rádöbbentem, hogy mentegetőzök, és elhallgattam.
Ő az ablakhoz lépett, hogy kizárja a hangokat. Majd leült az ágyam végébe, és onnan meredt rám üveges tekintettel.
Várt.
Megértettem, mire. Erőtlenül sóhajtottam, és a kapcsoló felé nyúltam. Még láttam megcsillanni a szemében valami mohó örömöt, mielőtt sötétség borult a szobára.
Ruha súrlódása.
Léptek.
Halálos csók a homlokomra.
A többire már nem emlékszem.